A tűzoltók gyalog cipelték fel a poroltókat. Később egy rendőrségi Nivának is sikerült feljutni, ebben hozták le Martin Farkašt, s egy szerencsi mentőautó Fehérkúttól Kassára szállította kórházba. Ekkor már jöttek Szlovákiából is a mentőalakulatok. A még létező határ megnyílt. Régi vágyunk volt, de nem így képzeltük.

Igen, már tizenhat éve történt. A Szlovák Légierő máig legnagyobb katasztrófája. Az AN-24-es gép Koszovóban békefenntartó missziót ellátó katonákat szállított haza. De a gép, mindössze 5 percre a célállomástól, a kassai repülőtértől, magyar oldalon, a Hejce fölötti Borsó hegyen lezuhant. A légiszerencsétlenséget egy katona élte túl. 42 fő meghalt.

Mikor mindez történt, még Encsen laktam. Közel a tragédia színhelyéhez. Emlékszem, fagyos, havas, jeges idő volt aznap. És süvített a Hernád-völgyére a csatornahatás miatt annyira jellemző dermesztő észak-keleti szél. Este sokáig dolgoztam munkahelyemen, a gimnáziumban, s hazafelé tartottam autóval. Úgy fél kilenc lehetett. A Tűzoltóság előtt láttam a szirénázva éppen kiálló autókat. Gondoltam lehet, hogy tűz van valahol, de nagyobb esélyt adtam az időjárás miatt árokba fordult autóknak, kamionoknak. Mert az gyakoribb, s rendszerint ott is a tűzoltók mentenek. Mivel az Encsi Hivatásos Tűzoltóságnak elég nagy a körzete – több mint 70 település tartozik hozzájuk –, elég gyakori az ilyen kivonulás, nem kelt különösebb feltűnést. Mégis átfutott az agyamon, hogy felkapok egy kamerát – mert akkor még mellékállásban televízióztam –, bekéredzkedek hozzájuk, hátha lesz valami „jó anyag”. Fáradt voltam, nem mentem.

Másnap a hírekből tudtam meg, hogy Hejce fölött, a Borsó hegyen lezuhant egy szlovák gép. Egész Abaúj döbbenten figyelte napokig, hetekig a híreket. Kis vidék a miénk, amolyan „Isten háta mögötti”. A katasztrófákkal, tragédiákkal egy kicsit úgy voltunk, mint az ember a betegséggel. Jó, van, persze, de úgysem minket ér el. A katasztrófa – sajtóhír volt eddig. De ez most itt volt, a miénk volt, megérintett.

Mi is történt voltaképpen?

„A magyarországi légiirányítók 19 óra 38 percig követték, irányították a repülőt, akkor átadták a kassai repülőtér irányítótornyának. Még magyar légtérben voltak, de a repülőtér közelsége tette ezt indokolttá. Ez a gyakorlat. A gép 19.40-kor be is jelentkezett a kassai toronynál. Aztán 4 perc múlva eltűnt a radarernyőről.”

A kassaiak kérdezték Miskolcot, ők látják-e? Ekkor már ők sem látták. Hogy ki és mikor rendelte el a keresést? Mindegy. A budapesti újságok utólagos felelős-keresésével, hisztéria keltésével szemben a túlélők utáni kutatás minden rendelkezésre álló eszközzel azonnal megkezdődött. Az egyetlen túlélő, Martin Farkaš poprádi főhadnagy mobiltelefonon el tudta érni a feleségét – nagy szerencse, mert a Zemplénben alig van térerő –, de ő csak a katasztrófa tényéről számolhatott be, pontos helyzetüket semmiképp nem ismerhette. Oly kicsi Magyarország, s ezen belül a Zemplén… mégis, tűt a szénakazalban kellett keresni. A légiirányítóknak kellett a radarképekből, a repülési útvonalból behatárolni a katasztrófa körzetét. S jó munkát végeztek. A gép valamilyen okból letért a légifolyosóról. Valahol a Borsó-hegy környékén kell keresni. Az viszont már a mentőalakulatok feladata volt, hogy oda hogyan jutnak el. A rossz időjárási viszonyok és éjjellátó hiányában helikoptereket nem lehetett bevetni.

„Abaúj három tájegységet foglal magába. Nyugatról a Cserehát lankás dombvidékét, keletről a Tokaj-Eperjesi hegylánc középső, zempléni szakaszát. A kettő között helyezkedik el a Hernád-völgye. A folyópartról vagy a 3-as útról tekintélyesnek látszanak az itteni csúcsok, a Magoska, Gergely és a Borsó. Magyar viszonylatban nagyok is, 734, 783, 747 méteresek. Hejce (a „Gergely-hegy ékköve”) a Gergely és a Borsó közötti völgy bevezetésénél, az erdőhatáron fekszik. 3 km-es, egy nyomsávos aszfaltozott út vezet a két hegy közötti, a völgy végén található Fehérkúti vadászházhoz. Innen csak erdészeti és turistaútvonalak haladnak tovább, melyek még nyáron is csak speciális járművekkel és gyalog járhatók.”

 A Borsó hegy, mint általában minden hegy, még ha alig több mint 700 méter magas, mentőjárművekkel megközelíthetetlen. Különösen igaz ez havas, jeges időben. 2006-ban a téligumi még nem volt túlzottan elterjedt. A hólánc pedig Magyarországon… csak ismert fogalom, máig. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Hejce fölött, a Borsó- és Gergely-hegy völgyének végében található egy vadászház (Fehérkúti), mely már csak nagyjából másfél km-re van a szerencsétlenség helyszínétől. S a vadászházhoz hegyi értelemben jól kiépített, többnyire aszfaltozott út vezet. Viszont csak egy nyomsávos, s a havas, jeges idő nagyon megnehezítette a közlekedést. A nagyobb járművek, főleg a hátsó kerék hajtásúak elakadtak. Ezeket egyszerűen betolták az erdőbe, hogy az út szabad legyen. A legjobban a jó öreg Lada Nivák teljesítettek. A vadászháztól viszont már csak gyalog lehetett megközelíteni a helyszínt. A tűzoltók gyalog cipelték fel a poroltókat. Később egy rendőrségi Nivának is sikerült feljutni, ebben hozták le Martin Farkast, s egy szerencsi mentőautó a Fehérkúttól Kassára szállította kórházba. Ekkor már jöttek Szlovákiából is a mentőalakulatok. A még létező határ megnyílt. Régi vágyunk volt, de nem így képzeltük.

Ki is ért fel elsőként a helyszínre? Az interneten sokhelyen olvashatjuk, hogy szlovák mentőalakulatok. Ez természetesen nem igaz, lehetetlen lett volna. Talán gönci rendőrök, önkéntes tűzoltók, hejcei önkéntesek.

„Kormos Péter, helyi lakos feleségével az elsők között ért a helyszínre. Az még nem volt lezárva. Bódultan, tanácstalanul botorkáltak a gallyak, roncsok között. Lámpájuk fénycsóvája felismerhetetlen fémdarabokra vetődött. Aztán egy, mellette egy másik sárga arc. Halottak. Még ekkor sem fogták fel teljesen a tragédiát, mert az arcok inkább valami bábura emlékeztettek, valószerűtlenek voltak.

Aztán egy táska, néhány szétszóródott CD. És egy telefontöltő állvány… Mit keres itt ez a teljesen hétköznapi tárgy...? Ekkor döbbentek rá igazán, s érezték át mi történt itt.”

Van egy gönci nagyon jó barátom. Igazi megveszekedett ember, nincs veszély és félelemérzete. Pedagógus, önkéntes tűzoltó. Keresett már akasztott embert a Zemplénben, segédkezett súlyos baleseteknél. Az elsők között volt a Borsó-hegyen. Életében semmit nem bánt még meg. Egy alkalommal elmondta nekem, azt az egyet, amit ott látott a tragédia helyszínén, ha tehetné, szívesen kitörölné az életéből. Én így értettem meg, éreztem azt meg, mi lehetett ott.

Néhány óra alatt egyre többen jutottak el a helyszínre.  A Magyar Határőrség élő kordonnal vette körbe a helyet, s a mentés érdekében kiparancsolták az illetékteleneket. Lenn a faluban, Hejcén, Rohály Géza polgármester lendületesen szervezte a segítést. Fogadták, útbaigazították a beérkező hivatalos szerveket, mentőket, katonákat, tűzoltókat, rendőröket. Szlovákokat és magyarokat. A polgármesteri hivatalból melegedő lett, teát főztek, gulyást tettek oda. Hejce, ez a parányi, alig 200 fős zsákutca település másfél évtizede küzdött a fennmaradásért. Híressé, ismertté akarták tenni a nevüket, tudván, ez a megmaradás záloga. Sok mindent csináltak itt, többek között egy nemzetközi művésztelepet, melynek magam is tagja voltam. Hát most beköszöntött a hírnév, de nem úgy, ahogyan azt elképzeltük…

Másnap a mentést megnehezítette, hogy felerősödött a szél. A Hejcére vezető utat észak-déli kitettsége miatt azonnal befújta a hó. Ez telente elég gyakori itt, a hejceiek spártai módon tűrik a néhány napos elzártságot. Most is hóekéknek kellett az utat megnyitni a szlovák katonai konvoj előtt, akik a roncsokat szállították el.

Aztán gyászmise Hejcén, gyásznap Szlovákiában, aztán Eperjes. Tragédia. Szívszorító képek. Soha nem felejtjük a 42 koporsót.

A tragédia helyszínén ma 42 kopjafa áll fenyőfa alakzatban elhelyezve. Lenn a faluban, a római katolikus templom mögött teret alakítottak ki, melyen bronzszobor tiszteleg az áldozatok emléke előtt.

Nem lehet feledni azt a képet, mely akkor bejárta a sajtót:

„A repülőgép 600 méter hosszan, 30–40 méteres sávban letarolta az erdőt. Borzalmas látvány. Más televízióban látni, és más élőben. Minden más, ha minket érint. A fák között mintegy mementóként, szinte természetes helyzetben állt a farokrész, rajta a szlovák címer.”

Másodmagammal a tragédia után egy héttel kimentem a helyszínre. Nem kellett hozzá szakembernek lenni, hogy lássuk, miért következett be a szerencsétlenség. A Borsó-hegy, jóllehet a Hernád-völgyéből egy tekintélyes, meredek kiemelkedésnek látszik, belülről nem az. Kelet felé a központi csúcstól csak enyhén lejt hosszasan, lényegében egy gerincet képez. A gerinc északi oldala, Kassa felé viszont meredeken lejt, s hatalmas irtás van rajta. A repülő túl alacsonyan szállt, délről alacsonyan közelítette meg a gerincet. De nem annyira, hogy belecsapódjon. Csak a gerincen lévő magas fákat súrolta. Letarolta a tetejüket. Itt nyilván sérüléseket szenvedett, a fák megbonthatták a gépet, az irányíthatatlanná vált. Így zuhant le. A gép előtt mindössze egy sor fa maradt épen, a fák után már jött az irtás a meredek lejtőn. Ha idáig eljutnak, vagy nem is lett volna baj, vagy lett volna idő korrigálni a magasságot. Az írtásról már tökéletesen látszanak Kassa fényei…

A fák pontosan mutatták a gép útját. Láttam azokat, amelyek még épek voltak. Aztán azokat, amelyeknek a tetejéből épp egy kevés hiányzott. A gép rézsútos útját kirajzolták a fák. Középen derékban kettévágott, tőben kifordított hatalmas bükkök. Elüszkösödött csonkok.

A metsző szél ellenére érezni lehetett egy meghatározhatatlan bűzt. Égett olaj, fémszag, valami ilyesmire emlékeztetett. A híradások szerint a mentőalakulatok mindent elszállítottak. Bizonyára mindent, ami fontos volt. De a terület még tele volt kisebb-nagyobb fémdarabokkal, olvadt fémgolyókkal, kusza, összeégett drótcsomókkal. Láttam egy majdnem ép fejhallgatót.

A fákon, fák tövében rajzszöggel felerősített fényképek, névtáblák, koszorúk, keresztek, egy-két érdekes tárgy, melyhez az elhunytnak valami köze lehetett. A hozzátartozók megemlékezései. Nem kusza össze-visszaságban, hanem jól elkülönülten. Ki-ki választott halottjának egy emlékhelyet, pedig nyilván nem tudhatta, hol is érte azt a halál…

A vizsgálatok kiderítették, pilóta hiba volt. Bár van, aki ezt vitatja, lehet, újra vizsgálják az esetet.

Göncruszkáról származom, amely falu légvonalban talán még Hejcénél is közelebb van a helyszínhez. Gyerekkoromban sokat csavarogtunk a Borsó-hegyen. S talán azon kevesek közé tartozom, aki még tudja, hol van itt egy vad-hóvirágos. Gimnazistaként, és tanárként aktív természetjáró lettem. Mondhatom, Telkibánya és Boldogkőváralja között úgy 10 km-es mélységben úgy ismerem a Zemplént, mint a tenyerem. Sokszor elképzeltem, mit élhetett át a metsző szélben, mínusz tíz fokos hidegben, égő roncsok, halott társai között Martin Farkaš… Biztos vagyok benne, hogy mindenre el volt készülve.

Gimnazista diákjaimnak minden évben ősszel vezettem egy éjszakai túrát a Zemplén ezen részein. A légiszerencsétlenség előtt és után is. Az útvonalat mindig rugalmasan alakítottam, aszerint, hogy a 40–50-fős hangos diáksereg az adott éven éppen milyen fizikai összetételt mulatott. 2006 után csak félig tudatosan, valahogy mindig útba ejtettem a Borsó-hegyet. Megálltunk a tisztáson, valaki felolvasta az obeliszken elhelyezett márványtábla szövegét. Mécseseket gyújtottunk. Elmondtam röviden a történteket. Egyperces néma főhajtással tisztelegtünk az áldozatok előtt. Az addig természetes módon hangos fiatalok a tisztáson elcsendesedtek. Átérezték? Át tudja ezt érezni egy tizenéves? Talán. Néhány pillanat erejéig mindenképpen. De az idő kérlelhetetlenül múlik. 10–15 év elteltével a diákokon már másféle érdeklődést láttam. Tényleg igaz ez, tényleg megtörtént? Tanácstalanság. Hamar túlléptek a dolgon. Nem csoda, már voltak köztük olyanok, akik a szerencsétlenség után születtek. Ez is egy hírré szelídült abban az információ áradatban, mely a mai fiatalokra zúdul…

A hejcei légikatasztrófában a furcsa, ellentmondásos, politikától terhes szlovák-magyar viszony egy pillanatra összefonódott. A halálban egyek vagyunk… érzik ezt az élők. A hejcei emberek ma is saját halottjaiknak tartják a negyvenkettőt.

Én sem akkor, sem azóta nem hallottam senkitől Magyarországon, hogy firtatta volna, az áldozatok közül ki volt szlovák, ki magyar. A halálban egyek vagyunk…

Nyugodjanak békében.

(Az idézőjelbe  tett részek a szerző saját, 2006-ban a rovart.sk honlapon megjelent cikkéből valók.)

Kiss László