Lehet, hogy a jóidulatú és naiv hozzáállásom felbátorította az ÁB munkatársait, hogy különböző okokat keresve keressék velem a kapcsolatot, de egyértelműen értésükre adtam, hogy becserkészésem nem hozhat eredményt, mert én a véleményemet nyíltan elmondom a párt- és egyéb fórumokon, mint 1984-ben az új oktatási-törvénytervezet kapcsán.
Az elmúlt rendszer taposóaknái néha-néha utólag is működésbe lépnek, igaz nemcsak robbanószerkezetként, hanem bűzbombaként, mint az állambiztonság /ÁB/ körüli hercehurcák. Mivel a napokban elhangzott célozgatás azt sejtette, hogy az én nevem is ott van a Nagykönyvben, nem hagyott érintetlenül az egész, mert Julika leányom előtt történt. Megmondom: nyugtalanság fogott el, és ismét megviselt az egész. Amig régebben az igazságtalanság során a szívembe nyilallt; amióta megöregedtem, gyomorgörcsöket okoz. Ebben az esetben is olyannyira, hogy álmatlanul gyötrődtem éjszaka, amikor bevillant: talán van is miért összekacsintani a hátam mögött, mert negyven évvel ezelőtt együttműködtem az ÁB-val – egyszer! De vegyük sorba a történteket: tanúságként önmagamnak – tanulságként másoknak.
A Prágai Tavasz eseményei az emberarcú szocializmus vízióját jelentették számunkra, csehszlovákiai magyarok számára is. Szinte felbolydult a közösségünk, 68-69 generációs élményt hozott, különösen a Csemadok lett kezdeményezéseink színtere, de megalakítottuk a Magyar Ifjúsági Szövetséget, egy kassai magyar színházra szerveztünk gyűjtést. És optimizmussal követtük egy kisebbségi alkotmánytörvény körüli találkozókat, vitákat. Akkor levelező hallgatóként végeztem a Nyitrai Pedagógiai Főiskolát, majd szintén távúton a budapesti ELTE-t, igy gyakran kerültem az események sűrűjébe, különösen a nyitrai főiskolások klubrendezvényein. Aztán megérkeztek a szovjet tankok / Nyitrára: a magyar megszálló katonák/, és megindult a fokozatos visszarendeződés: a normalizáció.
Számunkra a demokratizációs folyamat során az is bizalomkeltő lett, hogy képviselőink nemcsak központi szinten kerültek be a vezetésbe, hanem kerületi és járási szinten is. Különösen fontos volt számunkra az oktatási és kulturális osztályokon. Ezek lettek az utolsók, amik 68-69 vívmányai közül megvalósításra kerültek, aminek keretében jutottam én is a Kassa-vidéki Járási Nemzeti Bizottság Oktatási Főosztályára, mint járási tanfelügyelő. Habár a hivatalnak voltak magyarul beszélő munkatársai, én lettem hivatalosan a magyar, amit hátrányaival-előnyeivel egyaránt vállaltam. Szerencsémre a varannói születésű Ján Kunca személyében /legyen áldott az emléke!/ olyan vezetőm lett, aki a kezdetektől megbízott bennem, később fontosabb döntéseiben kikérte a véleményemet, és a magyar iskolák iránti érdeklődésébe az is belefért, hogy többször jelen volt magyarországi iskolákkal megvalósult találkozókon, de még a Csemadok meghívását is elfogadva részt vett Stószon a Fábry Zoltán Kulturális Napokon.
Szilicei és buzitai honosságomat követően Kassán nem kaptunk lakást, de közel egy év után sikerült elintéznem egy szövetkezetit, a Kuzmány lakótelepen, a tizenkettedik emeleten. Tudtam, hogy a Magyar Területi Színház kassai színpadjának korábban érkezett színészei, magyar újságírók szintén a legfelsőbb emeleten kaptak fedelet a fejük fölé. Mondogattuk is később élcelődve: Mi nem vagyunk kisebbség, hiszen legfelül vagyunk, és igy mindenki alánk esik.
A lakótömb a ledózerolt Kárpát utca helyén épült, közel az akkor még teljes üzemeltetésű sörgyár mellé /fölé?/. Az éjszakai műszakban a futószalagokon csilingelő sörös üvegek jelentették az éjjeli zenét; de nem volt ellene apelláta. Az első jel valamiféle háttérhatalomról a napi postám volt; a hozzám érkezett levelek ellenőrzése jelentette. Nem volt valami felemelő érzés kézbe venni egy nekem címzett levelet annak tudatában, hogy valaki már elolvasta előttem. Erről a szinte szemmel látható kókler felbontás tanúskodott, különösen a külföldi /magyarországi/ küldemények esetében. Megfélemlítés? – gondoltam, de – sajnos – megszoktam, hogy ez is életünk része?!
Mivel a szüleim Szilicén – Gömörben – laktak, elhatároztuk, hogy telefont szereltetünk a szülői házba és kassai otthonunkba. Ugyanis szüleimmel csak úgy tudtam telefonálni, hogy Édesanyám lement a szilicei postára, én meg a közeli kassai Nagyposta egyik fülkéjében vártam, hogy mikor sikerül összeköttetésbe lépnünk… A végén Szilicén hamarább bevezették a külön vonalat, mert Kassán az új lakótelepen annyi volt az érdeklődő, hogy – az akkori műszaki szinten – nem tudták kielégíteni. Aztán még ott volt a szocialista csoda: az ikertelefon, amihez kérték hozzájárulásomat… /Csak információképpen: két lakás telefonja volt rákapcsolva egy vonalra; ha az egyik felhasználó beszélt, akkor a másiknak a vonala foglaltat jelzett/. Ismét egy év, amíg sikerült elintézni a telefonvonalat – szólót! Kultikus számunk az 513 63 lett.
Közszájon forgott, hogy a telefonbeszélgetéseket sokszor más fülek is hallgatják, amiről én is elég korán tudomást vettem. Várady Béla Isten adta és áldotta színművész, aki karakterszínészként már színpadi jelenlétével helyzetet teremtett, szilicei cimborám volt, ha összefutottunk a városban, akkor – jó szilicei szokás szerint – bementünk a legközelebbi talponállóba egy pohár italra. Ő rumot, én bort fogyasztottam. A kassai társulat művészeti vezetője volt akkortájt, amihez nem nagyon vásott a foga, egyszer azonban izgatottan hívott, hogy sürgősen beszélnie kell velem. Hiába kérdeztem, hogy miről van szó, találkozásunkat a nem színházi magasztos kultúrát nélkülöző lerobbant irodájukban jelölte meg, hanem a közeli Moyzes utcai parkban. Találkoztunk is a gyermekkórház közelében, ahol a következőket mondta: tegnap az irodában egy ismeretlen férfi kereste, hogy beszélni, szeretne vele, de nem az irodában /miközben mosolyogva a mennyezetre tekintett…/, hanem kint az utcán. Béla barátom, aki mindig benne volt egy kis szilicei huncutságban, kötélnek állt, és lement vele a Tajovsky utcába. Alig értek ki, azonnal azt a kérdést szögezte neki: Ismeri-e Máté Lászlót? Persze, hogy ismerem, volt a válasza. Amire az idegen röviden annyit mondott: Akkor mondja meg neki, hogy jól vigyázzon a szájára, mert lehallgatják, s ezzel köszönés nélkül távozott a később felfedett lehallgatási központ irányába. Amikor Bélának köszönetet mondtam, valami olyasmi is megvillant a szemünkben: azért egy sziliceit nem lehet csak úgy megfélemlíteni /!/, de azt a mai napig sajnálom, hogy a hírvivőnek nem tudtam megköszönni állhatatosságát, mert számomra ismeretlenül is a közösségi és kisebbségi szolidaritás példája maradt. Ha még él és olvassa: köszönöm!
A figyelmeztetés után kezdtem jobban odafigyelni a telefonvonalra, és valóban a beszélgetésem elején mintha egy enyhe kattanást hallottam volna, ami a lehallgatás kezdetét jelentette?... Kezdetben nagyon zavart, aztán megszoktam, sőt ismerőseimet tájékoztatva a lehallgatásomról néha olyan szöveget is kreáltunk, amiben az is benne volt: tudom, hogy más fül is hallja beszélgetésünket, élcelődve amatőrségükön.
Miközben a normalizáció teljes gőzzel tarolt, egyik alkalommal a főnököm hivatott, és a nála lévő személyt, mint a rendőrség képviselőjét mutatta be, aki kérni szeretne valamire?! /Megvallom, hogy én akkor még nem különböztettem meg a nemzetbiztonságinak nevezett rendőrséget /znb – Zbor národnej bezpečnosti/ és az állambiztonsági testületet / štb – Štátna bezpečnosť/. Az említett személy azt kérte tőlem, hogy bíráljak el egy szöveget, származhat-e az a megadott szerzőtől? Meglepődtem, különösen azon, tudják, hogy én Budapesten végzem a doktori disszertációmat, és Fábry Zoltánból. Átadott nekem egy stencilezett papírra gépelt 120 oldalnyi szöveget azzal, hogy szigorú titoktartás mellett olvassam el, s másnap reggel vigyem be a rendőrség Moyzes utcai épületébe, és a véleményemmel együtt adjam le a portán. Fokozatosan kezdtek előjönni a kételyeim, közben a szöveg néhol szinte olvashatatlan volt, mert a több példányszám legépelésénél az indigó már alig fogott. A szöveg Fábry Zoltán naplója volt, számomra a Fábry-i stílusjegyek szerint az első oldalak szerint világos lett, csak olyan kemény megfogalmazások voltak benne, mint fasiszta bolsevizmus, illetve a Szlovák Kommunista Párt fasiszta párt?… Éjszaka elolvastam a szöveget és megírtam a véleményemet /valahol biztosan megvan a könyveim között, egyszer talán megtalálom/, aminek a lényege: a szöveg Fábry Zoltán stílusjegyeit hordozza, ezért számomra nyilvánvaló, hogy ő írhatta, csak a benne szereplő – akkor Fábryt dehonesztáló kitételek – nem kerültek-e utólagosan a gépelt szövegbe, hogy ezzel Fábryt ellehetetlenítsék. /Ugyanis botorul azt hittem, hogy nekem itt is meg kell védeni Fábry Zoltánt?!/
Közben később az is az agyamba ötlött: az egész csak egy színjáték lehetett, mert ahogy szintén utóbb ismertté vált: akkorra már Béres József, dr. Juhász György és dr. Mede István a Fábry-napló másolatát eljuttattatták Illyés Gyulához. Végül még azt is megtudtam, hogy ebben az ügyben az ÁB többször is becitálta dr. Nagyidai Ernőt, aki Fábry Zoltán jogi képviselője volt. Nem lehettek számára örvendetes találkozók, ezt jelezte is, de többet nem nyilatkozott róla! A napló Fábry Zoltán: Üresjárat 1945 – 1948 Napló a jogfosztottság éveiből címmel jelent meg 1991-ben a Regio-Madách-Kalligram gondozásában.
Lehet, hogy ez a jóidulatú és naiv hozzáállásom felbátorította az ÁB munkatársait, hogy különböző okokat keresve keressék velem a kapcsolatot, de egyértelműen értésükre adtam, hogy becserkészésem nem hozhat eredményt, mert én a véleményemet nyíltan elmondom a párt- és egyéb fórumokon, mint 1984-ben az új oktatási-törvénytervezet kapcsán.
A törvénytervezet lényege a magyar iskolák fokozatos leépítése volt, aminek keretében a természettudományi tantárgyak szlovák nyelven lettek volna oktatva. Nagy felháborodást idézett elő a magyar pedagógusok és a szülők között; tiltakozott a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága és a Csemadok is. A központi pártvezetés azzal a szándékkal, hogy támogatást szerez magának és a törvénytervezetnek, összehívta az országos választmány pártcsoport értekezletét egyenesen a központi pártszékházba, Pozsonyba. Mivel mi keleti résztvevők az éjszakai gyorssal utaztunk, már reggel hétkor ott voltunk a Csemadok országos elnökének, Sidó Zoltánnak az irodájában. Megegyeztünk az egységes fellépésben, aminek keretében a párt és minisztériumi javaslatra az elnök lép fel, elutasítva azt, illetve a további hozzászólók megtámogatják ezt az álláspontot. Fontosságát az ügynek a legmagasabb tisztségviselők képviselték /Válek, Buša miniszterek/. Nagy lett a meglepetés az elutasításra, amit Sidó Zoltán választékos szlovák nyelven megindokolt, majd a 10 körüli hozzászólók közül csak egy /a kereskedelmi miniszter/ állt ki a törvénytervezet mellett. Én is felszólaltam és a törvénytervezetet nemcsak a magyar iskolák elleninek minősítettem, hanem ártalmasnak a szocialista elvekre is, olyan értelemben, hogy a magyar iskolák létét a szocialista internacionalizmus vívmányaként nyugtáztuk, most pedig ez megszüntetésre kerül; helyette javasolva a magyar szakközépiskolák és szakmunkásképzők hálózatának a kibővítését, majd összegzésképpen én is hozzátettem: javaslom a törvénytervezet visszavonását!
Az utóbbi időben szokás lett a rivalizálás: kinek az érdeme, hogy megbukott a törvénytervezet: a Jogvédőknek, a Csemadoknak, vagy Budapestnek? Ugyanis abban az időben járt Štrougal csehszlovák miniszterelnök Budapesten, ahol – kivételesen – szóvá tették a magyar közösség elleni támadást. Ő hazafelé jövet megszakította útját Pozsonyban, és jól megmosta a szlovák elvtársak fejét! Ezért én úgy tartom, hogy a siker közös: a Jogvédő Bizottság, a Csemadok és Budapest határozott fellépésének az eredménye.
Kifelé menet a zord pártépületből az Új Szó munkatársa maliciózusan megjegyezte: No, te komám már haza se menj, mert úgyis ott várnak rád... Ha nem is vártak, pár hét múlva beindult a kerületi pártbizottság akciója, aminek következtében felfüggesztettek kerületi tanfelügyelői állásomból, megváltoztatva a munkaszerződésemet állandóról ideiglenesre. Két-három hónapig tartott a fegyelmezésem, aztán valami folytán elmaradt, s visszahelyeztek eredeti státuszomba.
Nem mondhatom, hogy erre csigaházba vonultam, mert továbbra is meggyőződéssel képviseltem – és védtem! – a magyar iskolákat. A következő feljelentések sorát két halotti búcsúztatóm jelentette, az egyik Lénárt Lászlónak, a királyhelmeci gimnázium igazgatójának, a másik Lengyel Zoltán szepsi magyartanár halála alkalmából. Mindketten fájdalmasan korán mentek el, és én valami olyasmit is megfogalmaztam, hogy a kisebbségi magyar pedagógus élete csupa feszültség, vívódás, ami gyakran a korai halálhoz vezet.
Mivel az ÁB továbbra is zaklatott, gondoltam, hogy megkérem egy régi ismerősömet, hátha tudna segíteni nekem. Skalina Imréről van szó, aki Kassa köz- és sportéletében fontos szerepet játszott. Gondoltam ő majd leállítja az ellenem folytatott hajszát. Imre bácsinak komoly kapcsolatai voltak Pozsonyban, Prágában, bátyja a szlovák nemzeti felkelés résztvevője volt, és tábornoki rangban New York-ban élt. Ha bármilyen magasrangú illetékesekkel is találkozott és én is ott voltam, velem csak magyarul beszélt, szinte feltűnően, mondván: Mi gömöriek vagyunk, ugye Lacika? Azt is elmondta, hogy Jolsva /akárcsak Csetnek/ a két háború között magyar dominanciájú város volt, csak a második világháború után változott a helyzet. Ezt igazolta Babej Albin is, szintén ótestamentumi gyökerekkel rendelkező barátom, aki lakott Jolsván, és hosszú ideig a Slovenská kniha Kelet-szlovákiai igazgatója volt. Gömöriként csak fájó szívvel – és továbbra is megbotránkozva! – tudom elmondani, hogy bő öt évvel ezelőtt emléktáblát avattak a városka világhírű szülöttjének, Basilides Mária operaénekesnek – csak szlovák nyelven! Imre bácsi és Albin bácsi forognak a sírjukban!
Jolsvával kapcsolatos az is, hogy Czine Mihály kérésére – tanárom volt az ELTE-n –, megszerveztem egy találkozót dr. Janics Kálmán orvossal, aki a 68-69-es időkben figyelemreméltó tanulmányokat publikált a csehszlovákiai magyarok meghurcoltatásairól. A találkozóra a hetvenes évek első felében került sor, a rendezvényeinken egyre gyakrabban megjelenő professzor urat én vittem kocsival Jolsvára. A Móricz Zsigmond szerinti Isten háta mögötti településen akkor már jelentős szovjet katonai alakulat állomásozott. Czine Mihály arra biztatta a doktor urat, hogy folytassa dokumentumainak feldolgozását, annak ellenére, hogy itthon nem kapott publikálási lehetőséget, amit Magyarországon – az akkori körülmények között – ő sem tudott garantálni, hiszen a saját írásainak a kiadása is akadozott, de a közíró jolsvai orvosra továbbra is odafigyelt, aki beszélgetésük során aggódva szólt az évtizedek során összegyűjtött dokumentumai sorsáról. Könyvalakban Janics Kálmán: A hontalanság évei Illyés Gyula előszavával 1979-ben jelent meg Svájcban.
Skalina Imre betartotta a szavát, mert telefonon jelentkezett: Holnap megyünk a rendőrségre! Csak a Moyzes utcai épület előtt árulta el, hogy az ÁB kerületi parancsnoka, Sarnovský ezredes vár bennünket. Már a beléptetés az épületbe is riasztó volt, mert a hátsó bejáraton, a Kuzmány utca felől engedtek be, kiadós motozás után. Egy civil rendőr kíséretében felvonóval mentünk a rendőrezredes fényes, szinte hivalkodó irodájába. Imre bácsit joviális közvetlenséggel üdvözölte, nekem elég kimérten kezet adott, majd hellyel kínált, hozzám intézve kérdését: Honnan származol? Mondtam: Gömörből, Szilicéről. No, akkor rendben, fojtotta belém a szót: Ezek szerint mindhárman gömöriek vagyunk, mert én Stratenán születtem. Azt tudtam, hogy Sztracena /magyarul/ Dobsina felett van, a Dobsinai jégbarlang szomszédságában, mondhatni: Gömör és a Szepesség határán. Rozsnyói diákként többször megfordultam ott. Felszólítására elmondtam, hogy az ÁB megfigyel, zaklat, pedig én semmilyen törvénytelen tevékenységet nem folytatok, egyben kértem, hogy állítsa le az egészet. Közben még váltott néhány baráti szót Imre bácsival, majd kijelentette, hogy minden rendben van, és megihatunk egy konyakot, kávét. Titkárnője felszolgálta a márkás francia konyakot a kávéval együtt, majd megjelent a munkatársa, aki kikísért az épületből.
Ha személyesen nem is zaklatott tovább az ÁB, azért a szemét nem vette le rólam. Erről akkor győződtem meg, amikor a kerületi pártbizottságra rendeltek, az abban az időben átadott Terasz lakótelepi Fehér Ház-ba, mégpedig az ideológiai pártitkár, Blaho irodájába. Szokatlan volt, mert ritkán ért egy tanfelügyelőt olyan kitüntetés, hogy közvetlenül a kerületi ideológiai párttitkár fogadja. A rövid üdvözlés után elém tett egy háromoldalas dokumentumot, amelynek ez volt a címe: Jelentés Máté László kerületi tanfelügyelő államellenes tevékenységéről /?!/ Nem kell mondanom, hogy elakadt a lélegzetem, de igyekeztem elolvasni az egészet. A dokumentum talán 8–9 konkrét helyszínt említett, ahol én párt- és államellenes agitációt folytattam. Képtelenebbnél képtelenebb állítások, például az egyik helyszínként Nagymihályt jelölte meg, ahol abban az időben nem is jártam. Meg is említettem ezt a zord megyei pártideológusnak, és azt is, hogy milyen túlzások vannak benne. Ő igyekezett védelembe venni az ÁB-t, megjegyezve: csak a kötelességüket végzik. /?!/ Meglepődtem, hogy az egészet csak egy enyhe figyelmeztetés követte.
Az elmúlt rendszerben szokás volt Comenius születésnapján /március 28./ nagy ceremóniával ünnepségeket rendezni, ahol megjelentek a felsőbb szervek képviselői és veretes beszédekben szóltak a pedagógusok munkájáról, átadva különböző kitüntetéseket: emléklapokat, elismerő okleveleket. Ezeken a pártvezetőség és apparátus kiválasztott személyei olvasták fel a kötelező ünnepi formaszöveget. Talán két évvel a rendszerváltás előtt azt a feladatot kaptam a kerületi pártbizottságból, hogy a kerületi szerveket én képviseljem a tőketerebesi járási ünnepségeken. Nem volt apelláta, vállalnom kellett, hiszen még egy 613-as Tátra kocsit is kaptam a hivatalos szolgálati útra. Az ünnepségre a járási pártbizottság tágas üléstermében került sor, ahol a közel 150 ünneplő pedagógusok között az emelvényről több magyar pedagógust is felfedeztem. Akkor villant át agyamon: itt a közönség egyharmada magyar pedagógus lehet, nekem őket is köszönteni kell – anyanyelvükön! A beszédem közepén egyszerre váratlanul átváltottam magyar nyelvre, és magyarul köszöntöttem, mondtam köszönetet a magyar pedagógusoknak – Tőketerebesen! Ahogy Sütő András írta: megállt a kés a levegőben! Lehetett érezni, hogy a járási vezetők erre nem számítottak, alig értem Kassára már elkezdődött a tiltakozás, feljelentés, élén a neosztálinista járási ideológiai titkárnővel, aki szerint megsértettem a szlovák pedagógusokat /?/ és nacionalista-soviniszta propagandát folytattam?!
Azért voltak eredmények is, amit sikerült elérni azokban az időkben is, s ezekből csak kettőt említek. Minden évben kiértékeltük a középiskolások felvételi eredményeit az egyetemekre és főiskolákra. A nyolcvanas években például a kassai orvosira ötszörös-hatszoros volt a túljelentkezés. A protekcióval bejutottak mellett egyre kevesebb volt a magyar hallgató, ami ellen tiltakoztam, és javasoltam, hogy a kerület nemzetiségi arányai szerint /13,9%/ kerüljenek be magyar középiskolák abszolvensei, amire sor is került, és a kerületi pártitkár legközelebb meglobogtatta előttem: több mint 15% lett a magyar felvettek aránya. A másik: Bodrogközből jelezték, hogy a Kassai Műszaki Egyetemen, illetve az Eperjesi Pedagógiai Főiskolán, több alkalommal megsértették-megalázták a magyar iskolák diákjait, amikor néhány tanár olyan kijelentésekre is elragadtatva magát, hogy nála nincs esélye egy magyar gimnáziumból érkezett hallgatónak?!... Tiltakozásomra rektori szinten történtek intézkedések az ilyen megnyilvánulások ellen.
Rendszerváltás előtt voltak kisebb incidenseim, például pártgyűlésen, amikor az egyik kollégám egekig dicsérte a szocialista demokratikus elvet, amit én azzal kontráztam meg, hogy ez fából vaskarika, mert ami demokratikus, az nem lehet centralista. No, lett ebből is egy feljelentés. De a magyar iskolákkal kapcsolatos dolgokban is többször megfogalmaztam kritikus véleményemet. Már inspektorságom kezdetén szóváltásba kerültem dr. Mózsi Ferenc központi tanfelügyelővel a szlovák nyelv oktatása kapcsán. Elleneztem, hogy a magyar iskolák problémáit a szlovák nyelv oktatására szűkítsük, mert az a közszájon forgó megállapítás: A magyar iskolák nem tanítják meg szlovákul a gyerekeket /?!/ nemcsak nem igaz, de a magyar iskolák ellen folytatott kampány hatékony eszköze! A Csemadok országos fórumain is gyakran szót ejtettem a magyar iskolák helyzetéről, Lőrincz Gyula, a szervezet elnöke többször nevezett bennünket, keletieket-kassaiakat forrófejűeknek. Véleményeimet, javaslataimat publikáltam az Új Szó-ban, Vasárnapi Új Szó-ban, Hét-ben, még ha néha nem is minden gondolatom kapott nyomdafestéket, mert a szöveget megszűrték!
Körülbelül másfél évvel a rendszerváltás előtt részt vettem a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomkutató Intézetének tudományos tanácskozásán, ahol az intézet két fiatal szociológusa komoly tudományos kutatási eredményekről számolt be. Ott jött az ötlet: jó lenne elvégezni egy tudományos felmérést, hogy a magyar iskolák jó eredményei ellenére miért adja egyre több magyar szülő gyermekét szlovák iskolába /?/, igaz, az elsöprő többségi vélemény az volt: járjanak csak a magyar gyerekek szlovák iskolába. Ezzel a kéréssel fordultam az intézet igazgatójához, aki az ötletet elfogadhatónak tartotta, csak az volt a feltétele, hogy a kerületi oktatási főosztály hivatalosan is igényelje azt. Nem volt probléma, mert a főosztályvezetőt helyettesítő Kecsey Károly minden ellenvetés nélkül aláírta az általam megfogalmazott szöveget a javasolt koncepcióval együtt. Meg is indult a felmérés, és a rendszerváltás évének tanévnyitójára megjelent egy 47 oldalas elemzés /most is megtalálható az intézetben – megtekinthető/, ami újabb robbanást jelentett körülöttem. A janicsár utat választó szülők közül többen támadták a felmérést, engem pedig felbújtóként nacionalistának, sovinisztának tituláltak. A megyei ideológiai titkár helyébe lépő volt osztályvezetőm, egyenesen megüzente egyik munkatársunkkal, hogy nem szeretne sokáig a tanfelügyelők között látni, de közben beütött a bársonyos forradalom, és nemcsak a rendszer, de ő maga is totál megbukott az egyetemistákkal folytatott televíziós vitában; a hallgatók kifütyülték!...
Reménykedtem, hogy a rendszerváltás majd kedvezőbb helyzetet teremt a mi közösségünk számára is /legalább annyit mint 68-69-ben!/, de csalódtam, mert a többségi szlovák társadalom radikalizálódott, Szlovákiát /csak/ a szlovákokénak tartotta-tartja /lásd az Alkotmány első mondatát!/, a fiatalabb generációk inkább kisebbségellenesek-magyarellenesek. Ha valamikor Amerikában az érvényesült: Legjobb indián a halott indián… Szlovákiában ez a mai napig igy hangzik: Legjobb kisebbségi magyar az asszimilált magyar!...
1992-ben bombaként robbant a Rudé krávo megjelenése /Rudé právo / Vörös Igazság – cseh pártlap, Rudé krávo / Vörös Tehén – az ÁB-val együttműködők névsora 3 rendkívüli számban/. A lajstromokban kisebbségi közösségünk tagjai nagy számban voltak jelen, különösen az ÁB-val együttműködők /besúgók/ között. Az azt követő intézkedések a Kassán 5 évig megjelenő Keleti Napló-t is érintették. Mivel nevem nem szerepelt /!/ a névsorban, átmeneti időre visszakerültem a folyóirat élére.
Ebben az időben kerestek meg a nagykaposiak, egy kiadványt terveztek szlovákiai magyar értelmiségiekről, akiket megfigyelt az ÁB, többek között rólam is. Megmondtam nekik, hogy nem ellenzem, ha a rólam szóló dokumentumokat közzéteszik, de én nem érzem magam hősnek, mert csak paraszt őseim nyomán a tisztesség útját jártam és járom!
Bukovszky László, a Nemzeti Emlékezet Hivatalából /ÚPN/ – jelenleg kisebbségi kormánybiztos – Kassán járva rákérdezett: nem érdekel-e engem, hogy mi szerepel rólam az ÁB aktái között? Természetes, hogy érdekelt, amit ő később egy USB kulcson elküldött. Megdöbbentett a mennyiség és a tartalom. Elképesztő dolgok, amik közül sok utólagosan abszurdnak, groteszknek tűnt, különösen: államellenes tevékenység, Kelet-Szlovákia legnagyobb magyar nacionalistája és sovinisztája…, és hasonlók. Gondoltam is utólag, ha a szocializmus olyan lábakon állt, hogy én veszélyeztettem, akkor igencsak gyengék voltak azok a lábak, s nem csoda, hogy rövidesen megbukott. Az már elszomorítóbb volt, hogy a rólam jelentők között volt csemadokos, magyar pedagógus – kevés szlovák. Nem csoda, hogy ha a normalizáció idején néhányan összejöttünk valamilyen Csemadok-fórumon, máris találgattuk: ki lehet az, aki majd leadja a drótot? Az ÁB egy önmagából táplálkozó hidra lett, aminek létéhez szükség volt az állandó /és növekvő/ ellenségkép; a magyar népmesék Gömböce-ként gátlástalanságában felfalva-bedarálva mindent maga körül. /A helyzetek drámaiságát-abszurditását igyekeztem írásom groteszk címében is megfogalmazni/.
Közszájon forog: ahány diplomata, az mind kém. Állíthatom a magam nevében: nem mind, mert én nem voltam az! Budapesti diplomáciai szolgálatom alatt két biztonsági szűrőn is átestem, de nem akadtak foltra a múltamban. Nyugodtan nézek gyermekeim, unokáim szemébe; a kassai magyarok és nemzettársaim szemébe – határon innen – határon onnan –, mert Pál apostollal elmondhatom: a harcomat megharcoltam… De néha mégis az itt bent mocorgó kisördög azért azt kérdi – amit részben egy szlovák szólásmondással tudok megfogalmazni: a kétkedők, az áskálódók, a mindig sunyin lapulók hol voltak, amikor zengett az ég, és villámlott?
Máté László