Három évszám, amely napra pontosan megegyezik. Három tragikus esemény, amely meghatározta Magyarország további sorsát.

1521. augusztus 29.   -   1526. augusztus 29.   -   1541. augusztus 29.

            „Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek

              Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!”

ezekkel a ma már mindenki által ismert és idézett sorokkal kezdi híres elégiáját Kisfaludy Károly. Ezt a „nemzeti nagylétünk”-et siratta több mint négy évszázadon át Magyarország és siratja ma is.

Mikor kezdődött a történelmi Magyarország hanyatlása? Az Árpád-ház kihalásával? a török megjelenésével? a Hunyadiak elmúltával? a parasztháború leverésével? Mind ez együtt hozzájárult, az 1521. augusztus 29-i vereséghez, amikor elveszett Nándorfehérvár, az ország déli kulcsa, ezt követte Mohács 1526. augusztus 29-i tragédiája, és mindez betetőződött 1541. augusztus 29-én a csellel elfoglalt királyi város bukásával, amikor már „naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték”. Ez a két évtized történelmünk talán legtragikusabb korszaka – következményeiben mindenesetre az – évszázadokra, szinte napjainkig meghatározta hazánk sorsát.

Mátyás uralma (1458–1490) a középkori magyar állam utolsó nagy virágzása. Buda – a királyi udvar – a reneszánsz kultúra messzire sugárzó központjává vált. De az uralkodó halálával mindez a múlté lett. Az őt követő Jagelló korban az állam irányítása a bárók kezébe került, a nemesség kihasználva a királyi hatalom gyengeségeit, a jobbágyok és mezővárosok rovására biztosított magának gazdasági előnyöket, aminek egyenes következménye lett az 1514-es parasztháború. A kincstári jövedelmek kezelői visszaéltek pozíciójukkal, s a gazdag ország királya egyre szegényebb lett. A több mint 1500 km hosszú déli védelmi vonalra (Zimony–Nándorfehérvár–Szabács központtal) nem jutott pénz, csak a katonák hősiességére lehetett számítani, amit nemsokára be is bizonyíthatnak.

Hosszú évek óta török szultán időről-időre meghosszabbította a magyar királlyal fennálló békét, 1520-ban változás következik be. I. Szelim utóda I. Szulejmán (1520–1566) követeket küld Budára, a fegyverszünet meghosszabbítása céljából. Sajnos az udvar – Jagelló II. Lajos – erősödő kapcsolata a Habsburgokkal (sógora V. Károly német-római császár és spanyol király) veszélyes külpolitikai helyzetbe sodorja Magyarországot, mert a király bízva a Habsburgok erejében visszautasította a békeajánlatot. Közben Európa összefog V. Károly ellen; I. Ferenc francia uralkodó „a legkeresztényibb király” szövetkezik a szultánnal ellene, sőt Velence, és a lengyel király is békét köt az oszmánokkal a Habsburgok ellen.

A kör bezárult. Európa szívesen vette, hogy a török a német-római császárra támad, de az út Magyarországon keresztül vezetett. A sértődött szultán 1521. májusában megindul hazánk ellen, és már júliusban elfoglalja a legfontosabb déli végvárakat Zimonyt és Szabácsot és a 170 ezer fős török sereg megkezdi Nándorfehérvár ostromát. A hétszáz főből hetven főre olvadt magyar védősereg – augusztus 29-én – szabad elvonulás fejében átadja a várat.

Ezzel az az erődrendszer semmisült meg, ami hazánkat, Magyarországot védte.

Közben három helyen 50 ezer fegyveres gyűlt össze; II. Lajos király a tolnai táborban, Báthori István nádor Péterváradon, és Szapolyai György erdélyi vajda Futaknál állomásozik. A vég nélküli viták és a közben kitört járvány miatt, a magyar haderő meg sem kísérelte a szultán távozása után Nándorfehérvár visszavételét.

A Duna és a Száva találkozásánál megnyílt az út az ország szívébe – Buda felé.

Hogyan készül az uralkodó az újabb török támadások elhárítására? Habsburg Mária II. Lajos felesége segítségért könyörög – Magyarország védelmének érdekében a bátyjánál – V. Károly német-római császár és spanyol királynál. Itthon pedig Lajost arra ösztönözte, hogy erősítse a központi hatalmat és növelje bevételeit. De minden kísérlete kudarcot vallott, mert a politikai erők összefogását a köznemesi párt – élén Szapolyaival (Zápolya) – és a bárói párt – élén Báthori István nádorral – ellentétei megakadályozták. A rendi anarchia tovább folytatódott. Burgio pápai követ szerint, ha Magyarországot három forinton lehetne megváltani, nem lenne, aki összeadná.

Talán egy ember volt, aki felmérte a török veszély komolyságát: Tomori Pál kalocsai érsek, akit az uralkodó alsó-magyarországi főkapitánynak nevez ki. Magát nem kímélve, csuhában, karddal az oldalán szervezi a déli természetes határok védelmét, de tervét keresztül húzta a királyi sereg lassú gyülekezése.

1526. május, amikor már világossá vált, hogy a török döntő támadásra készül Magyarország ellen. A nyugat és maga a pápaság is – aki, pedig a török elleni harcok állandó hirdetője volt – olyan Habsburg ellenes szövetséget kötöttek (Cognac-i liga), amelynek egyik tagja éppen a hódító oszmán hatalom volt. A török hadak pedig – tudjuk – nem tudtak úgy felvonulni a Habsburgok ellen, hogy át ne gázoljanak Magyarországon. Ez a tragédia rövidesen be is következik. I. Szulejmán 75–80 ezres hadsereggel már 1526. április 23-án elindult Isztanbulból Magyarország ellen. Katonáinak harci értéke jóval felülmúlta a keresztény had ütőképességét, akik lassan gyülekeznek a tolnai táborba. A török sereg már megkezdte a Dráva-i átkelést – augusztusban – amikor a magyar haditanács kinevezte Tomori Pált és Szapolyai Györgyöt a magyar sereg két fővezérévé. Tomori egy kisebb sereggel a Drávához indult, hogy feltartóztassa az előre nyomuló szultánt. A király és a haditanács viszont alkalmatlannak találta a terepet, s a csata színhelyéül a mohácsi mezőt jelölte ki.

A mohácsi síkon kb. 25 ezer fős magyar sereg gyűlt össze, ugyanennyi várakozott Szeged körzetében Szapolyai vezetésével, tartva attól, hogy a török dél-kelet felől is támadja az országot.

1526. augusztus 29-nek történését – történelmünk talán legtragikusabb napját – a szemtanú Brodarics István szerémi püspök II. Lajos kancellárja a következőkben írja le: „Az ütközet napján, augusztus 29-én Keresztelő Szent János fővétele ünnepén, … úgy rendezték el a hadsereget, hogy az lehetőleg nagy területen legyen felállítva, ezt főképpen azért tették, hogy az ellenség ne vehessen bennünket körül. Azután az egész hadsereget két csatarendbe osztották. A vezérek az első csatarendben voltak, de helyük nem volt meghatározva, hogy mindig ott lehessenek, ahol szükség van rájuk… A napnak nagyobb részét ezután az ellenségre való várakozásban töltöttük… már délután három óra körül járt az idő… a király jelt adott a támadásra. A trombiták és a kürtök harsogásába vegyült a katonák csatakiáltása, vagy inkább harci éneke, akik szokás szerint a megváltó Jézus nevét hangoztatták. Ugyan azon pillanatban nagyszámú ellenséges csapatokat láttunk a velünk átellenes dombról lassan leereszkedni, ott volt a török császár is (I. Szulejmán). Most azután feltették a sisakot a király fejére; a király arcát ekkor nagy sápadtság borította el, mintha előre látta volna a jövendő veszedelmet”. Ami, hamarosan be is következett, a kezdeti sikerek után a király csatarendje felbomlott, a seregtestek elvesztették egymással a kapcsolatot, a katonák nagy része futásnak eredt… „futott, ki merre látott, jobbára azokon a helyeken át, amelyeken az imént győzelmet remélve jöttünk…. A csata körülbelül másfél óráig tartott.” – folytatja a krónikaíró a csata történetét, melynek ő maga is résztvevője volt.

Itt pusztult el hazánk színe-virága, „Tomori büszke vezér”, Szapolyai György, az esztergomi érsek Szalkai László, két országbíró, püspökök, 28 báró, és majdnem az egész hadsereg, akiket majd néhány nap múlva Magyarország egyik nagyasszonya – Kanizsai Dorottya – jobbágyaival eltemet.

Történészeink napjainkig vitatkoznak Mohács megítéléséről, minden esetre Mohács több mint, egy a vesztett csaták történetében. Határkő, a középkori magyar állam elveszett, s ettől kezdve történelmünk nem más, mint a létért való küzdelem nagy eposza. Mi teszi határkővé? A király – II. Lajos halála –, mert elveszett a központi hatalom, s utat nyitott a kettős királyválasztáshoz, és ez anarchiába süllyesztette az országot, ami a három részre szakadáshoz vezetett.

A mohácsi győzelem után I. Szulejmán bevonul a védtelenül hagyott királyi városba. Már mindenki – Habsburg Mária is – elmenekült. Szerémi György szerint: „Budán maradtak a szegények, sánták, vakok és hülyék!” A királyi palotát kifosztották, a kincseket, bronz szobrokat, a korvinák egy részét Sztambulba küldték. A várost felgyújtották. A török fősereg 1526. október elején elhagyta Magyarország földjét.

Mit lehetett volna tenni ezután? Hadsereget szervezni, végvárakat erősíteni. Nem ez történt!

1526. november 10-én Székesfehérvárott – itt utoljára – az országgyűlés magyar királyt választ. Közfelkiáltással Szapolyai Jánost (1526–1540), akit november 11-én vasárnap a rangidős nyitrai püspök – Podmaniczky István – mivel az esztergomi érsek elesett Mohácsnál, megkoronáz Szent István koronájával.

1526. decemberében Pozsonyban az a főúri társaság, amely ilyen vagy olyan okból „a Habsburg-ház tűzénél kívánta megsütni pecsenyéjét” királlyá választja Habsburg Ferdinándot (1526–1564) V. Károly öccsét, hivatkozva az 1515-ös házassági szerződésre, amely a Habsburgok és a Jagellók között jött létre (Jagelló Lajos elveszi Habsburg Máriát, Jagelló Annát pedig Habsburg Ferdinánd). Így az ausztriai főherceg a családi szerződés értelmében cseh és magyar király lesz. A Habsburgok házasságaik révén, be- és átfonják egész Európát, nem hiába mondták a kortársak: „Mások háborúzzanak, te csak házasodj boldog Ausztria”.

V. Károly is megírja levelét Granadából a magyar nemességnek: „Ferdinánd ausztriai főherceget, a mi kedves öcsénket az ország békés birtokába behelyezzük”. S már 1527. nyarán spanyol és német zsoldosok törtek Magyarországra, s többször megverték Szapolyai hadait és ez így folytatódik másfél évtizeden keresztül. A két király harcába beleavatkozik a szultán is, védnökséget vállal Szapolyai országrésze felett, s ezzel biztosította jelenlétét Magyarország nagyobbik részén, de Szapolyai sohasem vált a szultán hűbéresévé, és adót sem fizetett a töröknek. Igaz, hogy amikor 1529. nyarán Bécs ellen vonul az oszmán had, találkoznak a mohácsi csatamezőn, s a Ferdinánd-párti történetírók szerint Szapolyai kezet csókol I. Szulejmánnak. Ha így történt, egy szimbólum: a középkori magyar állam meghódolásának szimbóluma, a középkori magyar állam megbukott, önerejéből nem volt képes fenntartani önmagát. Az anarchia tovább folytatódik, ami megbénítja az országot. Szerémi György szerint, akinek két fia van, a két király hűségére adja, hiszen ez a nagy birtokszerzések kora. A főurak váltakozva hol Szapolyai, hol Ferdinánd oldalán harcolnak az adományokért. Az ily módon nagy birtokokat szerző enyingi Török Bálint, majd a konstantinápolyi Jedikulában – örökös fogságban – elmélkedhet a sors forgandóságáról.

Mivel egyik királynak sem volt ereje a másik legyőzésére, sem a török elleni harcra, 1538. február 24-én Váradon titkos egyességet kötöttek, amely szerint János király és Ferdinánd megtarthatja a kezén levő területeket, de Szapolyai halála után az ő országrésze is a Habsburg-házra száll.

Szapolyai a következő évben megnősül, és a lengyel Izabellától fia születik; s a haldokló király megesketi híveit, hogy nem adják át az országot Ferdinándnak. Fő bizalmasa Martinuzzi Fráter György megszervezi a csecsemő János Zsigmond királlyá választását. Válaszul Ferdinánd beárulja a váradi békét a Portán, és ostrom alá veszi Buda várát. I. Szulejmán hatalmas sereggel érkezik Magyarországra és 1541. augusztusában elűzi Buda falai alól Ferdinánd hadait. Tanácskozásra hívja a királynét, a királyfit és a főurakat pompás sátorába.

1541. augusztus 29-én egy hétfői napon dél tájban díszes menet kanyarodott ki a budai várból. Magyarország választott királya, a tizenhárom hónapos János Zsigmond indult a logodi síkon elterülő török táborba, a világbíró és győzedelmes padisah I. Szulejmán szultán látogatására. Közben Istvánffy szerint „a város meglátogatásának ürügyével” háromezer janicsár vonult be a nyitott szombati kapun keresztül, a Szent György térig, majd megszállták a város összes utcáját, s így 1541. augusztus 29-én egy kardcsapás nélkül Buda török kézre került. Félholdas zászló lengett a Boldogasszony templom tornyán és esténként müezzin énekelt.

A középkori magyar állam végleg megszűnt létezni!

„Nemzeti nagylétünk” odalett, de a történelem Ura – bár sok szenvedés árán – megtartotta a magyar nemzetet. A múlt küzdelmeiről és tragédiájáról kell a jelennek szólni és figyelmeztetni, hogy az uralkodó osztály harácsolása, önzése, a köznép tunyasága és közönye, kísértetiesen hasonlított jelen állapotunkhoz, éppen ezért:

                          „…a múlt csak példa legyen most

            S égve honért bizton nézzen előre szemünk.”          

(Kisfaludy Károly)

                                                                                                                      Sárkány Viola