Görgei Artúr az 1848–49-es szabadságharcunk kimagasló, de máig vitatott személyisége. Voltak, vannak, akik hazaárulót látnak benne – nem kapott Aradon bitót –, mások józan nemzeti hősként tisztelik. A problémás magyarnak még a neve is problémás. Sokan „i”-vel írják, én itt ezentúl „Y”-nal. A problémát ő maga generálta, nevét 1848-ig „y”-nal írta, utána „i”-vel. Ha „y”-t használunk megsértjük végakaratát? Nem volt ilyen végakarata. Az „y” talán tisztelet a család felé, de az „i” sem sérti a nagy hadvezér emlékét. Szóval ki-ki döntse el.

Görgey Artúr született 1818. január 30-án Toporcon, a ma Szlovákiában lévő településen. Elhunyt 1916. május 21-én Budapesten, az Úr kegyelméből matuzsálemi korban, 98 évesen. A XIX. századra elszegényedett nemesi család nagy múltra tekintett vissza, s ízig-vérig a Felvidékhez kötődött. Egyik ősük, bizonyos Jordán nevéhez kötődik, még a tatárjárás alatt, Lőcse városának alapítása. A fiatal Görgeynek móriczi nehéz gyermekkora volt, mely gyökerezett a lecsúszott, elszegényedett nemesi mivoltban, s ezt még tovább súlyosbították a családi perpatvarok, rangon aluli házasságok, s egyéb személyes ellentétek. Kitagadások, elhidegülés, szakítások a családon belül. Volt itt minden.

Késmárkon tanult, s tanár szeretett volna lenni, de apja utasítására hamar katonává kellett válnia. Bár eltérítették – átmenetileg – választott pályájáról, a huszárságnál erősödött meg nemzeti öntudata, magyarsága. Ekkor kezdi igazán használni anyanyelvét. Megjegyzés: ez nem is csoda, hiszen a huszárság az a fegyvernem, ami teljesen magyar, eredetét, történetét tekintve is. Európában tőlünk terjedt el, s a királyok kapkodtak a magyar huszárokért. Minden országban magyarok alapították a török idők után a huszárezredeket, és sokáig, amíg volt erre lehetőség, magyarokkal töltötték fel azokat. Csak a magyarokat fogadta el Európa igazi huszároknak. Franciaországban Bercsényi László alapított huszárezredet, II. Rákóczi Ferenc leghíresebb generálisának fia. A legmagasabb katonai címeket is megkapta, s ma is viselik nevét, jelmondatát, címerét sapkájukon a francia hadsereg vörössapkás katonái. Még a Francia Becsületrend alapítása is a magyar huszárokhoz kötődik. Ma történészeink körében kissé divatos a huszárság kutatása – soha rosszabb divatot. Az egyik történelmi folyóiratunk az idén – talán a februári, vagy a márciusi számát – teljesen a huszárság történetének szentelte. Érdemes elolvasni. A Berlint megsarcoló Hadik Andrásról talán mindenki hallott, mert az egész világon hírnevet szerzett, de az újabb kutatások számos képpel egészítik ki a huszár-fogalmat. Gondolná valaki, hogy az utolsó magyar huszárrohamra a második világháborúban került sor? Persze, és halomra lőtték őket az orosz géppuskások. Ezt diktálná történelmi ismeretünk. De nem! A roham olyannyira sikeres volt, hogy elsöpörte a szemben álló orosz gyalogságot, a németek szájtátva nézték, s olyan elismerően nyilatkoztak a magyar lovas virtusról, hogy nem hiszem, valaha is kaptunk volna ettől őszintébb, rajongó, elismerő szavakat. S a németek katonai elismerésének van súlya. Tehát érdemes a huszárság történetével foglalkozni.

Kis kitérőnk után, Görgey Artúr végül is 1845-ben – apja halála után – kilépett a hadseregből, s Prágába ment vegyészetet tanulni. Megoldotta a zsírsavhomológok elválasztását, jelentsen ez bármit. Publikált a kókuszdió olajainak zsírsavairól, szóval képzett kémikus lett. Mégsem a vegyészi pálya várt rá, hanem a katonatiszti. Bár a kémia fejlődését, eredményeit haláláig figyelemmel kísérte. Kevesen tudják, hogy rövid vegyészi ténykedése elismerést, tekintélyt szerzett neki ebben a szakmában. A tanári pályával is próbálkozott néhányszor, de a sors úgy hozta, hogy elsodródott a katedra mellett.

1847-ben megörökölte családi birtokát, visszaköltözött Toporcra, s életét a kémiának szentelte... volna, de 1848. március 15-én kitört Pesten a forradalom, s Görgey Artúr a honvédség megszervezésére vonatkozó kormányfelhívás hatására Pestre utazott, s jelentkezett a hadseregbe. Élete gyökeres fordulatot vett. Itt aztán gyorsan sokféle megbízást teljesített. Katonai beszerzéseket végzett, volt irodista, alapított gyárat a hadsereg ellátására. Hamar kiderült, s ezért megkedvelte Kossuth, minden megbízatását lelkiismeretesen, gyorsan, pontosan hajtotta végre.

De hagyjuk az életrajzi adatokat, talán így is a kelleténél jobban belemerültünk. Ezeket bárki, bárhol elolvashatja.

Mitől lett tehát Görgey Artúr tábornok vitatott személyiség, mi az igazság, s mi a legenda, fogunk-e valaha is tisztán látni?

Mérsékeltebb elemzőknél találkozhatunk olyan megállapítással, hogy jó katona volt, de nem igazi forradalmár. Hogy aztán ez jó-e, vagy rossz? Nézőpont kérdése. A Görgey-kép még valószínűleg hosszú ideig zavaros lesz, a tisztánlátást gazdagítsuk itt néhány elemmel.

Általában a tanulmányokban nem kap hangsúlyt, hogy Görgey Artúr mindössze harmincegy évesen lett a Honvédség tábornoka. Igazi „napóleoni” idők. A jó katona tarsolyában hordta a marsallbotot. A politikusoknak gyors döntésre képes, elkötelezett, határozott katonákra volt szüksége. Aki ilyen tulajdonságaival felhívta magára a figyelmet, nagyon gyorsan emelkedett a ranglétrán. Így volt Görgey esetében is.

Fiatal kora ellenére forrófejűséggel, megfontolatlansággal mégsem vádolta soha senki. Tettei is sok tapasztalattal rendelkező, kiforrott parancsnokra utalnak, pedig nem volt az. Illetve parancsnoki tudását, tapasztalatát néhány hónap alatt szerezte. Talán ezt nevezzük tehetségnek.

Görgey a Dunántúlon Jelačić támadása idején kivégeztette gróf Zichy Ödönt, egykori Fejér megyei adminisztrátort, a gyűlölt metternichi rendszer egyik tisztségviselőjét. Ezzel a határozott tettével hívta fel magára Kossuth és az Országos Honvédelmi Bizottmány figyelmét, s egyben bizonyította forradalom melletti elkötelezettségét. Hamarosan a Feldunai-hadtest parancsnoka lett. Itt a Schwechat után előre törő Windischgrätz-cel találta szembe magát. Folyamatosan visszavonult előle a Duna mentén. Az osztrák tábornok 40 ezres jól felszerelt sorkatonasággal tört Magyarországra, míg Görgey 25 ezres gyengén felszerelt, alig- vagy sehogyan sem kiképzett katonákkal rendelkezett, illetve serege jelentős része kaszás-kapás népfelkelőkből állt. A filmekből ismert fegyelmezett, barna kabátos honvédnek ekkor még nyoma sem volt. Tehát a nagyrészt népfelkelőkből álló, az ellenség létszámának felét elérő sereggel a visszavonulás semmiképp nem szégyen.

Az országgyűléstől mindenesetre olyan utasítást kapott, hogy védje meg a fővárost. Ő ezt nem teljesítette, feladta Budát, Pestet (az országgyűlés Debrecenbe költözött), seregével északra, a Felvidékre kanyarodott. Itt, a gazdag bányavárosokra, a magas népsűrűségre támaszkodva szándékozott seregét kiteleltetni, közben feltölteni, kiképezni, igazi katonai alakulatot faragni belőlük. Ne felejtsük el, a Honvédséget lényegében a semmiből kellett létrehozni. Ez a szándéka sikerült, a jeges Branyiszkói-hágón történt áttöréssel később sikerült visszajutnia Magyarország belső területeire egy olyan sereggel, mely a szabadságharc egyik legkiválóbb alakulata lett a későbbi események során.

Mindenesetre tény, hogy szembehelyezkedett a politikai vezetéssel, nem védte meg Budát. Viszont a törvényesség talaján maradt, mert el tudta érni Pesten az utasítás visszavonását. Tehát nincs szó parancsmegtagadásról. Stratégiai okokból viszont érthető és magyarázható a lépése. Windischgrätz-től az erőviszonyok tükrében mindenképpen vereséget szenvedett volna, serege széthullik, s bár nem az övé volt az egyetlen alakulat, ez mindenképpen negatívan hatott volna a szabadságharc további menetére, ha éppen nem annak végét jelentette volna. Így viszont, hogy Görgey eltűnt az ellenség elől, Windischgrätz-et bizonytalanságban tarthatta, az osztrák vezér nem hagyhatott számításon kívül egy északról érkező váratlan támadást. Görgey elgondolása jó volt, de az elbizakodott Windischgrätz nem sok jelét mutatta a "magyar hordáktól" való félelmének. Ezt olyannyira rosszul tette, hogy később az állásába került. Összegezve Buda feladása az országgyűlés engedélyével történt, erről fennmaradtak az írásbeli dokumentumok, Görgey engedelmeskedett a politikának. Valahogy mégis tartja magát az a nézet, hogy már itt parancsmegtagadást követett el.

Görgey politikai szerepvállalása megmutatkozott már a váci kiáltványban is, melyet sokan, sokféleképpen értelmeztek eddig is, de ő lényegében kiállt a szabadságharc mellett.

A Görgey-kép negatív oldalához. A tavaszi ("dicsőséges") hadjárat nyitóakkordja, a Dembinszky főparancsnoksága alatt vezényelt kápolnai ütközet nem hozta meg a várt áttörést. A történelem azon ritka ütközetei közé kell sorolnunk, amely tényleg döntetlenre végződött. Mindkét sereg lényegében állásaiban maradt, harcászati, hadászati változás nem történt. De az eset talán mégis számunkra, magyarok számára volt rosszabb. Mi akartunk támadni, hosszas előkészítés után nekiindultunk, hogy felszabadítsuk az országunkat, s lám, már az eleje sem sikerült. Elég elkeserítő lehetett. Az osztrákokat viszont az ütközet meggyőzhette, a magyarok nem komoly ellenség.

A helyzetet súlyosbította, hogy Görgey ellenszegült a lengyel főparancsnoknak. Kossuth dühösen érkezett a táborba, a parancsmegtagadó Görgeyt azonnal le akarta váltani, hadbíróság elé állítani. Ahogy ezt ilyen esetben illik. De azt tapasztalta, hogy a tisztikar Görgey mellett áll, s – meglepő módon – elmarasztalás helyett őt nevezte ki főparancsnoknak. Nem tudjuk, mi késztette Kossuthot erre a lépésre, de bizonyára nyomós oka volt rá. Mérlegelnie kellett, ha egy zendülő tisztet nem büntet meg (még akkor is, ha netán igaza van), az a hadsereg fegyelmének lazulásához, demoralizálódáshoz vezet, akár az egész sereg széteshet. A katonaság legfőbb összetartó ereje mai napig a fegyelem. Ha valaki, csak úgy, ellenszegülhet a parancsnak, és ezért nem jár semmi, ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Mindezzel nyílván Görgey is tisztában volt, a személyes ellentéten túl súlyos oka lehetett, hogy vállalta a parancsmegtagadást, s ezzel a halálbüntetés ódiumát is.

Kossuth valamiért mégis vállalta a parancsmegtagadás elnézésének veszélyes gyakorlatát, s mi több, Görgeyt nevezte ki főparancsnoknak. Mai kifejezéssel élve, felfelé buktatta. Döntését biztos, hogy befolyásolta az a tény, a tisztikar Görgey mellett állt, de kellett, hogy még legyen több ok is, melyet nem tudunk, s nem értünk.  

A történések viszont teljesen igazolták Kossuth döntését, Görgey méltó volt a bizalomra. Néhány hónap alatt a tábornok levezényelte a magyar hadtörténelem talán legsikeresebb, legdicsőbb hadjáratát. Görgey gyorsan és határozottan végrehajtotta a hadjárat fő célkitűzését, szinte hetek alatt kiűzte a Habsburg hadakat Magyarországról. Igaz, az ellenség bekerítése nem sikerült, de a győzelem teljes és tiszta volt. A tábornok nem értett egyet Buda felszabadításával – a várháborúk kora már régen lejárt –, de engedelmeskedett a politikai utasításnak. Kossuth úgy gondolkodott, a függetlenség kikiáltása után mindenképpen birtokolni kell a fővárost, akkor fognak elismerni minket a nagyhatalmak. Buda egyhónapos ostroma jelentős honvédségi erőt kötött le, s nem hozta meg a várt politikai eredményt, a nagyhatalmak nem ismerték el Magyarország függetlenségét. Görgey tehát, jobb belátása ellenére, végrehajtotta a parancsot, visszafoglalta Budát, s az ostrom alatt is folytatta a hadjáratot. Igaz, az ellenség főerőinek bekerítése, és teljes megsemmisítése, a minden hadvezér által áhított „cannaei” győzelem elmaradt (kétszer is ki tudtak bújni a gyűrűből), de az osztrákok hátukat mutatva kimenekültek az országból, a siker teljes volt, önerőből felszabadítottuk hazánkat.

A tavaszi hadjárat sikereit látva politikusokban, katonákban is felmerült az az elképzelés, el kellene foglalni Bécset is, s akkor végképp ténnyé válna függetlenségünk. Görgey ezzel nem értett egyet. Először is úgy látta, a Habsburgokat Magyarországon megvertük ugyan, de ezzel mi el is értük lehetőségeink határát (lőszer, felszerelés hiány, stb.), míg az osztrákoknak bőven vannak tartalékaik. Másodszor úgy vélekedett, a nagyhatalmak érdeke az erőegyensúly, nem óhajtják a Habsburg Birodalom teljes felbomlását, s egy Bécsre irányuló támadásunk csak siettetné szövetségesének, az oroszoknak a támadását. Ennek lehetőségével, az orosz beavatkozással egyébként régóta számolt a magyar politika. A Habsburg Birodalom egyben tartásának szándékát a nagyhatalmak részéről keserűen kell megtapasztalnunk később. A magyarok kiválásának támogatása részünkről hiú ábránd maradt.

Bécs elfoglalása ugyan elmaradt, mégsem tudtuk elkerülni az orosz beavatkozást. Megbukott Kossuth liberalizmusba vetett hite, erre alapozott politikája, hogy a polgárosodott államok – elsősorban Anglia – rokonszenve megakadályozza az orosz medve előbújását.

Igen, Kossuth, és sokan mások, hittek abban, hogy a liberális eszmék, emberi jogok, egyenlőség, szabadság, már nem csak szólamok Európában, hanem politika meghatározó, alakító tényezők. A liberalizmus zászlaját ekkor legmagasabbra tartó Angliától vártunk tehát sokat. No nem pénzt, fegyvert, paripát, hanem csak annyit, visszatartják az oroszokat. Az angol közvélemény, sok jeles, kiemelkedő, ismert angol közéleti személyiség, politikus valóban őszintén rajongott a magyarokért, ügyünkért ekkor. Valószínűleg ez tévesztett meg minket. De a politika más. Kiderült, az angolok a Habsburg Birodalom fenntartását a magyarokkal képzeli el, s nem nélkülük. Ez megpecsételte a sorsunkat. Az orosz medve visszatartása helyett Palmerston annyit üzent az oroszoknak: „Végezzenek gyorsan”. Tehát végezzenek a magyarokkal, Magyarországgal, csak ne legyen nagy mészárlás. Nagyjából ez a lényege az angolok üzenetének. S ellenségeink még ezt sem tartották be.

Érdekes párhuzam talán, legutóbbi Napóleonról szóló előadásom kapcsán némi áthallás. A polgári és kapitalista Angliának nem érdeke, hogy konkurense legyen a kontinensen. Megfojtja, nem támogatja a születő polgári államokat. Sok mindent tanultunk, átvettünk a franciáktól, a francia forradalomtól, de ez elkerülte a figyelmünket.

Mindezen bonyolult külpolitikai okokat figyelembe véve Görgey már a Függetlenségi nyilatkozat kikiáltását is elhamarkodottnak, időszerűtlennek tartotta. Ugyanakkor nem állt fel, nem hagyta el a szabadságharc ügyét, sőt, a legvészterhesebb időben hadügyminiszteri megbízást vállalt. Pedig a helyzet katasztrofális volt. 164 ezres osztrák haderő tört ránk a "bresciai hiéna", a kegyetlenségéről és kérlelhetetlenségéről híres Haynau vezetésével. De az igazi hideg zuhany ezután jött. A magyarok úgy gondolták, remélték, az orosz cár csupán segíteni jön, tehát az osztráktól jóval kisebb kisegítő orosz haderővel számoltunk. Mivel a Honvédség ereje nem haladta meg a 150 ezret, így is nyomasztó fölénnyel kellett volna szembe néznünk. De a cár közel 200 ezres sereget küldött. Az oroszok nem segíteni jöttek, hanem dönteni...

És az orosz betörés főirányában (észak-északkelet) mindössze 8 ezer rosszul felszerelt honvéddel rendelkeztünk. Így az oroszok június 28-án már Miskolcon voltak... Minden tájékozott politikus, katona tudta, hogy a szabadságharc elveszett. A sokszor megalkuvó-attitűddel vádolt Görgey mégsem állt fel, ellenkezőleg, kidolgozott egy haditervet, s azt a kormány június 26-án Pesten jóvá is hagyta.

Görgey, s a politikusok nagyon is józanul, reálisan gondolkodtak. A célkitűzés nem a romantikus végső győzelem, "győzelem vagy halál" volt, hanem időhúzás, taktika, a megalázó feltétel nélküli megadás elkerülése. Kossuth kacérkodott a "végső harccal", Petőfit és társait felkérte, fanatizálják a népet egy szent, keresztes háborúra, de a Nemzeti Múzeum udvarára meghirdetett nagygyűlést Kossuth cserben hagyta, a kormány elhagyta Pestet. Így a dologból nem lett semmi. Petőfi nagyon keserűen írt erről az esetről Aranynak, s rövid időre el is vonult vidéki magányába.

Görgey terve a következő volt: az ellenség ugyan nyomasztó fölénnyel bír, de van több gyenge pontja. A seregek szétaprózottak, lényegében kilenc irányból törnek ránk. Ha a magyar haderőt, mely szintén szét volt aprózva, összpontosítjuk, egyenként erősebbek lehetünk az ellenség alakulatainál. Az összpontosításhoz nálunk van a földrajzi előny. Ha a seregek időben elindulnak egy kijelölt körzet felé, ezt az ellenség nem tudja megakadályozni. Ezt a gyülekezési pontot Görgey Komárom várában látta. Komárom nem középkori eredetű magas, sebezhető vár volt. Azok ideje már régen lejárt. Modern, nagyrészt földbe mélyített, francia mintára kiépített hatalmas erődrendszer, mely több tízezer ember befogadására alkalmas, hatalmas tartalékokkal. Bevehetetlennek minősítették. Ez a kijelentés ugyan nagyképűnek hangzik, nagyon sok bevehetetlen várat, erődöt bevettek a történelem során. A későbbi események mégis igazolni látszanak ezt, mert a bosszúszomjas osztrákok a szabadságharc leverése után belementek abba az alkuba, hogy Klapka szabad elvonulásért cserébe adja fel az erődöt, tehát nem kísérleteztek annak elfoglalásával.

Görgey azzal is számolt, a Dunántúli összpontosítás mellett szól a térség viszonylagos fejlettsége, s hogy ezt a területet eddig alig érintették hadjáratok. Tehát a Dunántúl ellátmány, hadkiegészítés szempontjából is az ország legalkalmasabb területe. De a döntő szempont az volt, hogy Komárom várára támaszkodva előbb az osztrákokkal kell felvenni a harcot, mert egyrészt ők a szám szerinti gyengébbek, ellenük lelkesebben harcol a honvéd, mert már elég sokszor megverte őket. S különben is, ők az ellenségeink, nekünk az oroszokkal semmi dolgunk...

A komáromi összpontosítással egyben megakadályozzuk az osztrákok és oroszok idő előtti egyesülését, hiszen Haynau elé megyünk. És ha legyőzzük az osztrákokat, az oroszok idegen országban, helyismeret nélkül elbizonytalanodnak, s a tél beálltával az is előfordulhat, az utánpótlás nehézsége miatt akár vissza is vonhatja őket a cár. Tudunk róla, hogy az oroszok nagyon is tartottak a téltől, ők is számoltak ezekkel a tényezőkkel.

A terv tehát a lehetőségekhez mérten nagyon is kitűnő volt, reális, amennyire egy stratégia az lehet. Egyetlen hátránya volt, hogy lezárta a Törökország felé vezető egyetlen, a szabadságharc résztvevői számára kínálkozó menekülési útvonalat. De hát, ha győzünk, miért kellene menekülni?

Kiss László