Ott tartottunk tehát, hogy az 1848–1949-es szabadságharcunk a végkifejlethez közeledett. Háromszáz ezer fős ellenséges haderő tört kilenc irányból hazánkra. Reális tervünk a feltétel nélküli fegyverletétel elkerülése lehetett.

Görgey Artúr tábornok (a nevét innentől y-nal írom), állt elő a legkivitelezhetőbb tervvel. A gazdaságilag fejlettebb, s a háború által alig érintett Dunántúlon összpontosítani a szétforgácsolt, de jelentős erőt képviselő Honvéd sereget, kihasználva kedvezőbb manőverezési lehetőségeinket az ellenség egyes támadási irányaiban stratégiai erőfölényt létrehozni, s szétzúzni az osztrákok seregtesteit egyenként. Ezzel legyőzzük elsődlegesnek számító ellenségünket, s így a terepen idegenül mozgó szövetségeseit, az oroszokat elbizonytalanítjuk, kikényszerítjük a háború elhúzódását a téli időszakra. Az orosz sereg a tél beálltával a hosszú, s egyébként is rosszul működő utánpótlási vonalai miatt súlyos helyzetbe kerül, s akkor… nos akkor bármi megtörténhet. A lakosság egyértelműen a magyarokat támogatja, még a nemzetiségek többsége is. A honvédek pedig motiváltak és lelkesek az osztrákok verésében, hiszen már megtették, látták eleget a hátukat. A düh, bosszú is fűtötte őket Bécs orosz szövetsége miatt. Illúzió volt ez a terv? Nem, a realitásokkal számolt. Kijelenhetjük, harcászati, stratégiai szempontból az egyetlen sikerrel kecsegtető terv. A feltétel nélküli megadás elkerülése is sikernek számított volna. A kormány is elfogadta a tervet, de hát az események nem így alakultak. De lássuk sorjában.

Terve elfogadása után Görgey azonnal csapataihoz sietett, melyek Komárom térségében állomásoztak. Kossuthot, a kormányt ezt követően viszont kapkodás jellemzi. A tanácskozást követően, három nap múlva, Perczel és Dembinszky javaslatára teljesen új haditervet fogadnak el – Görgey jelenléte nélkül. Az új összpontosítási hely Szeged. Ezt a támadást feladó, védekező tervet nehéz indokolni. Hacsak nem a Törökország felé vezető úttal, annak nyitva tartásával, vagy egyszerű rivalizálással. Köztudott, hogy Görgey nem volt jó viszonyban az új tervet megalkotó tábornokokkal. Szeged komolyabb erősség nélkül, nincs mire támaszkodni. Oda vonulásunkkal magunk után vonzzuk az ellenséget, központi helyét nézve szinte felkínáljuk az ellenségnek, hogy egyesítse legtöbb seregét, s így ő alakít ki erőfölényt, még akkor is, ha sikerül itt összpontosítani a honvédséget.  Görgey megkapta az új tervet, és a parancsot, hogy a feldunai seregének három hadtestével azonnal induljon Szeged irányába, kettőt pedig hagyjon Komárom védelmére. Már beszéltünk róla, de itt nyomatékosítjuk, Komárom olyan modern erődrendszer volt, mely stabil, biztos támpontként fedezhette volna a honvédség síkvidéki csatáit. Ezt az erőt passzivitásra kárhoztatni – mert nem adtuk fel – hiba volt. Az Alföldön hasonló szerepet Temesvár játszhatott volna, de ebben az erődben osztrákok voltak, a szabadságharc végéig nem sikerült elfoglalni. Igaz, csak hajszál híján, nagyon megszorongattuk.

Görgey még az első haditerv alapján megkezdte csapatai előkészítését a harcra Komárom térségében. Erről be is számolt levélben Kossuthnak. Mikor megkapta a mindent felborító második tervet és utasítást a haditerv megváltoztatásáról, újra írt a kormányzónak, hogy nem ért ugyan egyet az új tervvel, de természetesen engedelmeskedik a kormánynak, s haladéktalanul indul Szeged térségébe. Tehát Görgey, jobb meggyőződése ellenére, engedelmeskedett.

A levelek viszont késtek, s úgy alakult, Kossuth már régen elküldte Görgeynek a változásról szóló levelet, mire kezébe kapta a tábornok első levelét, melyben az a Komárom térségében tett előkészületeiről számol be. Kossuth ezt úgy értelmezte, Görgey nem engedelmeskedik, ellenszegül a kormány parancsának. A második levelet olvasva a helyzet tisztázódott, s később volt alkalmuk ezt személyesen is megbeszélni, valahogy mégis hozzátapadt Görgey parancsmegtagadó, ellenszegülő hírnevéhez ez az újabb eset.

Kossuth, még a félreértés áldozataként, első felháborodásában leváltotta Görgey-t a fővezérségről. A tábornok ennek ellenére teljesítette a parancsot, harcolva vonult vissza. Hitét ugyan nyílván elvesztette a célkitűzésekben, de komáromi seregét felkészítette az útra. Haynau sejtette a terveket, mert nagy erőkkel tört rá Görgey seregére, próbálva megakadályozni az elvonulást. A magyar tábornok a többszörös túlerőt visszaverte. Maga is hajmeresztő dolgokat művelt a csatatéren, egyesek szerint csalódottságában kereste a hősi halált. Majdnem meg is adatott neki, egy gránátszilánktól súlyos fejsebet kapott. Kínálkozott a lehetőség, hogy sebesülten Klapkánál marad a 20 000 fős védelemmel ellátott, bevehetetlen komáromi várban, de ő nem ezt választotta. Súlyos sebével is levezényelte csapatait Szeged térségébe. Igaz, ez négy hétig tartott, mert az oroszok is előre törtek, így Görgeynek "kerülgetni" kellett az ellenséget. De hogy valójában itt ki kerülgetett kit, azt nehéz megmondani, mert Görgey csapatmozdulataival meg tudta akadályozni, hogy az osztrákok egyesüljenek az oroszokkal, tehát remekül manőverezett, s az ellenségtől jóval kisebb seregtestét épségben megőrizve haladt az összpontosításra kijelölt körzet felé.

Seregét tehát megtartotta, végül is levezetett a déli összpontosítási körzetbe 30 ezer, komoly harcértékkel bíró, fegyelmezett katonát. Ez impozáns, akár csatát eldöntő erő akkor, s még ma is. Második világháborús mércével ez 3–4 német, és 5–6 orosz hadosztálynak felel meg –az eltérő feltöltési keretek miatt. Sztálingrád védelmekor Csujkov 1–2 hadosztálynyi pótlást kapott néha, és nagyon örült neki. De ne kalandozzunk el. Még annyit, a magyar honvédség ekkor nagyjából 150 ezer főt számlált. Ha ez az erő együtt van, bizony nagyon jelentős. Görgey tehát megtette, amit tudott, hozta a 30 ezer katonát, akik akkor talán a Honvéd sereg elit alakulatának is tekinthetők.

Ha a többi tábornok is így tesz, még talán mindig van esély, az ellenség még nem tudott egyesülni.

Görgey tehát megérkezett, immáron Aradra, mert időközben a hátráló kormány ide tette át Szegedről a központját, s egyben a katonai összpontosítási körletet is. Görgey jelentkezik Kossuthnál, és várják a másik két, még mindig jelentős magyar sereget. De az egyesítésből nem lesz semmi. Természetesen nem Görgey volt az egyetlen jó tábornok a Honvédségnél, de a többieknek nem sikerül megérkezni.

Bem, aki megtette télen a csodát, a lehetetlent, a dicsőséges tavaszi hadjárat fedezeteként felmentette Erdélyt, most súlyos harcokat vívott a betörő oroszokkal, s ő maga ugyan megérkezik Aradra, de serege az utolsó két nagy csatában (Segesvár, Nagyszeben) felmorzsolódott. Alig maradt katonája. Dembinszky még mindig erős sereggel rendelkezik, a közép-tiszaival, de ő a kormány parancsa ellenére Arad helyett a török határhoz közelebb lévő Temesvár irányába halad.

Haynau Temesvár felé tör előre. Dembinszkynek két választása volt. Vagy kitér az osztrák elől, elindul vissza Arad felé és egyesül Görgey hadaival, s közösen vállalnak csatát, vagy marad, s egyedül igyekszik döntést kicsikarni. Az egyesülés nem jelentett volna neki tekintélyvesztést, mert ebben a pillanatban ő volt a főparancsnok. Mégis az utóbbit választja, legalábbis a kormány számára úgy tűnt. Ezért Kossuth a lóhalálában érkező Bem-et nevezi ki Dembinszky helyére. Érdekes mód, az eddig kitűnően teljesítő Bem sem igyekszik egyáltalán egyesülni Görgeyvel, augusztus 9-én csatát vállal Haynauval. Mentségére legyen mondva, egyesek szerint a csata már meg is kezdődött, mire Bem átvette a parancsnoklást a másik lengyeltől, így nem volt sok választása. A csatavállalás stratégiailag mindenképpen rossz döntés volt, bárki is tette. Rendelkezésre álló, bevethető haderő, Görgey seregének be nem várása, még akkor is, ha esetleg nem tudták, ez lesz a döntő ütközet, hiba volt. Ráadásul Bemnek nem volt elegendő ideje a tájékozódásra, nem tudta kellően felmérni a helyzetet, ami egy csata levezénylésének alapfeltétele. Súlyosbította a helyzetet, hogy a sereg lőszerellátmányát Dembinszky már korábban előre küldte Lugosra, tervezett visszavonulásának irányába. Ez mutatja, hogy Dembinszky nem akart csatát vállalni, mégis úgy alakult. Az események irányítása, a kezdeményezés kicsúszott a kezünkből. S ez többnyire a kudarc záloga. Minden bajt tetézett Bem csata közbeni sebesülése, nem tudta ezt követően kellően irányítani az ütközetet.

A szabadságharc utolsó nagy ütközetét elvesztettük. Úgy, hogy Görgey 30 ezer katonájával Arad térségében várta – remegve – Kossuthtal a híreket. Volt már hasonló: Szapolyai – Mohács, 1526.

Kossuth megkérdezte Görgeyt, mit tenne ha rossz hír jönne Temesvárról. A tábornok azt felelte, akkor leteszi a fegyvert. Erre Kossuth, ő pedig főbe lövi magát. Görgey nagyon komolyan kijelentette, ezt nem teheti, mert életével felelős a magyar nemzetnek. Görgey kijelentése, hogy vereség esetén leteszi a fegyvert, bizonyítja, nyílván nem egyedül, de tisztában volt vele, ez a döntő ütközet. Történelmi eseményeket szemlélve ritkán szoktunk figyelmet fordítani az emberi tényezőkre. Most tegyük meg. Milyen pszichológiai hatással lehetett Görgey-re, a kitűnő tábornokra, aki a semmiből megteremtette a Honvédsereg legütőképesebb alakulatát, a sereg vezéreként számos győztes csatát vezényelt, kiűzte az ellenséget az országból, ami nemigen adatott meg történelmünk során más hadvezérnek, szóval ennek a civilnek, aki a körülmények miatt lett katona, s elkötelezett tábornoka a magyar ügynek, milyen érzés lehetett 30 ezer kitűnő katona élén tétlenül várakozni, s várni a mindent eldöntő híreket? Bizonyára nem volt könnyű.

A temesvári győzelmünk sem jelentette volna egyébként a szabadságharc győzelmét. Ezzel katonák, politikusok is tisztában voltak. De mindenképpen elkerültük volna a feltétel nélküli megadást, s ez volt védekező stratégiánk lényege. Ha az osztrákokat megverjük, mit tesznek az oroszok egymagukban? Akik segíteni jöttek csak? Ha a „tél” stratégiánk nem jön be, megvernek ők, de a cár nem lihegett bosszú után és szívesen tetszelgett a nagyvonalú "világ úr" szerepben, amint ezt a későbbi események is igazolták. Az osztrákokat mindenképpen porig aláztuk volna egy második nagy vereséggel, s erre mondta volna minden magyar, hogy már megérte!

Zárójelben: persze így is megérte, vesztesként erkölcsileg győztük, mert nemzetté váltuk. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Magyarországot, a nemzetet nem lehetett már visszalökni a középkorba. A reformkor végén kivívott, a forradalomban szentesített jobbágyfelszabadítást, azaz a feudalizmus ismérvét a Habsburgok nem vonták vissza, csak a politikai önállóságunkat húzták át. Azaz ha döcögve is, de a magyar nemzet belépett végre az újkorba, kapitalista polgári állammá kezdtünk válni, s ezt a Habsburgok nem akadályozták a szabadságharc után. Felmerülhet a kérdés, miért akadályozták akkor mindezt a forradalomban, s azelőtt? Ha jóváhagyják időben polgári fejlődésünket, nincs is forradalom és szabadságharc. Fontos megjegyeznünk: sem a reformkorban, de még a forradalom elején sem akartunk kiszakadni a Habsburg Birodalomból. Ez nem volt cél. Erre csak akkor került sor, mikor Bécs ránk támadt, s vissza akarták vonni forradalmi vívmányainkat, amelyekben, hangsúlyozzuk, nem szerepelt a függetlenség.

De térjünk vissza a szabadságharchoz. Bécs is félt a háború elhúzódásától. Olyannyira, hogy Klapka augusztus 3-i sikeres kitörésének hírére ki is dolgozott a minisztertanács valami amnesztia-féle dokumentumot, de ezt temesvári győzelmük hírére azonnal ejtették. Tehát a Habsburgokban is volt némi kompromisszum készség, egészen addig, míg meg nem volt a hőn áhított katonai győzelem. Ezután, érthető módon, temették az engedékenységet. „Jajj, a legyőzöttnek!”

Temesvár után az oroszok közvetítési kedve is megszűnt, beszüntették a tárgyalásokat a magyarokkal. Az egyedüli komolyabb, megmaradt sereg Görgeyé volt. Szórványosan tekintélyes magyar honvéd alakulat harcolt még az országban, de ezek egyesítésére már nem volt lehetőség. Szórványos harcok voltak még. Például Temesvárról visszavonuló, vert magyar egységek, még úgy magyarosan, huszárosan, itt ott szétvertek osztrák, orosz csapatokat, csak úgy jókedvükben. De a szabadságharc sorsa eldőlt. Görgey seregét pedig már majdnem harapófogóba fogták az oroszok és osztrákok. 

Kossuth augusztus 11-én átadta Görgeynek a hatalmat. Egyszerűen azért, mert a kormányzóval nem tárgyalt az ellenség. Kossuth Törökországnak vette az irányt, Görgey maradt, vállalta a gyászos aktust tábornokként, diktátorként, államfőként. Levelet írt Rüdiger orosz tábornoknak, kijelentve, csak nekik hajlandó magát (seregét) megadni, mert bízik a cár nagylelkűségében. Bajtársait szándékozott védeni az "osztrákok szilaj bosszúvágyától". Magáról annyit írt: "talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja." A tábornoknak még arra is volt gondja három napos országlása idején, hogy kiáltvánnyal forduljon a lakossághoz:

"Polgárok! Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk!"

Görgeyt szokás három napos diktátornak nevezni. A fegyverletételről mégis érdekes módon született döntés. Ő maga egy nyolctagú haditanács előtt ismertette a helyzetet, s Rüdigerhez írott levelét, majd kivonult. A haditanács döntött a fegyverletételről, mégpedig (kettő ellenszavazattal), úgy, hogy azt az oroszok előtt kell megtenni. Görgeyt nem lehet vádolni bizonytalankodással, a felelősségvállalás áthárításával sem. Ezek nem voltak rá jellemzőek. Mégis ezt a furcsa demokratikus aktust választotta a végső döntés meghozatalához, jóllehet, az ő véleményét mindenki ismerte. Tehát maga nem vett részt azon a szavazáson, mely a fegyverletétel mikéntjéről döntött.

1849.augusztus 13-án történt meg a fegyverletétel a világosi síkon.

Görgey bízott abban, hogy mártír lehet, s áldozatával megelégednek az osztrákok. Görgey magát ajánlotta fel az oroszoknak, vele tegyenek, amit akarnak, de tisztjeit, katonáit kíméljék, ne adják ki őket az osztrákoknak. Úgy gondolta, így megmenti bajtársait a bosszútól. Az orosz főparancsnok ezt nagyvonalúan meg is ígérte. Görgeynek, a jó katonának és stratégának itt viszont visszájára fordult a számítása. Az oroszok előtti fegyverletétel, az utolsó fricska az osztrákoknak ugyan betalált, végletesen feldühítette azokat, de a cár nagyvonalúsága éppen arra esett, akinek pont az ellenkezőjét akarta elérni. Az történt, hogy a győztes Habsburgok, I. Ferenc József kérte a cárt – követelni nem merte – , hogy az orosz fogságba esett tiszteket adják ki neki. A cár, mivel nagyhatalmi törekvései miatt minél jobban le akarta kötelezni a Habsburgokat, nagyvonalúan engedett a kérésnek, bár a fogdaajtókat romantikusan sokáig nyitva hagyták, hogy a magyar tisztek megszökhessenek. Volt, aki megtette, és volt, aki nem. Viszont a cár kikötötte, megint valami orosz romantika, hogy aki előttük tette le a fegyvert, az életben maradjon. És ez Görgey volt. Ezt a cári óhajt Ferenc Józsefnek fogcsikorgatva, de teljesíteni kellett, hiszen az oroszok segítették győzelemre a rebellis magyarokon. Így menekült meg Görgey Artúr magyar tábornok az osztrákok bitójától.  Ennyi a magyarázata annak, hogy nem végezte bitófán, s matuzsálemi kort érhetett meg. Az átadás után az osztrákok Görgeyt azonnal elkülönítették, Klagenfurtban raboskodott egészen a Kiegyezésig. Tehát azért Görgey nem volt Ferenc József jópajtása. A Kiegyezés után értelem szerűen a magyar forradalom és szabadságharc új megvilágításba került, s bár az uralkodó Kossuthtal még annak halálakor sem tudott megbékélni (nem engedett neki állami temetést), s állítólag Ferenc József hálószobájában képet őrzött az aradi kivégzésekről – valószínűleg legenda, ki tudna aludni ilyen képpel? – de a magyar nemzeti érzelmekkel 1867 után csínján kellett bánni a bécsi uraknak, Görgeyt kiengedték. Idős, fogatlan oroszlán. Nem veszélyes. Internálása idején írt, Németországban kiadott emlékiratait, memoárjait Bécs elkobozta. Az a legenda sem állja meg a helyét, hogy Ferenc Józseftől Görgey nyugdíjat kapott haláláig. Kapott nyugdíjat, ez igaz, de ezt a Kiegyezés utáni magyar kormányok szavazták meg, és folyósították neki.

Az "áruló" titulus Kossuthtól származik. Már Törökországban így vélekedett (vidini levél, 1849. szeptember 12.) A szabadságharcot meg lehetett volna menteni, Görgey árulta el – így ír. Mi késztette Kossuthot erre? Hiszen itthon ő is belátta a véget, ezt dokumentumok és saját távozása egyértelműen bizonyítják. Talán idővel másképp látta a dolgokat. Vagy egyszerűen politikusoknak – mint mindig – kell egy ellenségkép? S a népnek? Annak is. Kossuth személyisége, tévedhetetlenségébe vetett hit, s hogy Görgey nem volt ott az aradi tizenhárom között megteremtették a szomorú mítoszt.

A fegyverletétel gyászos, de egyben erkölcsileg felemelő esemény volt. A szabadságharc nem fejvesztett bomlással fejeződött be. Windischgrätznek még azt mondták, a magyar katonaság csak egy barbár csürhe. Görgeynek köszönhetően 30 ezer európai színvonalon felszerelt és kiképzett, fegyelmezett magyar honvéd sorakozott fel Világosnál. Sokan sírtak, megcsókolták a csapatzászlójukat. Görgey méltóságteljesen ellovagolt a csapatok előtt és fogadta Rüdigert és törzskarát. Dzozdov, egy jelen lévő orosz főhadnagy így írta le az eseményeket:

"Görgey lovával a serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse a seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő "Éljen Görgey!" kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: Isten veled Görgey! Isten veled Görgey!  – ismételte az egész hadsereg."

Kiss László

Kapcsolódó cikk: Görgey 105. (1. rész)

https://www.rovart.art/rovart/t%C3%A1rsadalom/g%C3%B6rgey-105-1-r%C3%A9sz