Ha feltennénk a kérdést, ki az a történelmi személyiség, aki gyermekként átélte népe súlyos vereségét, s mivel a kudarc okát gyenge hadseregükben látta, megfogadta, úgy áll bosszút ellenségein, hogy elmegy hozzájuk tanulni, megtanulja a harcászat művészetét, majd hazatérve ellenük használja fel a náluk szerzett tudást, népe élére állva vereséget mér a gyűlölt ellenségre, megbosszulva atyái bukását…

Szóval, ki ez a történelmi személyiség? Valószínűleg képzett történészeket is zavarba lehetne hozni a kérdéssel. Nabolione vagy Nabulione di Buonaparte. A Nagy (I.) Napóleon eredeti korzikai, ha úgy tetszik olasz neve. Róla van tehát szó.

Igen, a franciák császára nem volt francia. Mégis a leghíresebb, legismertebb franciának tartják a világon. S ő egyben a világ legismertebb hadvezére is, ezt felmérések bizonyítják. Ismertsége megelőzi Nagy Sándorét, Hannibálét, Caesar-ét, szóval mindenkit, aki a harcművészet terén az emberiség történelme során beírta a nevét abba a bizonyos Nagy Könyvbe. Napóleon nevét Dél-Afrikától Indonéziáig mindenhol ismerik. S mi lett a korzikai kisfiú terveiből? Kezdetben minden aszerint alakult, de aztán a végkifejlet valami egészen más lett.

1769. augusztus 15-én született Korzikán, ősi toscánai kisnemesi családban, s Szent Ilona szigetén hunyt el 1821. május 5-én, kétszáz évvel ezelőtt, 51 éves korában.  Páratlan életutat futott be, még akkor is, ha ezt pusztán km-ben mérnénk. Korzika szigetét egy évvel születése előtt szerezte meg Franciaország a Genovai Köztársaságtól. Ahogy ez lenni szokott, ennek nem mindenki örült. Napóleon gyermekfejjel átélt egy felkelést, melyben apja is részt vett, s melyet a francia csapatok vérbefojtottak. Ekkor lett nagy hazafi, nagy korzikai. Úgy látta, a francia katonaság fölénye volt a kudarc oka. Jól látta. Mikor az apja a francia udvarban kapott állást (megbékélt az ellenséggel), Napóleon örömmel ment az ellenséghez tanulni. Célja tehát, elsajátítani mindent a hadászatról, s visszatérve Korzikára, modern sereget szervezni, mellyel le tudják győzni a franciákat. Gyermeki ábránd. Ehhez képest lett az ő császáruk, s a francia történelem egyik legnagyobb alakja. Érdekes életút. Páratlan? Páratlan.

Céljait, érzelmeit nyilván nem tudta teljesen leplezni, mert tanárai, diáktársai nem szerették. Korzikaiként nem lehetett könnyű neki a nagy francia birodalom katonaiskolájában. Alacsony termete, ami az egyenruhás pályákon ma sem előnyös, a közhiedelemmel szemben nem gátolta, mert… mert nem volt alacsony, ezt csak történelmi szerepét kisebbíteni akarók akasztották rá. Magányos, konfliktusos "kadét", de sokat tanult, folyamatosan képezte magát. 1786-ban lépett szolgálatba hadnagyként. 1792-ben már százados, a fiatal, tehetséges tisztek előtt szép karriert nyitott a forradalom. 1793-ban a család elmenekült Korzikáról, mert egy készülődő felkelés vezetőjével összekülönböztek. Valószínűleg ekkor kezdett Napóleon inkább francia lenni. Aztán jött Toulon, ami meghozza az ismertséget. A tisztek a sok kudarc után valójában a nyakába varrták a problémát, nem is vártak sokat egy kis senkitől, de ő, a zseniális tüzértiszt a felkelők s az angolok által birtokolt várost pusztán az ágyúk áthelyezésével rövid úton visszaszerezte, a kikötőt hosszú idő óta blokád alatt tartó angol flottát ágyútűzzel elkergette, megnyitva ezzel az utat a gabonát szállító amerikai hajók előtt.  1794-ben már az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka. A franciák Európában elsőként ismerték fel a tüzérség jelentőségét, s a tökélyre vitel Napóleonnak köszönhető. Viszont Robespierre öccsével szolgál, így a jakobinusok bukása után bebörtönzik, hazaárulás (!) vádjával. Hamar kiengedik ugyan, de kegyvesztetté vált, mellőzik. Újra elölről kell kezdenie mindent az ambiciózus "tábornokocská"-nak.

Partikra jár, s nagyrészt hölgyismerőseinek köszönhetően nemsokára elérkezik a várt pillanat. 1795. október 5-én (a forradalmi naptár szerint vendémiaire – vandémier 13.) royalista felkelés leverésével bízzák meg. Beleágyúztat a tömegbe. Még saját véleménye is az, hogy a kartács már nem divat Párizs utcáin. De a siker megvan, a Direktórium kedveli, előlép. A következő évben már Itáliát hódoltatja. Katonái bálványozzák a "kis káplár"-t. Tönkreveri a pápai, az osztrák seregeket. Győzelmet győzelemre halmoz. Okos tiszt: nem azt mondja katonáinak „Előre!”, hanem hogy „Utánam”! Népszerűsége miatt Párizsban már kicsit tartanak tőle. Valószínűleg ezért küldik 1798-ban egy expedíciós sereggel Egyiptomba. A cél Anglia, a fő ellenség gyengítése. Napóleon meg is tesz mindent, itt is győzelmeket arat, bár az ellenség többnyire csak gyenge mamelukokból áll. Viszont az angolok uralják a tengert, így nem kap utánpótlást. A sereget a trópusi betegségek legyőzik. Otthon változik a hadi helyzet, így Napóleont hazarendelik. A vezér, serege maradékát hátrahagyva – nem szép dolog – az angol hajókat kijátszva, hazatér. (Egyiptomba vitt magával régészeket, történészeket. Így került a híres rosette-i kő felirata Franciaországba, amely segítségével megfejti majd Champollion a hieroglifákat 1822-ben. Az Afrikában győztes angolok magát a követ elvették, azért látható ma is Angliában, sok egyéb franciák által talált műkinccsel együtt, de kegyesen megengedték, hogy a francia tudósok lemásolják a szöveget.)

Napóleon Párizsban zűrzavart talál. 1799. november 9-én, a francia forradalmi naptár szerint brumaire – brümer 18-án államcsínnyel átveszi a hatalmat. A Direktóriumot szétkergeti, római mintára konzulátust hoz létre három főből. Ő az első konzul. Sokan eddig a pontig tartják forradalomnak a Nagy Francia Forradalmat. Badarság. Napóleon, bár tagadhatatlanul maga irányít, visszahozta a feudalizmust? Nem. A kapitalista, polgári társadalmat képviseli. A felvilágosodás eszméi többé-kevésbé érvényesülnek, a többi európai feudális államhoz képest mindenképpen. Napóleon nem visszalépés, hanem az adott politikai vákuumra adott, adhatott egyetlen válasz.

Diktátor volt és hadvezér, mégis békére törekedett. Ilyen titulusok mellett ezt sokan megmosolyogják, pedig igaz. Anglia szervezte ellene folyamatosan a koalíciókat, hogy megfojtsa a születő vetélytársat, s a feudalizmusban leledző dinasztikus birodalmakat könnyen csatasorba tudta állítani a királygyilkosság emlegetésével. Napóleonnak tehát csak rövid békeévek jutottak. 1805-ben szétveri az oroszokat és osztrákokat Ulmnál, Austerlitznél (három császár csatája). A poroszokat Jénánál, Auerstádtnél 1806-ban. Közben folyamatosan koncentrál Angliára, partraszállást tervez, de Nelson admirális legyőzi Trafargalnál a francia flottát. (Igaz, ez volt az utolsó győzelme.) Állítólag Napóleon gondolt elsőként a csatorna alatti alagútra. Angliával nem bír, ezért meghirdeti a kontinentális zárlatot. Az uralma alatt álló Európa nem kereskedhet a britekkel, így akarja őket megfojtani. Az oroszok megszegik a zárlatot. Napóleon 1812-ben indul, hogy megbüntesse őket. Az utólagosan jövőbe látók itt mondják, ez súlyos hiba, Bonaparténak fejébe szállt a dicsőség. Szó sincs róla. A legalaposabban előkészített hadjárat volt, s Napóleon nem akarta bekebelezni a hatalmas Oroszországot, csak "megfegyelmezni".

S az orosz tél, tél tábornok… ezzel nem számolt Napóleon, tartja a legenda. Nem igaz. Sok évre visszamenőleg tanulmányozta az időjárási statisztikákat, de abban az évben egy hónappal korábban állt be az orosz tél. Erre nem számíthatott. A felkészültségre jellemző, hogy még napszemüveggel is ellátták a francia katonákat a hóvakság ellen (!). Borogyinót sokan döntetlenre értékelik. Az oroszok tisztes helytállása mellett is furcsa így látni ezt az ütközetet, hiszen Borogyinó Moszkva előtt van, és a franciák bevonultak ugyebár Moszkvába. Nem számított Napóleon arra, hogy Kutuzovnak egy egykori francia tábornok, Bernadotte marsall fog tanácsokat adni. Ne ütközzön meg a franciákkal, mert úgyis veszít, a felperzselt föld taktikáját alkalmazza, csak ez lehet hatásos Napóleon ellen. Kutuzov nem is akart csatát vállalni, a cár kényszerítette, hogy azért Moszkvát mégse ingyen... (Érdekes Bernadotte története. Napóleon tábornoktársa a forradalom idején, jó barátok. A marsall Bonaparte Josephine előtti első szerelmét, jegyesét vette feleségül, bizonyos Clary Desiree-t. Napóleon egyeduralmi törekvései miatt elhidegültek egymástól, Bernadotte köztársasági érzelmű volt. Ezért Napóleon eltávolította, kinevezte az akkor semleges Svédországba nagykövetnek. Bernadotte és varázslatos felesége, Desiree, annyira elbűvölték a svédeket, hogy az éppen akkor kihalt, már kissé belterjes svéd uralkodócsalád helyére meghívták őket a trónra. Bernadotte elfogadta. Soha nem mutatkozott viszont senki előtt félmeztelenül bár nem tudom, egy király mikor mutatkozik alattvalói előtt félmeztelenül, szóval a legenda szerint a mellére volt tetoválva, hogy "Éljen a köztársaság!"  Svédországban ma is a Bernadotte dinasztia uralkodik, tehát a francia forradalom egyik tábornokának leszármazottai.)

Az oroszországi hadjárat tervezésekor egy hibát, egy súlyos hibát mégis elkövetett Bonaparte. (Később ugyanezt Hitler is.) Napóleon európai volt, aszerint gondolkodott. A poroszokat, Habsburgokat megverte egy-két ütközetben, bevonult nagyvárosokba, a fővárosba, s nyugodtan várta a legyőzött ellenség követeit. Akik jöttek is, tárgyaltak, tárgyalgattak egy kicsit, aztán megkötötték a békét. No most Oroszország, az oroszok nem ilyenek. Talán mert van hátországuk, talán más a mentalitásuk. Napóleonnak keserűen kellett megtapasztalnia, hogy itt az európai szokások nem dívnak. Az oroszokat megverte, 60 ezer katonájuk maradt a borogyinói csatamezőn. Igaz, a franciáknak is 40 ezer. De Napóleon bevonult Moszkvába, a fővárosba. Nyugodtan várta tehát a cár békedelegációját. Múltak a hetek, de az csak nem akart jönni. Napóleon, talán életében először elvesztette a fejét, végtelenül dühös lett, mikor megértette, hogy az nem is fog jönni. Időközben kigyulladt Moszkva, s a majdnem kizárólagosan faházakból álló város porig égett, a kevés tartalék élelemmel együtt. Az oroszok ezt azóta tudatos szabotázscselekménynek igyekeznek feltüntetni. Nincs rá szükségük, jól csinálták a háborút. A várost egyébként a győzelmi mámorban úszó részeg francia katonák gyújtották fel, véletlenül. Legalábbis erre utalnak az adatok.

A cár, míg Napóleon egyre dühösebben várakozott Moszkvában, újabb 200 ezres sereget szervezett. Bonaparte a politikai kudarc ellenére az utolsó pillanatban elindult haza, illetve a lengyel földek felé, de ekkor történt, a már említett szokatlanul korai tél beállta. Ráadásul az úgynevezett „szmolenszki utat” választotta, mert ez volt a legrövidebb, s az üldöző orosz sereg is erre terelte, viszont ezen az útvonalon az oroszok által korábban alkalmazott felperzselt föld taktikája miatt nem volt élelem. Napóleon a „Nagy Armadával”, több mint 600 ezer katonával lépte át a határt a hadjárat kezdetén (igaz ezek többsége szövetséges volt, nem francia), s a hosszú utánpótlási útvonal miatt a biztosításra hátrahagyott alakulatok kevesebb mint 200 ezerre apasztották a Moszkvát elérő sereget, de a visszaúton ez a létszám is drasztikusan fogyott. A hideg, a járványok, a már ekkor jelenlévő partizánok, s az orosz sereg tizedelték a franciákat.

De kit érdekel ma már néhány tízezer porladó francia csontváz a nagy orosz rónán, mikor a XX. század több százezer, több millió orosz és német csontvázat termelt fölébük…?

A Berezinán való átkelés, csak részben az oroszok miatt, katasztrofális volt, Napóleon a biztonságos földet lényegében csak a híres Gárdával érte el, néhány tízezer katona. Az orosz üldözésről, s hogy ők bírják a hideget, annyit, az orosz sereg a határig éppúgy leapadt, mint a francia. Bár voltak nagy villanásaik. Egy alkalommal egy kozák tiszt majdnem fogságba ejtette Napóleont. Lényeg, hogy az oroszok győzelmes üldözésük közben legalább 120 ezer embert vesztettek. De így, vagy úgy, az oroszok győztek, Bonaparte visszakullogott Európa közepébe.

S Oroszországban ott maradt a hadserege java. Anglia tudta, itt a megfelelő pillanat. Újabb koalíciót szervezett (6.). Napóleon kapkodott, tudta, megfogták. Újabb korosztályokat hívott be, s tekintélyes sereget tudott kiállítani nagyon rövid idő alatt. Persze az ifjak harcértéke messze alulmaradt az Oroszországban nyugvó tíz, tizenöt éve harcoló tapasztalt katonák mögött. S a franciákra a koalíció négy hatalmas hadserege zúdult. Napóleon, bár még ekkor is aratott két győzelmet, végül is a három napig tartó lipcsei ütközetben (népek csatája) alulmaradt a legalább hatszoros túlerővel szemben (1813). Napóleon hadvezéri képességeiről annyit, az első napon győzelemre állt hangsúlyozzuk, a hatszoros túlerő ellenére. Vannak stratégák, bár véleményük nem általánosan elfogadott, akik szerint csak a szászok árulása miatt vesztett. De: veszített. A győztesek Fontainebleau-ban lemondásra kényszerítik, s Elba szigetére száműzik. Itt megtarthatta császári címét (Elba császára?), 2 millió frank jövedelmet kapott a francia államtól, s 400 fős testőrséget tarthatott.

De beletörődhetett ebbe egy olyan ember, aki alulról jött, mindent elért, amit elérhetett, s ráadásul mindezt magának köszönhette? Aligha. És Elba szigete nagyon közel van Franciaországhoz...

A franciák nyakára visszaültetett Bourbonok, a nagy túlélő, Talleyrand mondása szerint "semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak". Hiába, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Napóleon tudott az elégedetlenségről és cselekedett. Kockáztatott. Hajózott. Néhány hívével 1815. március 1-én partra szállt Cannes-nál. Párizsban kitört a pánik. Mert Napóleon néhány emberével partra szállt… Egyik alakulatot a másik után vezényelték Napóleon ellen, de a katonák nem lőttek szeretett császárukra. Átálltak. Napóleon humorát is megcsillogtatta. Írt a királynak, ne küldjön neki több katonát, már elég lesz. Bonaparte március 20-án Párizsban volt. Tanulságos a sajtó hozzáállása az esethez. Az egyik párizsi újság szalagcímei ezekből a napokból sorrendben: "1. A korzikai szörnyeteg partra szállt a Juan-öbölben. 2. Az emberevő Grasse felé nyomul. 3. A trónbitorló bevonult Grenoble-ba. 4. Bonaparte elfoglalta Lyont. 5. Napóleon Fontainebleau-hoz közeledik. 6. Őcsászári felségét hű Párizsa holnap fogadja." A sajtó, az istenadta sajtó...

De Napóleonra is igaznak bizonyult a folyóba lépés ókori mondása. A frissen behívott, tapasztalatlan korosztályokból álló serege vereséget szenvedett Waterloo-nál. Erről a lóról leesett. Még a Gárda sem tudta megmenteni. Sokan, sokféleképpen magyarázzák a nem várt kudarcot. A poroszok hányaveti szétugrasztása, egy jelöletlen mélyút, a felázott talaj, stratégiai hibák, Napóleon gyomorbaja. Mindegy. A vereséggel egy korszak lezárult. A franciák császárát immár az angolok, biztos, ami biztos, az Egyenlítőn túli Szent Ilona szigetére száműzték. Egy idős angol házaspár gondoskodott róla, 1821-ben bekövetkezett haláláig. Hirtelen megromlott egészségi állapota miatt sokan mérgezésre gyanakodtak. Ezt a boncolási jegyzőkönyv nem erősítette meg. Igaz, a boncolást angol orvos végezte. A hajszálmintákon közelmúltban végzett tesztek sem mutattak ki bizonyító értékű mennyiségben arzént. Bonaparte Napóleon földi maradványait 1840-ben Lajos Fülöp király fia szállíttatta haza, Franciaországba. Szarkofágja ma is az Invalidusok templomában áll.

Ennyi volt tehát a világ egyik legnagyobb hadvezérének életútja. Legalábbis ez az ismertebb része. A nagy csaták, sorsfordító ütközetek hősének figurája mindig kedveltebb, mint a szürke politikusé, aki teszi a dolgát. Pedig Napóleon államférfiként is nagyot alkotott, sőt maradandóbbat, annak ellenére, hogy a folyamatos hadakozás mellett erre alig maradt ideje. De kezdjük a vitatható tetteivel.

1804-ben császárrá koronáztatta magát (mi több, KORONÁZTA magát!). Itt el lehet gondolkodni. A Köztársaság tábornoka? Hogy is van ez? A forradalom a jakobinusokkal kimerült. A Direktórium korszaka amolyan ex-lex állapot volt, a kortársak is csak átmenetinek gondolták. Káosz volt, s katonai vereségek is jöttek már. Csak az egyszemélyi diktatúra lehetett megoldás. Ez lett Napóleon konzulátusa. Viszont, ő tudta a legjobban, ez a romantikus államforma nem illeszthető be az európai politikai rendbe. És Napóleon be akarta oda illeszteni Franciaországot. A köztársaság tehát kizárva, már volt. A királyság szintén, s fel sem merülhetett, hogy valamilyen szinten visszatérnek a Bourbonok időszakához, a feudalizmushoz (ha Napóleon király lett volna, azonnal – jogosan – trónkövetelővé válnak a Bourbonok). Ha jól belegondolunk, nem is marad más, mint a császárság. Európában ismert, elfogadott cím, államforma. (Német-római császár, Habsburg császár, orosz cár  – a bizánci császári cím örököse.) Új, de mégis régi. Nehéz belekötni, s egyben jelzi Franciaország nagyságát, melyben a franciák 1789-től folyamatosan, töretlenül hittek.  Napóleon mindent elkövetett, hogy államát, az új államformát elfogadtassa. Dinasztiát akart alapítani, ezért elvált nagy szerelmétől, s feleségül vett egy Habsburg nőt, Mária Lujzát. (Őt a Habsburg család ma is mártírként tiszteli.) Ha a Habsburgok a csatamezőn vitézkednek, Mária Lujza sosem lett volna Napóleon felesége. Született ugyan trónörökös is, Napóleont mégsem fogadta el Európa. Egyszer keserűen megjegyezte, megverhetem én a Habsburgokat százszor is, ők akkor is császárok maradnak, de ha én egyszer vereséget szenvedek, nekem végem. Igaza lett. A felkapaszkodott kis korzikait addig fogadták el, amíg erős volt. A koronás fők társasága zárt klub.

Aztán beleesett abba a hibába, hogy Európa meghódított területein szinte fantazmagórikus kis királyságokat, hercegségeket hozott létre családtagjai számára. Igaz, ettől mindig berzenkedett, de nem tudott ellenállni anyja követelésének. A franciákra ekkor szinte minden európai nép felnézett, sok helyen felszabadítóként ünnepelték őket. A kisnemesi család, megrészegülve a hatalomtól, eljátszotta ezt a bizalmat, s egy idő után a feudalizmust nyögő népek már hódítót láttak a franciákban.

Mit tett Bonaparte Franciaországban, Franciaországért? Teljesen átalakította a közigazgatást, mely ma is e szerint működik. Megalapította a Francia Nemzeti Bankot. Új, hatékony rendőrséget hozott létre. Kiemelkedő fontosságú ügyként kezelte az oktatást, s talán ő nevezte Európában elsőként közszolgáltatásnak. A szó szoros értelmében vallásszabadságot teremtett, a forradalom idején mélypontra zuhant francia-pápai viszonyt rendezte, konkordátumot kötött a pápával. (VII. Pius hozzá is járult a koronázásához.) Még arra is volt gondja, hogy különböző érdemrendeket alapítson. Ezek különbözőek, katonaiak és polgáriak. Legismertebb a Francia Becsületrend.

És megalkotta a Code Civil-t, vagy ha úgy tetszik Code Napóleont. A polgári és büntetőjogi tevékenységének csúcsa. Az európai civilizációk jogrendszere három pilléren nyugszik ma is. A Tíz Parancsolat, a Római Jog, és a Code Napóleon. Az egyik pillért tehát Bonaparte adta a világnak.

1789-től kezdődött Franciaország nagy időszaka. Úgy 25 évig minden tekintet Párizsra szegeződött. Davidov orosz partizánparancsnok visszaemlékezéséből nem csak a katonai erő iránti tisztelet sugárzik, az egész francia kultúra előtti meghajlás. Így ír egy orosz a franciákról:

"Végre közeledett az öreg gárda, s a gárdisták között maga Napóleon. Lóra kaptunk, és fölállottunk az országút mentén. Ahogy az ellenség megpillantotta zajongó csoportunkat, nyomban kézbe kapta és lövésre készen tartotta puskáját, de minden sietség nélkül, büszke nyugalommal menetelt tovább. A mi ázsiai ízű nekirohanásaink semmi hatást nem tettek ezekre a zárt, európai sorokra."

Napóleon foglalkozott velünk, magyarokkal is. Schönbrunnból (mert ő megjárta Bécset, ami a töröknek sohasem sikerült) kiáltvánnyal fordult hozzánk:

"Magyarok! Eljött azon szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségeteket. Maradjon fenn egész épségben egész országotok és szabadságotok. Gyülekezzetek össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést."

Elutasítottuk. A Napóleontól vett szabadság nem lehet tartós, talán így vélekedett a magyar nemesség. De az is igaz, ezt a döntést már nem a Zrínyiek, Rákócziak, Thökölyek hozták, hanem a Habsburgok lojalitás alapján megrostált magyar nemessége. A magyar nemesi hadat Bonaparte Győrnél elfújta. A napóleoni háborúk idején Magyarországról 1 millió újoncot soroztak be, 100 000-en vesztek oda. Hűségünket a Habsburgok sajátságosan hálálták meg. A háború sokba kerül, az udvar eladósodott. A magyar nemesség viszont a gabonaszállításokból tisztességes tőkét halmozott fel, mely egy kapitalista kibontakozás lehetőségét hordta magában. Az udvar devalválta a pénzt, kivette a zsebünkből ezt a tőkét, lenullázta.

A francia nagyságnak ára volt. Úgy 10 millióra becsülik a 25 év francia áldozatainak számát. De mindezért csupán Napóleon okolható? A háborúskodást Európával nem ő kezdte, csak folytatta. A francia forradalom országa hadban állt már 10 fronton az egész akkori világgal, mikor Napóleon még csak hadnagy volt. Történelmi tények bizonyítják, hogy ő békét akart, mint ahogy kötött is többet, de Anglia ezeket folyamatosan megszegte. Aztán persze mint jó katona, kitűnő stratéga, nem várta be az egyre újjászülető francia ellenes koalíciók támadását, mindig elébe ment. Legjobb védekezés a támadás, régóta tudjuk. Azt is tudta, hogy ő jó katona, s nagyon jók a katonái, sokkal jobbak, mint az ellenségé. Miért volt legyőzhetetlen az akkori francia katona? Igaz, hogy már a Lajosok uralma alatt is nagy gondot fordítottak a katonaság minőségére, de ugyanezt tették a poroszok is, őket is legyőzhetetlennek tartották. Egészen Napóleonig. Mi volt a franciákban az a plusz? Nyilván a forradalmi küldetéstudat IS. De egy Marseilles mellől besorozott francia paraszt erről ugyan mit tudhatott…

A lényeg pont ez, hogy a francia seregben PARASZTOK harcoltak, nem JOBBÁGYOK, mint az ellenségnél. A francia forradalom ugyanis még jóval Napóleon előtt végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást. A földet művelő sok millió ember földbérlőből földtulajdonossá, paraszttá vált. Az ellenség egyenruhába bújtatott jobbágyokból állt, akik ha véletlenül épségben megúszták a hosszú szolgálatot, mehettek vissza jobbágytelkükre, mely a földesúr tulajdonában volt, s nyöghették tovább a feudális szolgáltatásokat. Ezzel szemben a francia katona tudta, ha veszít, visszajönnek a Bourbonok, a feudalizmus, elveszíti a földjét. De ha nyer, s megússza a háborút, gazdálkodó paraszt lesz otthon, földdel, ami apjának, nagyapjának, s eleddig még egy jobbágynak sem sikerült. Ősei büszkék lesznek rá. Ha mégis elesne, de nyernek, családja, fia élvezhetik a régóta vágyott szabadságot. Ez a tudat adta a francia katonák felsőbbrendűségét akkor. Az ellenség jobbágy katonái a túlélésre spekuláltak a csatákban, a franciák a győzelemre, mert volt motivációjuk. Érdemes megjegyezni, ugyanezért volt jó az egyébként az idő rövidsége miatt többségében gyengén, közepesen kiképzett magyar honvéd haderő 1848–49-ben. Kossuth-ék tanultak a franciáktól, nem véletlenül volt már a reformkor legfontosabb célkitűzése a jobbágyfelszabadítás.

A francia forradalom idején a jakobinusoknak még arra is volt gondja, hogy a katonáskodó paraszt földjét az otthonmaradt család férfi híján nehezen tudja művelni. Elrendelték, hogy a katonáskodó parcelláját, ha szükséges, a faluközösség művelje, ne gazosodjon el, míg a paraszt az állam iránti kötelességét teljesíti. Ilyen vetületben még jobban érthető a fentebb idézett orosz forrás a francia katonaságról. (Persze az igazságos földosztás utózöngéje, hogy Franciaország ma is küzd az életképtelen kisbirtokrendszerrel…)

Érdekes még talán megemlíteni, s a hadtörténelemben minden bizonnyal példátlan, hogy a francia seregek mind a forradalom idején, mind Napóleonnal, győzelmeiket minden esetben úgy vívták ki, hogy az ellenség lényeges erőfölényben volt.

S mi történt Napóleon után? Anglia a Szent Szövetséggel – melyben hivatalosan nem vett részt – visszaállíttatta Franciaországban a feudalizmust, Európa többi országában pedig igyekezett konzerválni azt. A felvilágosult, liberális, kapitalista Anglia – igaz, nem túl hosszú időre – vissza gyömöszölte a palackba a szellemet. Kinek is volt ez jó? Angliának, amely ország kapitalista gazdasága megszabadult egy vetélytárstól, s továbbra is függésben tudta tartani Európa államainak elavult feudális gazdaságait…? A franciák, s Napóleon rést ütött ezen a gazdasági monopóliumon. Akkor most próbáljunk megszabadulni a Napóleonra rakott negatív megítéléstől. Hogyan is kéne őt látnunk? Érdemes ezen elgondolkodni. 

Európa fölforgatását nem egyedül a franciák hozták össze, közős „MŰ” volt. Francia szempontból megérte a sok áldozat? Ki tudja. A XIX., XX. század folyamatos francia dekadencia. Politikai anarchia, katonai kudarcok. Jóval több áldozat. A németeknek állt a jelző. A franciákat csak a korábbi ellenség, az angol-szászok húzzák ki folyamatosan a csávából. És ők nem szerették Napóleont. Az utóbbi száz-százötven év történelmét az angolszász kultúrák írják. Talán az utóbbi időszak szövetségese iránti hálából lett Napóleon inkább negatív figura, mint pozitív a világ szemében...? Ki tudja...  

Kiss László