Mircea Eliade könyve a szent és a profán fogalmáról, értékeiről és világról alkotott elképzeléseiről fontos állomása életemnek. Olvasása közben "déja vu" érzésem volt számtalanszor, mintha titkok tárultak volna fel előttem létezésem egy korábbi szakaszából.

Titkok, amelyeket elfelejtettem vagy el kellet felednem...

Nem a teljes írást közlöm, nem is teljesen a fordításnak megfelelően. Nem írtam át, csak néhány összefüggését érthetőbbé tettem, inkább odaillő kifejezésekkel. A fordító tökéletesen tudhatott angolul, filozófiai összefüggéseknél viszont nem lehet leragadni a szó pontos lefordításánál, a gondolatok összefüggéseit is át kell helyeznünk a másik nyelvre...
A könyv olvasásakor telijegyzeteltem a lapszéleket, de azok már egy másfajta elemzés részeit képezik.

Természeti szentség és kozmikus vallás

A vallásos ember számára a természet sohasem pusztán csak "természetes". Mindig vallásos jelentőséggel telített. A kozmosz isteni alkotás: a világ isten kezéből keletkezett, és ezért egyszer s mindenkorra meg van szentelve. Nem csupán az istenektől közvetlenül meghatározott szentségről van itt szó, mint például egy-egy hely vagy tárgy esetében, amelyet az isteni jelenlét szentelt meg. Az istenek ennél többet tettek: a szentség különböző modelljeit a világ és a kozmikus jelenségek szerkezetében kinyilvánították.

A világ létezik, van és szerkezete is van; nem káosz, hanem kozmosz; ezáltal teremtvénynek vagyis az istenek művének bizonyul. Ez az isteni mű bizonyos fokig mindig áttetsző, önmagától fedi fel a szentség sokféle jellegét. Az égben közvetlenül és "természetesen" nyilvánul meg a végtelen távolság, isten transzcendenciája. A föld éppígy "áttetsző": tápláló anyának mutatkozik. A kozmosz ritmusában rend, harmónia, állandóság, termékenység tárul fel.

A vallásos ember számára a "természetfeletti" elválaszthatatlanul összekapcsolódik a "természettel", hiszen a természetben mindig valami olyasmi fejeződik ki, ami túlhalad rajta. Említettük már, hogy valamely szent követ azért tisztelnek, mert az szent, és nem azért, mert kő. A kő létmódjában megnyilvánuló szakralitás a kő valódi lényege.

Égi szentség és égi istenek

Már az égbolt puszta szemlélete is vallásos élményt vált ki. Az ég végtelennek, transzcendensnek mutatkozik. "Egészen más", vagyis valami egészen más, mint a parányi ember és annak élettere.

A transzcendencia már akkor feltárul az ember előtt, amikor tudatosul benne a végtelen magasság.
A "legmagasabb" fogalma önkéntelenül is az istenség attribútumává válik.
Az ember számára elérhetetlen magasságok, a sziderikus zónák, a transzcendencia átalakulnak abszolút valósággá és örökkévalósággá. Itt lakoznak az istenek, oda jutottak – bizonyos felemelkedési rítusok révén – a kiválasztottak. Oda emelkednek föl – egyes vallások képzetei szerint – a holtak lelkei.

"A legeslegmagasabbhoz" az ember mint olyan, nem érhet fel; ez a hely az emberfeletti hatalmaknak és lényeknek van fenntartva. Aki valamilyen szentség lépcsőfokain, a rituális létrán felemelkedik az égbe, az többé már nem ember.
Így vagy úgy az istenek világának részesévé válik.

Nem logikus, racionális folyamatról van itt szó. Az ember átfogóan ébred önmaga tudatára. Az éggel szemben felfedezi az isteni összemérhetetlenséget és a kozmoszban saját helyzetét is.

Tehát az istenek a szentség különböző modalitásait kinyilvánították a világ szerkezetében. A kozmosz úgy van "megszerkesztve", hogy az isteni transzcendencia vallásos érzését már az ég puszta látványa előhívja. Mivel pedig az ég létezése abszolút, sok primitív nép legmagasabb istenét olyan nevekkel illeti, amelyek tulajdonképpen a magasságot, az égboltot vagy az időjárási jelenségeket jelölik, vagy egyszerűen "az ég tulajdonosainak", "égi lakóknak" nevezik őket.

A maorik legmagasabb istenségét Ihó-nak hívják, és az ihó szó "magasat", "szentet" jelent. Uvoluvu, az akposso-négerek legfőbb istene azt jelenti, "ami fent van", a felső régiókban. A tűzföldi selknamoknál istent "az ég lakójának" vagy "aki az égben van"-nak nevezik. Puluga, az andamanok legfőbb lénye az égben lakik; hangja az égzengés, lélegzése a szél; dühének jele a vihar, és a villámmal az embereket bünteti, akik megszegik parancsait. A szamojédek Num-ot tisztelik, egy olyan istent, aki magasabban lakik az égnél, és akinek a neve "eget" jelent. A korjákoknál a legfőbb istenséget "a fentinek", "a magasságok mesterének", "annak, aki van"-nak nevezik. Az ainuk úgy ismerik őt, mint "a világok isteni teremtőjét", de úgy is, mint Kamui-t, mint "eget".

E megjelölésekkel találkozunk a történelem során jelentősebb szerepet játszó, kulturálisan fejlettebb népek vallásaiban is. A legfőbb isten mongol neve Tengri, "ég". A kínai Tien egyszerre jelent "eget" és "égi istent". Az istenségre alkotott sumér kifejezés, Dimgir eredetileg egy égi jelenséget jelölt, azt, ami "világos, ragyogó". A babilóniai Anu-ban az "ég" fogalom is kifejeződik. Az indogermán legfőbb isten, Dienus egyszerre jelenti az égi jelenést és a szentet. Zeusz és Jupiter még nevükben is őrzik az ég szentségére való emlékezést. A kelta Taranis (taran: égzengés szóból), a baltikumi Perkunas (villám) és az ősszláv Pemn (vö. a lengyel piorun, villám szóval) különösen világosan mutatják az égi istenek későbbi átalakulását viharistenségekké.

Az égi istent nem az éggel azonosítják, hiszen mint a kozmosz teremtője, ő teremtette meg az eget is. Ezért nevezik "alkotónak", "mindenhatónak", "úrnak", "legfőbbnek", "atyának" stb. Az égi isten személy, és nem égi jelenség. Ám az égben lakik, és időjárási jelenségekben, égzengésben, villámban, viharban, meteorokban nyilatkozik meg.

Szabó Ottó