A tisztek hosszú előkészületek után rohamra vezényelték a katonákat. A gondos tervezés ellenére mégis ez a nap lett a támadó hadsereg gyásznapja. Percenként 83 ember esett el, s a nap végére az áldozatok száma meghaladta a 60 000-t. Ha feltennénk a kérdést, hol és mikor zajlott ez az ütközet, bizonyára a legtöbben a II. világháború egyik csatájára gondolnának. Pedig nem.

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A szövetségesek szerződési kötelezettségeiknek eleget téve napok alatt sorra hadba léptek, s augusztus végére már tombolt a pokol, kitört a történelem során elsőként világháborúnak nevezett négyéves öldöklés.

A II. világháború időben közelebb esik hozzánk. Több volt az áldozat. Talán (?) borzalmasabb volt; népirtás, atombomba. A második tehát elhomályosítja az elsőt. Valóban, jóval több volt a civil áldozat a második világháborúban, közel 50%. Az első világháborúban ehhez képest elenyészően kicsi, csak 75 katonára jutott egy civil. A második világháborút, legalábbis Európában, szinte minden ember, civil, katona átélte, megszenvedte. A háború lavinaszerűen öntött el területeket, országokat, népeket. Európa térképén alig akadtak kis foltok, melyeken nem vonult át legalább egyszer, de többnyire kétszer a gyilkos front. Az első világháború küzdelmei ezzel szemben túlnyomórészt lokalizáltak voltak, a hátország, a civilek az élelmiszerhiányon, nélkülözésen, sebesülteken, halotti leveleken kívül nemigen láttak belőle semmit ("Nyugaton a helyzet változatlan"). A katonák haltak a fronton, de a katonának az a dolga. Azt, hogy ezeken a földrajzi értelemben kicsi területeken milyen borzalmak zajlottak, viszont csak ők tudták. A katonák. Ők vívták a csatákat a modernnek nevezett fegyverekkel, ők látták, milyen pusztításra képesek ezek. Ők látták, egy becsapódó gránáttól mi marad emberből, állatból. A hátország, a civilek nem látták ezt. Horrorfilmet meghazudtoló vizuális élményeik nem voltak. Talán mert a többségnek az első világháborúban nem volt front élménye, a másodikban annál inkább, ez hathatott oda, hogy az első nagy háború ütközetei szelídebbnek, kevésbé véresnek tűnhetnek fel az utókor előtt.  De, aki hajlamos úgy tekinteni ezekre a csatákra, mint a második világháború szerény előjátékaira, az súlyosan téved.

A tisztek hosszú előkészületek után rohamra vezényelték a katonákat. A gondos tervezés ellenére mégis ez a nap lett a támadó hadsereg gyásznapja. Percenként 83 ember esett el, s a nap végére az áldozatok száma meghaladta a 60 000-t.

Mindez a brit hadsereggel történt. 1916. július 1-jén, a Somme folyó mentén, Párizstól 100 km-re északra indítottak támadást a német állások ellen, hogy tehermentesítsék a franciákat Verdunnél. Tudták, hogy a német haderő oda összpontosította ereje nagy részét. Tehát itt viszonylag gyengének tartották a "hunokat", ahogy az amerikai sajtó emlegette előszeretettel a németeket. Mégsem bíztak semmit a véletlenre a britek, a napokig tartó tüzérségi előkészítés során pontosan 1 508 652 lövedéket zúdítottak az ellenséges állásokra. Mégsem lett szinte semmi eredménye. A makacs tisztek az első napi veszteségek ellenére még hetekig hajszolták a katonákat, s mindössze két km-t sikerült elfoglalniuk, hogy újabb megerősített német állásokba ütközzenek.

A somme-i csata első napján több volt a brit áldozat, mint a vietnami háború során megölt amerikai katonák száma.

És a somme-i csata nem egyedi, nem kirívó. A lövészárok háború a néhány hetes viszonylag nyugalmas időszakokat leszámítva hasonló intenzitással zajlott négy éven keresztül. Verdunnél 600 000 francia, 400 000 német halt meg vagy vált nyomorékká. Az olaszok négy isonzói csatában 280 000 embert vesztettek, míg a Monarchia 160 000-t. Caporettónál 350 000 olasz esett el, s 275 000 megadta magát. A britek több hónapos munkával aknát ástak Ypern-nél, amely település az első gáztámadásról is híres, a német állások alá. 450 000 kilónyi robbanóanyaggal töltötték meg. Ami következett, megváltoztatta a környék domborzatát. 90 m széles, 30 m mély kráterek keletkeztek. A robbanást még Londonban is lehetett érezni. A detonáció több mint 20 000 német katonát ölt meg. Az antant hatalmak a törökországi partraszállási kalandért 214 000 fővel fizettek. Az oroszok csak a tannenbergi csatában 125 000 embert vesztettek, de ez a szám a háború végére több millióra rúgott. A tannenbergi győztes, a későbbi német kancellár, Hindenburg írta a naplójába:

„A háború főkönyvéből kitépték azt az oldalt, amelyre az orosz veszteségeket írták. Senki sem tudja a számot. Ötmillió vagy nyolcmillió? Fogalmunk sincs. Csupán annyit tudunk, hogy az ütközetek során olykor arrébb kellett hordanunk az orosz hullahegyeket, hogy a következő támadáskor tiszta legyen a terep és lássuk, hova lövünk."

1916. február 21. Verdun. Az igazi pokol. Stratégiailag jelentéktelen, történelmileg jelentős francia város. A németek ezt a helyszínt választották észbontó taktikájuk alkalmazására. Ez volt a felőrlés, kivéreztetés. Azon alapul, hogy mi vagyunk többen, tehát támadjunk, a katonák pusztulnak, s mivel többen vagyunk, mi győzünk a végén. Hogy is győzünk? Hát úgy, hogy belőlünk még marad, amikor francia már nem lesz. Mert többen vagyunk. A németek tudták, hogy a franciák utolsó leheletükig védeni fogják történelmi városukat. Verdunre 40 millió lövedéket lőttek ki hat hónap alatt. Az amerikai polgárháborúban az Unió hadserege összesen, a négy év alatt 5 milliót. 1916. február 21-én, szokás szerint tüzérségi előkészítéssel kezdődött a verduni csata. Ezek nagyrészt nagyerejű robbanótöltetek voltak. Hihetetlennek tűnik, de másodpercenként 28 lövedék zúdult a francia állások 2 km-es szakaszára. A francia hadvezetés újabb és újabb alakulatokat vezényelt Verdunbe, a leharcoltakat visszavonták, pihenőre, feltöltésre, más frontszakaszra. Kezdetben elborzadtak a francia katonák a Verdunt megjártakat látva: szétesett pszichikumú, emberi roncsok voltak. A háború végére viszont szinte minden francia katona megjárta Verdunt...

Beszédesek a brit hadsereg statisztikai adatai is a háború milyenségére vonatkozóan: 1915-ben havonta átlagosan 19 000 embert vesztettek, 1916-ban 44 000-et, 1917-ben 56 000-et, 1918-ban pedig már 75 000 fő volt a havi átlag.

Miért is tört ki ez a háború?

Németország megkésve, de annál nagyobb lendülettel érkezett a monopolkapitalizmus szakaszába. A világ újrafelosztását akarta. A hatalmas német gazdaságnak nyersanyagra és piacra volt szüksége. Az Osztrák-Magyar Monarchiának nem voltak ilyen igényei, dinasztikus politikát folytatott, némi területszerzés a Balkánon, az orosz befolyás csökkentése, s az éledező nemzetiségi problémák elfojtása egy győztes háborúval. Az angolok, franciák természetesen nem akarták a gyarmatok újraosztását. Az oroszok szintén dinasztikus okok miatt léptek be, különösebb okuk nem volt rá. A németekkel nem volt nézeteltérésük, a Monarchiára orroltak kissé a balkáni befolyási övezetek miatt. De a cár követte a hagyományos szövetségi politikát, presztízskérdést csinált abból, hogy az orosz nagyhatalom nehogy kimaradjon ebből a nagy kalandból. S a növekvő társadalmi feszültségek levezetését is remélte egy gyors, győztes háborútól. Persze ez 1905-ben, az orosz-japán háborúban fordítva sült el, de most csak nem úgy lesz. Nem is úgy lett: ez a kaland a cár koronájába és életébe került.

Így alakult ki a két katonai tömb, a központi hatalmak és az antant. Az olaszok a háború kitörésekor a központi hatalmak szövetségesei voltak, de a Monarchiával szembeni területi nézeteltéréseik miatt az antanthoz csatlakoztak. A központi hatalmak lakossága körében ez mély döbbenetet keltett, árulóknak tartották az olaszokat. Némiképp joggal. Az USA belépése a háború utolsó szakaszában érdekes. Az izolacionalista politika sokáig visszatartotta. Nem volt egyik háborús féllel sem konfliktusa. De hagyományos partnerei támogatásába hatalmas összegeket fektetett, pusztán gazdasági szempontokból. Az oroszok összeroppanásával 1917-ben ismét esélye nyílott a németeknek megnyerni a háborút. Az USA talán a befektetései megmentéséért lépett be, talán másért is. A többi kisebb állam kivárt, s igyekezett a győztes mellé állni még időben. Volt, akinek ez sikerült, volt, akinek nem.

A háború kitörésekor mindenki vidám volt, és biztos a gyors győzelemben. Unták már az emberek a "boldog békeéveket". Vilmos császár úgy indította el a németeket, hogy mire a falevelek lehullanak, itthon lesztek.

Ez volt az első világméretű háború, de az elképzeléseket illetően az első világméretű baklövés is. Miért? Miért lett minden képzeletet felülmúló értelmetlen mészárlás ebből a háborúból, s miért nem volt ilyen korábban?

A magyarázat a technikai fejlődésben rejlik. A nehéztüzérséget, a harci gázt, a repülő, tank, géppuska alkalmazását mindenki ismeri. De nem ez volt a lényeg. Korábban egy katona ellátása (fegyver, élelem, felszerelés) meghatározta a sereg létszámát. A katonát, miután elfogyott az otthonról zsákjában magával hozott élelem (kb. 1 hét), az adott helyszínen kellett ellátni: tehát kirabolni, kifosztani a sereg körüli területet. Ez eleve lényegesen korlátozta a sereg létszámát. Egy társadalom, gazdaság néhány tízezer, maximum néhány százezer katona kiállítását tudta megoldani. A fejlődés meghozta a konzervet. Így egyik pillanatról a másikra milliókat lehetett élelemmel ellátni. Az ipar ontotta a felszerelést. A legnagyobb változás mégis a közlekedésben állt be. Régen a katona hatótávolsága nagyon kicsi volt. A római időktől, talán hihetetlen, de a katonától elvárt menetteljesítmény évszázadokig standard: napi 30 km, 40 kg felszereléssel. Többre nem képes egy ember gyalog. A vasút elterjedésével százezreket lehetett napok, órák alatt adott helyszínre szállítani, átcsoportosítani. Ráadásul azonnal bevethetők voltak, nem kellett pihenniük. És vasúton olyan elképesztő mennyiségű utánpótlás érkezett egyszerre, mint szekéren soha korábban.

A gyilkolásban első helyen mindenképpen a géppuska áll. Olvashatjuk számtalan helyen, hogy "a támadók felolvadtak a géppuskák kereszttüzében". De mi is az a kereszttűz? Kezdetben a géppuskát a támadókkal szemben állították fel. Így a szétszórtan közeledő katonákat egyenként kellett megcélozni, akik mozognak, közelednek, a találati pontosság "csak" 10-30%. A németek jöttek rá, hogy két géppuskát elfordítottak, lapos szögben egymás felé, a támadó arcvonalat oldalról célozták, s egészen közel engedték a nagyjából vonalban támadó ellenséget. Ők egyébként is összetorlódtak a drótakadályokon létesített átjáróknál. Így a géppuskások szinte vakon is tüzelhettek az embermasszába, célozni sem kellett. Egy lövedék átment akár három-négy emberen is. Tökéletes mészárlás, 80-100%-os hatékonyság. Hát ez a kereszttűz. Az első világháborúban nem volt ellenszere.

A lövészárok háború borzalmai szinte leírhatatlanok. Bakancsok, amelyekből csak a lábszárcsontok meredeznek, koponyák, hullákból lakmározó patkányok, harci gáztól saját tüdejüket kihányt szenvedő élőhalottak, lángszóró csóvájától elevenen elégő katonák. Emberek.

A lövészárkokban hamar elterjedt egy nézet. Ilyen apokalipszis biztos, hogy nem ismétlődhet meg. Szenvedünk, de legalább lesz értelme. Az emberiség tanul belőle. Nem lesz több háború.

Ez a Végső, ez az Utolsó Háború... 

Kiss László