a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

1867. február 17-én I. Ferenc József császár, a Habsburg birodalom feje kinevezte gróf Andrássy Gyulát, a legszebb akasztott embert Magyarország miniszterelnökének. Ezzel kezdetét vette a Kiegyezés folyamata - hiszen ez eseménysorozat volt, nem egy egyszeri aktus.

1867. május 29-én a magyar országgyűlés elfogadta a XII. törvénycikket, a Kiegyezés alapdokumentumát (melyet már korábban Deák az úgynevezett húsvéti cikkében pontosan felvázolt.) A törvénycikk elfogadásakor még nem lépett életbe, hiszen a törvényt az uralkodónak szentesíteni kellett, de ilyen az adott pillanatban nem volt, hiszen Ferenc József a magyar középkorba nyúló rendi hagyományok, s a 12-13. században kialakult szertartásrend szerint még nem volt magyar király. Ezért június 8-án (a szabadságharc vérbe fojtóját) fényes külsőségek között megkoronázzák, ezt követően július 28-án aláírja a törvényt, s az életbe lép.

Létrejött egy azóta is sokat vitatott, furcsa, bipólusú államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia. A Habsburg birodalom két legnagyobb nemzete kiegyezett egymással. Magyarország és Ausztria belső függetlenséget szereztek, az uralkodó személye volt közös, s az ő kezében maradt a külügy, a hadügy és az ehhez a két területhez tartozó pénzügy.

Az államalakulat azért nem teljesen újkeletű, a középkorban gyakoriak voltak az úgynevezett perszonáluniók, ez pedig azokra hasonlított. A Habsburg dinasztia számára a Kiegyezés lényegében kudarc, nem tudták Magyarországot a levert szabadságharc után "lenyelni", tartománnyá degradálni. De a magyarok sem tartották nagy sikernek. A merev '48-asok elítélték, s tulajdonképpen senkinek nem tetszett, nem volt vele megelégedve, de a reálpolitikusok tudták, hogy jelenleg ennyit lehetett elérni. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni: nem lehet ’48-at megismételni, ezt az olasz és a német egység háborúi alatti kísérletek is bizonyították.

Ismert Deák és Kossuth vitája. A Cassandra-levélben Kossuth óv attól, hogy egy halódó birodalomhoz kössük a szekerünket, mert, ha bukik, együtt bukunk vele. Az I. világháború tükrében a jóslat kísértetiesen beigazolódni látszik. De Kossuth emigrációban volt, Deák pedig itthon. A '48-as igazságügyminiszter tudta, a sikeres passzív ellenállásnak nagy ára volt, a magyar nemesség felélte tartalékait, és az ország kezdett végletesen leszakadni a II. ipari forradalom korszakába lépő Európától. Deák tehát zseniális taktikával, melynek része volt a kitartás, halogatás, engedékenység, érzelmi zsarolás, nyélbe ütötte a Kiegyezést. Lelkében ugyanakkor örökre '48-as maradt, soha nem vállalt semmilyen politikai, állami funkciót, nem lett a császár és király lekötelezettje. A Kiegyezés megvalósulásához külpolitikai okok vezettek az udvar részéről. Az olasz egységért vívott háborúban éppúgy, mint a későbbi német egységért vívottban súlyos vereségek érték a dinasztiát. Be kellett látniuk, a magyarok nélkül nem megy. Mármint a magyarok gazdasági ereje nélkül, mert embert bőven áldoztak a két háborúban. (A solferinói és königgratz-i csatákban külön-külön is jóval több magyar esett el, mint a szabadságharc másfél éve alatt.)

A Kiegyezést születésétől sokan bírálták a birodalmon belül. Elsősorban a csehek, hiszen ők létszámra, gazdasági fejlettségre nézve is méltán lehettek volna egyenrangú társak az új államalakulatban. Egyes körökben fel is merült a dualista állam trialistává alakítása, de ettől aztán megriadtak a nem szláv magyarok éppúgy, mint az osztrákok. A szláv túlsúlytól való veszély kezdte összekovácsolni az osztrákokat és a magyarokat. Egyébként a cseheket már az 1620-as fehérhegyi csata után a Habsburgok megfosztották minden önállóságuktól (ezt a magyarokkal tartósan soha nem tudták megtenni), a cseheket "lenyelték". A trialista állam ötletét tehát az éppen kiegyezett két nagy nemzet lesöpörte. A magyarok feszültségcsökkentésként kiegyeztek a horvátokkal (1868/XXX tc.), s a Kiegyezés első szakaszában máig példaértékű liberális nemzetiségpolitikát folytattak. Ez elsősorban Eötvös József kultuszminiszter nevéhez kötődik, aki elsőként a zsidók egyenjogúsításának törvényét alkotta meg. A nemzetiségek szabadon használhatták nyelvüket a közigazgatásban, nagyon szerény (20%-os) arány mellett iskolát alapíthattak, melynek fenntartását a magyar állam vállalta. Az iskolában nem volt kötelező a magyar nyelv oktatása. Ilyen intézkedések mellett a századfordulóra felerősödött a nemzetiségek természetes asszimilációja. Ugyanakkor az éledező nacionalizmus miatt a dualista állam második szakaszában már csorbult a liberális nemzetiségpolitika, de elnyomásról beszélni túlzás lenne. Osztrák és magyar vezető körökben tartottak a birodalom "elszlávosodásától". Ezért sem ők, sem mi nem rajongtunk Bosznia 1908-as annektálásáért, ez csak dinasztikus célokat szolgált. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte tehát sok problémát nem oldott meg a térségben, illetve újakat is generált, de az új keretek új lehetőségeket nyitottak meg a térség népei számára gazdasági, kulturális, társadalmi téren egyaránt.

A Kiegyezés elhárította a gazdasági fejlődés akadályait Magyarországon. A levert szabadságharcunk nem volt azért eredmény nélküli: a jobbágyfelszabadítást a Habsburg udvar nem törölte el 1849-után, tehát nem taszítottak minket vissza a feudalizmusba. Az osztrák oktatási rendszer, közigazgatás, adózási törvények, gazdaság fejlesztő törekvések adaptálása pozitívan hatottak volna az ország életére a nyílt önkényuralom idején, de az osztrák szuronyok hegyén felkínált gazdasági fejlődésből nem kért az ország. A Deák vezette passzív ellenállás újszerű ötlet volt a 19. század második derekán, szűk száz év múlva találja fel Deák után Gandhi, s általa ismeri meg a nagyvilág a társadalmi harcnak ezt a formáját. De a magyarok felélték tartalékaikat, a passzív ellenállás csak korlátozott ideig volt alkalmazható. Deák kitűnő érzékkel a birodalom külső gyengülésekor ajánlotta fel a Kiegyezést. A Habsburgok a két súlyos katonai vereség után belátták, hogy nekik is lépniük kell a magyarok felé.

A Kiegyezés után az egységes pénzügyi rendszer, összehangolt vámpolitika példa nélküli kapitalista fejlődést indított el az országban. Sokan hangoztatják ma is, hogy a Kárpát-medence valójában egy nagy gazdasági egység. (Egyik legismertebb példa Apponyi gróf trianoni védbeszéde.) Néhány évtizedig ez ténylegesen működött. Magasabb lett a vasútsűrűség mint Németországban. Pesten több gabonát őröltek évente, mint Chicagóban, s többet, mint Közép-Európa összes nagyvárosában együttvéve. Kiépült az út- és vasúthálózat. A kontinens szárazföldi részén (tehát Angliát leszámítva) Budapesten készült el az első földalatti. Komolyan felmerült, hogy a birodalom tényleges fővárosa Bécs helyett Budapest legyen. A két város vetélkedése pazar fejlődést hozott. Volt persze mit behozni, de a fejlődés dinamikája erős, és soha nem voltunk olyan közel a felzárkózáshoz, mint a dualista állam időszakában. Egyes területeken meg is haladtuk a nyugat-európai színvonalat. Voltak persze gondok is, mint mindenhol. Meg kellett (volna) küzdeni a mezőgazdaság szerkezeti átalakításával. A földosztás alig érintette a nagybirtokot, mely a fejlesztések miatti tőke szükségletével indokolható, de így parasztok milliói kínlódtak életképtelen kisbirtokon, s nagyon sokaknak még ennyi sem volt, a cselédsors jutott. A dinamikusan fejlődő ipar fel tudta ugyan szívni a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő egy részét, de messze nem az egészet. Megindult a tömeges kivándorlás, elsősorban az Egyesült Államokba. Ez nem magyar jelenség, a térség összes országában ez zajlott akkor. Gondot okozott az úgynevezett torlódott társadalom, annak minden nyűgével. A társadalomban együtt voltak jelen a múltat idéző grófi, bárói rétegek az újkeletű gyárosokkal, bankárokkal. A politikai hatalmat a régiek uralták, de a gazdasági hatalmat egyre inkább az újak. Egyes társadalmi csoportok nem találtak maguknak szerepet az új rendszerben, megjelent a dzsentri. De a Monarchia gazdasági felemelkedésének hatásait előbb-utóbb mindenki megérezte, megérezte volna.

Ezt a fejlődést törte derékba a trianoni béke. A Monarchia gyenge oldalát kihasználva, az erősen szított nacionalizmus és egyéb nagyhatalmi érdekek széthullasztották az Osztrák-Magyar Monarchiát, szétdarabolták Magyarországot. Mi lett volna, ha nincs háború? Nem tudjuk. A nemzetiségek értelmisége egyre erőteljesebben lépett fel, de a területi elszakadás, más államhoz való csatlakozás igénye alig-alig hangzott el, s nem volt támogatója, még a nemzetiségek között sem. Törekedtek érdekeik képviseletére: a magyar állam a honfoglalás ezredéves évfordulójáról nagyszabású ünnepségsorozattal emlékezett meg. Magyarország szláv népei tartottak egy kongresszust, amin kijelentették, nem vesznek részt a millenniumi ünnepségeken, sérti őket a mellőzöttség. Miközben ezt a kongresszust Budapesten tartották…

Az első világháború szétbomlasztotta az Osztrák-Magyar Monarchiát, Trianon megcsonkította Magyarországot. Létrejött ezek helyett a politikailag és gazdaságilag jelentéktelen, Nyugat-Európától függő kis "nemzetállamok" láncolata. Ez nem jó persze a magyarnak, de a szlováknak, horvátnak, románnak jó? A nemzeti önrendelkezés, szuverenitás rózsaszín köde persze elhomályosíthatja a jelentéktelenség tényét. De ilyen körülmények között ne nagyon panaszkodjunk a gazdaságra, az életszínvonalra… Mindenesetre úgy tűnik hosszú időre eltűnt a térségből az Osztrák-Magyar Monarchiával egy komoly államalkotó erő, amely a nagyhatalmak számára partner is tudott volna lenni. Lehet, hogy nincs is rá szükség? De még vannak nagyhatalmak.