Jókai Mór egy valódi magyar nagyúrként, szabadelvű, eszes emberként jellemezte, aki vagyonát saját eszével, tehetségével és szorgalmával megkétszerezte. Korának és társadalmi osztályának egyik legtehetségesebb vállalkozója volt, aki a művészetekben is remekelt. Festő, karikatúra rajzoló és műgyűjtő volt. Utazásai során keletkezett keleti tárgyú rajzaival illusztrált, valamint vadász- és sportjeleneteket tartalmazó albumot adott ki.
Jókai egyik műve megírásához 1882-ben Gömörbe látogatott, hogy regénye tárgyát a Rákóczi korba vetítse, s az Andrássy család történetéből merítsen. A betléri kastély akkori gazdája, Andrássy Emánuel, akit már saját korában a közszeretet és általános megbecsülés övezett, és családiasan csak Manó néven emlegettek, éppen a látogatást megelőző évben fogott hozzá az ősi fészek, a betléri kastély legutolsó komolyabb átépítéséhez. Jókai tehát személyesen is találkozott a vasgróffal, sok segítséget kapott tőle, s későbbi regényeinek egyes alakjai visszatükrözik a gróf megnyerő alakját.
Az aktív politikus
Andrássy Manó gróf 1821. március 3-án született Oláhpatakon, ahol gyermekkorát és ifjúságának nagy részét töltötte. Egyetemi tanulmányai végeztével tudásvágya külföldre vezette, s beutazta Olasz-, Német- és Franciaországot, Angliát, nagyobbrészt apja társaságában. Később Spanyolországot, Portugáliát kereste fel, ahonnan átrándult Marokkóba is, s megismerkedett a nagymogullal. Ő is, akárcsak Gyula öccse, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, ifjú korában Gömör megye tiszteletbeli jegyzője volt, és itt tanultak bele az alkotmányos életbe. Közéleti tevékenységét 26 évesen, 1847-ben kezdte Zemplén megyében, ahol főispán volt, majd az 1847−48-iki országgyűlésre Torna vármegye által követté választották, s még ugyanebben az évben a magyar minisztérium által Torna megye főispánjává nevezték ki. Részt vett a nemzet szabadságának kieszközléséért folyó mozgalmakban, a pákozdi csatában, majd, amikor a dolgok az ő nézete szerint letértek a törvényes útról, visszalépett, hogy hazája biztos vesztét ne lássa. Emigrált, és bejárta Keletet, beutazta Indiát, Kínát, Indonéziát és Ceylont. A gróf a kiegyezés utáni időszakban Gömör-Kishont megye ispánja, majd főispánja volt. Amikor visszavonult a politikai élettől, legszívesebben oláhpataki, majd később az általa idegen kézből visszaszerzett, s alapjaitól újraépített betléri kastélyában töltötte ideje nagy részét, melynek gyönyörű parkját kiterjesztette, saját felügyelete alatt fásította, haltenyésztővel és halastavakkal, múzeummal és más épületetekkel látta el. Itt és szádvári uradalma erdőségeiben rendezett vadászatain részt vettek a vidék főúri előkelőségei és számos jeles külföldi vendég. Visszavonultságából 1881-ben lépett ki a politikai küzdőtérre, amikor Rozsnyón országgyűlési képviselővé választották, mely tisztséget haláláig viselte. Rozsnyói választói még azon állítólagos kijelentését sem vették tőle zokon, mely szerint, ha lovát állítaná ki képviselőjelöltnek Rozsnyó városának piacára, ott azt is megválasztanák. Nagy befolyását a vidék érdekében gyakran érvényesítette. Meggyőződését mind a szabadelvű, mind az ellenzéki lapokban többször kifejtette. A király, I. Ferenc József 1887-ben belső titkos tanácsosi méltóságra emelte. A hetvenéves, ereje teljében lévő életvidám ember 1891-ben indult el külföldre, hogy családtagjait meglátogassa. Egy fertőzés következtében hirtelen halt meg április 23-án. 14 hónappal élte túl nagynevű öccsét, Gyula grófot.
A vasmágnás
Élete második felében szinte minden figyelmét és energiáját a megye nagy hagyományokkal rendelkező vasiparának fejlesztésére fordította. Apjától, III. Andrássy Károly gróftól megörökölte az oláhpataki Károly-kohót és a tehetséget. Rövid időn belül felépítette az alsósajói Etelka-vasolvasztót (ma mindkettő technikatörténeti műemlék), megvásárolta és kiépítette a betléri, a berzétei, a gombaszögi és a vígtelkei vasgyárakat. Neki köszönheti létét a salgótarjáni és borsodi (rudabányai) vasműtársulat. Fő részvényese volt több magyarországi iparvállalatnak, közvetlenül halála előtt a szerencsi cukorgyárat ő hozta létre. A 19. században Gömörben már csak két nagy vasmű működött: az Ágoston Szász-Coburg-Gothai herceg vasműve mellett az Andrássy család gyára, a többi arisztokrata vállalkozás nem bírta a tőkés versenyt. Ez a két főúri vasműegyüttes az Állami Vasművek és a két óriás részvénytársaság, a Rimamurány-salgótarjáni Vasmű és a francia tulajdonban lévő Osztrák-Magyar Államvasúttársaság krassó-szörényi vasművei mögött az ország 4. és 5. legnagyobb vastermelője volt, s a teljes nyersvastermelés egyharmadát állította elő. Andrássy kohóinak vastermelése 10 év alatt megduplázódott, elérte a 20 ezer tonnát, Magyarország nyersvastermelésének 14 százalékát. A rengeteg faszenet, amelyet a kohók elfogyasztottak, jelentős részben az Andrássy-uradalom 85 ezer holdnyi erdeje biztosította. De minden fejlesztésnek és bővítésnek csak akkor volt értelme, ha az uradalom termékeit el tudják juttatni a piacra. Ehhez pedig vasútra volt szükség. Ezért Andrássy Manó a kiegyezést követően harcba szállt a gömöri iparvidék vasútjaiért. Az Alföldnek már van elég vasútja − hangoztatta, most már „a felvidéki birtokos vasgyárosoknak hóna alá kell nyúlni”, mert a Felvidék vasipara jó közlekedés mellett 300 000 tonnára képes évi termelését fokozni. Küzdelmét siker koronázta, s 1870-ben megszületett a törvény a gömöri iparvasutak állami segélyezéssel történő megépítéséről. Ezek a vasutak az évtized közepére el is készültek, s az Andrássy-vasművek valamennyi telepe vasúti összeköttetéshez jutott. Legnagyobb érdemei közé sorolható az a fáradhatatlan tevékenysége, amelyet, mint elnök, az apja által kezdeményezett Tisza-szabályozás körül fejtett ki, amely - hogy végképp meg nem bukott -, leginkább neki köszönhető.
A szenvedélyes műgyűjtő
A vasipar fejlesztése területén maradandót alkotó gróftól nem álltak távol a művészetek sem, hiszen ő maga is festő, karikatúrarajzoló és műgyűjtő volt. Képtára, műkincsei és éremgyűjteménye a ritkaságok egész halmazától tündökölt. Mátyás király nyerge, Bebek sisakja, Szapolyai, Miksa császár és Bebek ágyúi, eredeti tárogatók... Budapesti, betléri és parnói kastélya tele volt mindenféle ritkaságokkal és kincsekkel. A legjelentősebb festők alkotásai mellett, melyek között a magyar realista tájképfestészet remekművei dominálnak, figyelemre méltó itáliai és németalföldi munkák is láthatók az egyes termek falain. A festmények mellett gazdag fegyvergyűjtemény, porcelán- és üvegneműk között is számos ritkaság van. Pazar ötvösmunkák, textíliák, egzotikus kuriózumok és régészeti ritkaságok képviselik e szerteágazó gyűjtőmunka évtizedeit. A kastély, mely az utolsó korszakában már inkább vadászkastélyként működött, az Andrássyaknak a világ csaknem minden táján elejtett trófeáival van tele. De Manó gróf nem csak gyűjtötte a művészeti alkotásokat, hanem ő maga is tehetséges rajzoló volt. Munkáival 1841-ben szerepelt a Pesti Műegylet tárlatán. Pártolta a művészetet, száz arannyal lépett be a műegyletbe, melynek ügyvezetésében - később, mint elnök -, tettlegesen is részt vett. Utazásai során keletkezett keleti tárgyú rajzaival illusztrált, valamint vadász- és sportjeleneteket tartalmazó albumot adott ki. Az Utazás Kelet-Indiákon című munkája különösen a hozzácsatolt és általa készített nagyszerű rajzoknál fogva Európa szerte figyelmet keltett. Európai utazását a Honderűben írta le 1853-ban. Kiadott munkáiért a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban levelező tagjává, 1860-ban pedig rendes tagjává fogadta. Székfoglalójában nyomós indítványokat tett az akadémia régiségtani osztályának újjászervezéséért. Leírta saját régiséggyűjteményét és bemutatta éremgyűjteménye nyilvánosan nem ismert részét, magyar történelmi gyűrűinek rajzait. Akadémiai értekezése az Archeológiai Közleményekben jelenet meg. Éremgyűjteményéről készült 92 rajza a Magyar Nemzeti Múzeumban található. E gyűjteményről már évekkel korábban mesés dolgokat írtak. A műgyűjtő Andrássy Manó gróf vásárolta meg 1885-ben Paczka Ferenc Attila halála című, óriási festményét, amely jelenleg a krasznahorkaváraljai Andrássy-galériában látható. A rendkívül népszerű gróf életének csaknem minden nevezetesebb eseményéről tudósított a helyi sajtó.
Forrás: Basics Beatrix: Történelmi családok - történelmi várak, kastélyok. Betlér és Krasznahorka. Az Andrássyak világa. Egy arisztokrata család története és hagyatéka. Rubicon- könyvek, Budapest, 2005
