Márai Sándor: Kaland
Thália Színház, Kassa
Első pillantásra hagyományos szerelmi háromszöget látunk a darabban. Ha jobban megnézzük, négy- vagy akár ötszögre is gyanakodhatunk. Ám ennek a három- vagy többszögnek a végkifejlete teljesen eltér minden szokványos megoldástól.
A kassai Thália Színház idei évadját Márai Sándor Kaland című drámájával indította. Amióta láttam, számos dolgom közepette azon töprengek, mit jelenthetett ez a szó Márai számára. Kaland. Miféle kalandban akarta részesíteni a szerző a közönséget? És miféle kalandban akarta őket részesíteni Beke Sándor rendező?
Első pillantásra hagyományos szerelmi háromszöget látunk a darabban. Ha jobban megnézzük, négy- vagy akár ötszögre is gyanakodhatunk. Ám ennek a három- vagy többszögnek a végkifejlete teljesen eltér minden szokványos megoldástól.
Az öregedő férj, a fiatal feleség és a korban hozzá jobban illő szerető – akár egy ponyvaregény. Csakhogy melyik ponyva vetemedne arra, hogy házastársi kibékülés vagy viharos válás és a fiatal pár boldog egymásra találása helyett úgy oldja meg a maga háromszögét, hogy a megcsalt férj a csábítót arra utasítja, szöktesse meg a feleséget, és tegye boldoggá?
A világirodalom gyöngyszemei az ilyen sokszög-helyzeteket tragikummal oldják meg, kikerülve ezzel a szirupot, könnyes-boldog összeborulást, rózsaszín ködöt. Elég, ha Trisztánra és Izoldára gondolunk, ahol nem csupán Marke királyt éri veszteség, hiszen a végzetes szerelem halállal végződik.
Nos, Márai Kalandja is beépíti a végzetet a boldogság útjába. Hogy miféle végzetről van szó, azt nem kötöm a kedves olvasók orrára, mert kár lenne a meglepő fejleményeket elárulni azoknak, akik a művet még nem ismerik. Ha türelmesen kivárják a hosszabb első felvonást (mely eredetileg két felvonás összekapcsolásából keletkezett), a szünet után hamarosan fény derül az írói bravúrra. Nézzük inkább a szereplőket.
A háromszög csúcspontjai: Kádár Péter orvostanár, Anna, a felesége és Dr. Zoltán, a tanársegéd.
Az orvos (Kelemen Csaba m.v.) merev, karót nyelt figura – ebben a tartásban segíti szinte folyton hátratett balkeze is. Elérte élete álmát, létrejött a klinika, amelyre vágyott, épp ennek átadásáról érkezik haza, hogy az otthon melegében aztán úgy pofon csapja az élet, ahogy még soha. De ez az ember higgadt és kegyetlen. A felesége iránti szerelme abban nyilvánul meg, hogy hagyja, engedi, sőt parancsolja a szökést, az elválást. A végzet az ő oldalán van. Ha ez fájdalommal jár, egyben megkönnyebbülés is, mert felelősséget hárít el vele magától. Orvosi és házastársi felelősséget egyaránt. Ezért aztán egyáltalán nem szimpatikus alak. Egyetlen pillanatra inog meg, egyetlen pillanatban érzek iránta némi szánalmat: amikor orvosi praxisát és karrierjét akarja felszámolni. De ez csak egy múló rosszullét. Az első percben, amikor gyógyítani kellene, azonnal elfelejti elhatározását, és betege segítségére siet. Hiszen orvos. Ráadásul van miért vezekelnie.
A feleség (Kiss Szilvia m.v.) nem az a hagyományos naiva, aki talán számításból, talán csodálatból egy idősebb ember felesége lett, aztán szembejött vele a nagy ő. Nem ilyen egyszerű jellem. Feleség, aki egy háztartás zökkenőmentességét biztosítja, akinek a férje oldalán a helye a mindennapokban és a nagy eseményeknél. Akkor is, ha a férj az „oldalbordáját” olyan természetesnek veszi, hogy fel sem tűnik neki, mennyire elege van már az asszonynak ebből a csendes támogató szerepből. Elege van abból, hogy nem figyelnek rá, hogy nem társ, csak a jól mutató divatbaba a híres orvos oldalán. Kiss Szilviának ebben a szerepben nincs túl sok jelenete, nincs túl sok mozgástere, mégis nagyon sokszínű jellemet hoz elénk. Ez a két ember, a csodált házaspár, hetek vagy hónapok óta alig beszél egymással, a nő pedig úgy küzd valami rá-rátörő kétségbeeséssel, hogy a férje ebből semmit sem érzékel. Ilyen körülmények közt annyira sebezhető és gyámoltalan, hogy beleszerethet az első emberbe, aki figyelemmel fordul felé, dr. Zoltán tanársegéd pedig épp kéznél van.
Az egész háromszögben a tanársegéd (Madarász Máté) a leginkább szánalomra méltó. Ővele valóban elbánt az élet. Egy nő miatt, aki az ő számára alighanem a mindent jelenti (fordítva viszont ez nemigen mondható el), feláldozza a karrierjét, a boldogulás lehetőségét, az addigi munkája még le nem aratott eredményeit, és azt a csaknem apa-fia viszonyt is, ami közte és az orvostanár között feszül. Hogy végletesen és végzetesen szereti Annát, arra a legjobb bizonyíték éppen az, hogy eleget tesz dr. Kádár utasításának. Madarász Máté ezt a nem könnyű szerepet némi bizonytalansággal fűszerezi, mozdulataiban, hanghordozásában idegesség vibrál, mely mögött mély érzelmek csillannak fel. Ha egy szökés nevezhető tisztességesnek, ő így cselekszik. Vállalja, amit a sors rámér, nem hárít, átveszi a felelősséget.
Voltaképpen egyik főszereplő sem pozitív ebben a darabban. A képet pedig tovább árnyalja két nő, a háromszöget ötszöggé tágítva. Elsősorban dr. Pálos (Varga Lívia), aki egyáltalán nem leplezi, hogy számára a tanársegéd volt a fiatalságtól már búcsúzó nő nagy kiugrási lehetősége. Alighanem volt is köztük valami, bár sejthető, hogy a doktornő eltúlozza ezt a viszonyt. Túl könnyen és túl sokat beszél róla, túl hevesen viselkedik, dr. Zoltán ingerült reakcióiból pedig az olvasható le, rég megbánta már, ha egyáltalán kezdeményezett valamikor. Sokkal finomabb eszközökkel dolgozik az asszisztensnő (Rab Henrietta), aki hálának hiszi azt, amit dr. Kádár iránt érez, és alkalomadtán ábrándosan ám mégis visszafogottan jelzi érzéseit, melyekkel talán maga sincs tisztában.
Ennyi magánéleti szövevény mellett a szerző még egy kis szakmai gubanccal is fűszerezi a főszereplő bonyolult lelkiéletét – melyet sokkal jobban közvetít a többi szereplő, mint a magába zárkózó dr. Kádár. Megjelenik egy régi iskolatárs, bizonyos dr. Szekeres (Bocsárszky Attila), és szemére veti az ünnepelt orvosnak, hogy az emberiség szolgálata helyett az egyéni boldogságot választotta. Szemrehányásai élét némileg tompítja határozottan slendrián megjelenése és a róla ordító társadalmi sikertelenség. A legszebb viszont az, mikor dr. Szekeres korrigálja álláspontját, és a kolléga szemébe mondja, hogy bizony ő választotta a jobbik részt. Dr. Kádár ekkor van már válsága csúcsán, és impulzívabb szerzőnél szét is robbanna, de Márai nem ilyen, az ő szereplői nyelnek egyet, szenvtelenül beszélnek, és látszólag nem omlanak össze. Látszólag.
A lélekfejlődések érdekes alakulását, váratlan fordulatait sajnos rontja az, hogy a darab végén nagyon is szánkba rágják a végkövetkeztetést, nem is egyszer, többször. Sokkal nagyobb hatást érhetett volna el legismertebb kassai polgárunk, ha abbahagyja a drámát akkor, mikor az utolsó kórlap adatait diktálja le dr. Kádár. Aki megnézi, megérti, mire gondolok.
Kozsár Zsuzsanna