Thália Színház, Kassa

A kassai Thália Színház gyakran jár járatlan utakon, nagyon rögös, göröngyös, igényes terepen. Arról nem a színház tehet, ha a nézőket készületlenül éri a nehéz terep, ha mindig pihekönnyű, habos-rózsaszín semmibe-merülést várnak. Azok az utak, a kitaposottak, elcsépeltek, nem vezetnek előre. Csak egy hamis, hazug világba, a kommersz szórakozás világába.

Járatlan úton

Rögös út kortárs művet színpadra vinni. Különösen rögös, ha ez a kortárs mű eredetileg nem is színpadra íródott. A nézők többsége ma nemigen kedveli a rögös utakat. Szereti a sima, kellemes betonutat. Emelkedő nélkül. Göröngyök nélkül. Kanyarok nélkül. Egyenesen és simán a sikerig, a búfelejtő szórakozásig.

A kassai Thália Színház ennek ellenére gyakran jár járatlan utakon, nagyon rögös, göröngyös, igényes terepen. Arról nem a színház tehet, ha a nézőket készületlenül éri a nehéz terep, ha mindig pihekönnyű, habos-rózsaszín semmibe-merülést várnak. Azok az utak, a kitaposottak, elcsépeltek, nem vezetnek előre. Csak egy hamis, hazug világba, a kommersz szórakozás világába.

A 2018/2019-es évad utolsó darabja újra letér a szokványos útvonalakról. Ezúttal Ljudmila Ulickaja (1943) orosz kortárs szerző Életművésznők című prózája került színre. A színpadi adaptáció sikerességét felmérni csak az eredeti alkotás ismeretében lehetne, így hát erre nem teszek kísérletet. Az alapul szolgáló öt történet és az ezeket összekötő főszereplő Zsenya története azonban hordoz olyan konfliktusokat, feszültségeket és csúcspontokat, melyek megállják a helyüket a színpadon is, szerzői szándéktól függetlenül. Mivel azonban öt különböző történet sorjázik egymás után, és a hatodik ezekkel párhuzamos kerettörténet, a színdarab mozaikká válik, és nem mindenki látja meg benne a képet. Ez a kép a hazugság. A hazugok lelepleződnek. Ha ugyan igazat mondanak azok, akik leleplezték az eredeti mesélőket. Mert ebben nem lehetünk teljesen biztosak.

Az ötgyermekes anya

Zsenya egy üdülőben találkozik ezzel a nővel. Beszédes, kitárulkozó fajta, mindent tud mindenkiről, és mindent közöl magáról. Azt is, amit más a lelke mélyén őrizne legfájdalmasabb emlékként, traumaként: a gyerekei halálát. Mert az ötgyermekes anyának első magzata halva született, a második gyermek kisbabaként, betegségben halt meg, az ikrek pedig egy autóbalesetben – közli mindezt részletesen, de a bánat legcsekélyebb jele nélkül. Olyan hamis az egész, hogy nem is csodálkozunk, amikor egy másik nő közléséből kiderül, sosem volt több gyereke azon az egy fián kívül, aki most is vele van. Ha ez a közlés igaz, és a sok eltemetett gyerek hazugság, vajon miért hazudik valaki ilyet? Mit kompenzál vele? Vagy mit fojt el, miféle gyilkos indulatokat? Az ötgyermekes anya saját anyja tolókocsiban ülő, szellemileg sem ép, magatehetetlen öregasszony. Vajon ő lenne a magyarázat? Nincs válasz.

A hős kislány

Kilencéves, és élénk a fantáziája. Legalábbis Zsenya ennek tulajdonítja a képtelennek tűnő történeteket, amiket a kislány mesél. Hogy Spanyolországban járt iskolába, és játszott ott egy filmben, még lovagolt is. Hogy bejelentette a rendőrségnek, a gyilkos, aki megölte a házukban lakó öregasszonyt, épp visszatért a helyszínre, és el is fogták, őt meg kitüntették érte. Hogy a bátyjával együtt négy napig bolyongtak egy erdőben, míg meg nem találták a hazautat. Mind-mind mese, gondolja Zsenya, de azért a kislány anyját óvatosan faggatni kezdi a történtekről. S a háromból csak egy a hazugság – feltéve persze, hogy az anya igazat mond. És az az egy: a bátyj, a nagy testvér és a vele való bolyongás és útkeresés. A spanyol élmények és a krimibe illő nyomravezetés igazak. Mi szükség hát a hazugságra egy eseménydús gyerekéletben? A kislányt a nyaralóban lévő, korához illő fiúk kirekesztik a játékaikból, a felnőtt Zsenya társaságára fanyalodik. Ez lenne a megoldás? Ezért kell a megálmodott fiútestvér? Nincs válasz.

A szerelmes kamaszlány

A tizenhárom éves kamaszlány Zsenya távoli rokona. Hirtelen bizalmába avatja az asszonyt: közös rokonuk, egy negyvenéves férfi a szeretője. A lány nagyon szerelmes és nagyon elszánt. Azt akarja, örökké tartson. Nem érdekli a korkülönbség, nem érdekli, hogy ez kiskorú megrontásának, bűncselekménynek minősül, nem érdekli, hogy a férfi nős, és vele egykorú lánya van. Semmi nem érdekli. Csak ezt a viszonyt akarja, ezt a viszonzott szerelmet. A leleplezést itt maga Zsenya indítja el, mikor komolyan akar beszélni a férfival, hiszen a józan ész azt sugallja, a kapcsolatnak véget kell vetni. A telefonbeszélgetésből aztán kiderül, van szerető, a neve is egyezik, de nem ez a kislány az, hanem egy felnőtt nő. Szegény kis tizenhárom évest vajon mi késztette arra, hogy elhitesse magával és mással, hogy ez a kapcsolat létezik? Talán az odavetett szavai, hogy a szülei nem törődnek vele, élik a maguk életét, az apja nem is férfi, az anyja a szomszéddal állt össze, őrá meg egyáltalán nem is figyelnek? Figyelemfelkeltés volt ez, kétségbeesett segélykiáltás? Nincs válasz.

Az elhivatott tanítónő

Idős már, nincs senkije, csak a volt tanítványok. A verseket szerette mindig, azokat mondogatja, idézgeti. Időnként feljárnak hozzá régi diáklányai, együtt olvasgatnak. Egy tudásra áhítozó, de eddig kevés kultúrához jutott fiatal lánnyal véletlenül kerül össze, ő áhítattal csüng minden szaván, de egy félreértés folytán azt hiszi, egyik-másik verset a tanítónő írta. Az pedig, ha újabb költő újabb versével próbálja a lány figyelmét elterelni, ezt a választ kapja: de tessék inkább a saját fiatalkori verseiből mondani valamit... És végül ráhagyja a lányra, nem rázza fel a csodálatból azzal, hogy ő maga egy sort sem írt. Különös kapcsolat alakul ki köztük, a rajongó kislány a kórházban is többször meglátogatja, és a haldokló ott sem fedi fel titkát. Csak a temetés után derül ki (éppen Zsenya megjegyzéséből): a noteszba szorgalmasan lejegyzett versek nem a tanítónő sorai, Puskintól, Goethétől és másoktól származó idézetek csupán. Mi késztette a tanítónőt arra, hogy tévedésében meghagyja huszonéves rajongóját, és ne ábrándítsa ki? Hódolatra, csodálatra vágyott? Vagy csak valamiféle emberi kapcsolatra, odafigyelésre, törődésre? A meg nem született unokára? Nincs válasz.

A sikeres örömlány

A svájci bordélyban ketten is úgy hiszik, már nem kell sokáig űzniük az ipart, hamarosan egy gazdag bankár lesz a férjük. És ez a két lány a gyerekkorát is egyformán jellemzi: balesetben meghalt tengerész apa, nevelt lányát megerőszakoló mostohaapa, korai szökés otthonról. Mintha mindketten ugyanazt a ponyvaregényt olvasnák vagy ugyanazt a filmet nézték volna végig, állapítja meg Zsenya, aki a külföldön dolgozó orosz nők életéről akar forgatókönyvet írni. De ehhez meg kell várnia a lányok bálványát, azt a nőt, akinek sikerült a kitörés, aki ma már kiegyensúlyozott életet élő, jól szituált dáma. Ám ez a hölgy hullarészegre issza magát a bordélyban, és zagyva szavaiból az derül ki, a férje most is csak strici, és őt most is futtatja, hiába beszél több nyelven, hiába származik jó családból, hiába akarta többre vinni. Hazudik? Lehetséges, de egyáltalán nem valószínű. Hogy hol rontotta el, arra viszont nincs válasz.

Zsenya

És most elérkeztünk Zsenyához, aki mindig csak oldalról figyeli a történéseket, elvétve avatkozik csak közbe, és valójában nem befolyásol semmit társnői életében. Zsenya szinte csak árnyék, nem tudni, milyen a jelleme, nem tudni, milyen az élete, az ő története a leghomályosabb. Vannak barátnői, akik megjelennek a sorsában, de a kapcsolatok nem teljesen érthetőek, az egyiküknek valami testi hibája van, a másikuknak valami lelki defektusa, és Zsenya egyáltalán nem empatikus velük szemben, inkább undok. Amilyen megértéssel hallgatta az idegen vagy félig idegen lányokat, asszonyokat, olyan türelmetlenül rázza le ezeket a barátnőket. Igaz, épp siet, utazni készül. Ebből aztán végzetes fordulat lesz, baleset éri. Ám a lábadozásról és főleg a lelki vívódásokról nagyon keveset tudunk meg, és nem is érthetjük teljesen, mi történt, hogyan élte meg átmeneti nyomorékságát. Egyet tudunk: úgy gondolta, ha majd elég ereje lesz hozzá, kiveti magát az ablakon. Aztán nem tette mégsem. És lehet, hogy ez a válasz. Az ő életére és a többiekére. Nem feladni. Túlélni. Ha szükséges, hát hazugságok árán.

A színésznők

Hatan játsszák a mozaikot: Dégner Lilla, Fátyol Kamilla, Szabadi Emőke, Varga Anikó, Varga Lívia és Varga Szilvia. A rendezés (Hídvégi Nóra) erőssége, hogy az öt hazugsággyártó és az epizódszereplők jelleme is nagyon pontosan meghatározott, éles kontúrokkal megrajzolt karakter. A színészi játék is ezért válik meggyőzővé.

Számomra a legemlékezetesebb figurák a következők: az első jelenet visszafogott ám nagyon empatikus Zsenyája (Fátyol Kamilla), a magatehetetlen öregasszony (Varga Szilvia), a nagy testvérre áhítozó gyereklány (Dégner Lilla), a kamaszlány sorsát eligazítani akaró, telefonáló Zsenya (Varga Lívia), a versrajongóvá változó falusi fiatal lány (Varga Anikó), a jámbor csecsen takarítónő (ismét Varga Anikó). A darabot végig vinni minden játszó számára igényes színészi feladat, a hat színésznő itt mestervizsgát tehet szakmai tudásából. Valamennyien sikeresen "vizsgáznak".

Érdekes megközelítés az, hogy a hat színésznő mindegyike játssza Zsenyát egy-egy epizódban, megjelenítve nemcsak Zsenya öregedését, jellemének apróbb változásait, hanem belső, egymásnak ellentmondó énjeit is. Vannak részek, amikor a töprengő, mások sorsán vívódó Zsenya gondolatait egymás után többen mondják el, azaz mind a hatan, önmagával vitatkozó, sokszorozott én-szerepben. Ezt a minden nőben levő "zsenyaságot" erősíti az egyforma ruha, cipő és néhány egyforma gesztus is. A többi szereppel ellentétben talán épp ezért nem tudunk semmit Zsenyáról. Ő a mindenkiben benne lévő. És talán a legnagyobb hazugság. Vagy az egyetlen igazság. Erre sincs válasz.

Ljudmila Ulickaja nem is keresi a válaszokat. Elég, hogy a miérteket az orrunk alá dörgöli. És mivel homályok vannak, elbizonytalanodás van, válaszok pedig nincsenek, a nézőknek ezen a járatlan, göröngyös úton maguknak kell a kérdésekre felelniük. Talán kicsit szembesülniük is saját életükkel. Hazugságaikkal, igazságaikkal. Ha ezen az úton végig mennek, és megkeresik a válaszokat, már nem teszik fel maguknak azt a hiábavaló kérdést, hogy miért éppen egy ilyen darabot vitt színre a kassai Thália Színház.

Kozsár Zsuzsanna