Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Csavar Színház, Márai Stúdió, Kassa

„Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.”

Így jellemzi Ingmar Bergman Marianne-t és Johant, egyik legismertebb műve, a Jelenetek egy házasságból két főszereplőjét. Történetük lehetne banális: egy házasság fokozatos romlása és felbomlása hűtlenség miatt. Ám ez a mű jóval több annál, nemcsak két ellentétes irányú életpályát mutat be, hanem a férfi és nő örök prototípusát is és mindazon elemeket, melyek őket összekötik vagy szétválasztják. Számos olyan helyzetet teremt, amikor a feleség nem tud a férje segítője lenni, s a férj sem lehet támasza a feleségnek. És ezekben a helyzetekben az ember egy-egy reakcióból önmagára ismerhet. Ez a két ember – vesztére – igyekszik minden körülmények között őszinte lenni egymáshoz. Ezért kap mindkettő annyi sebet. Ezért vannak félreértések és félremagyarázások, ezért lehetetlen a tartós együtt maradásuk.

A darab hat jelenete beszédes címet visel: Ártatlanság és pánik – A szőnyeg alá söprés művészete – Paula – A siralom völgye – Analfabéták – Éjnek évadján valahol egy sötét házban. Marianne és Johan fokozatosan szabadulnak meg azoktól a béklyóktól, amiket a házasság alatt szinte öntudatlanul egymásra raktak. A nő a váratlan csapás után egy idő múlva egyre jobban lesz, egyre inkább megtalálja önmagát, a férfi a kezdeti jólétből lekerül a padlóra, ahonnan nem egykönnyen tápászkodik fel. Végül valami laza, kötetlen viszonyban, szeretőkként találnak újra egymásra.

A Csavar Színház két művésze, Kiss Szilvia és Gál Tamás nem játssza Marianne és Johan szerepét. Éli azt. Az időnként humorral teli, időnként nagyon feszült, sőt kínos jelenetekben olyan természetesen viselkednek, hogy egy pillanatig sem jut eszembe, hogy két színészt látok, a kassai Márai Stúdió színháztermében ülök, előttem a színpad, mellettem a nézők. Egy házasságot látok, két teljességgel mai ember viszonyát, az ő szerelmüket és gyűlöletüket, vergődésüket és szárnyalásukat, megalázkodásukat és fölényüket, hatalmukat és kiszolgáltatottságukat. Olyan érzés, mintha kukkoló lennék, mintha beléptem volna valaki intim szférájába, és olyan titkoknak lennék tanúja, melyeket az ember még a saját családtagjai előtt sem tár fel. Mintha a saját múltamat látnám, saját viszonyaimat, konfliktusaimat, próbálkozásaimat.

Vannak felejthetetlen dolgok az előadásban, egy-egy impulzus, mely tovább rezonál a lelkemben. A nyitó jelenetben megbúvó feszélyezettség és zavarodottság – az ideális házasságban mintha lenne valami hamis, oda nem illő tényező. Marianne sebezhetősége az abortusz után és Johan esetlensége, ahogy nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Aztán a jelenet, mikor a kapcsolatba belép az a bizonyos harmadik: ahogy Johan kiböki, hogy viszonya van, ahogy Marianne a vetélytársnő képét nézegeti. A szeretkezések – mindig más indíttatásból, más érzelmekkel, más dominanciákkal és más előzményekkel. A néha véletlenül, sokszor szándékosan osztott sebek. A látszólagos egymásra figyelés, mely jól-rosszul leplezi, hogy a házaspár időnként elbeszél egymás mellett, a gondolatok két különböző vágányon haladnak. A válás előtti időszak bizonytalansága és agresszivitása. Mind-mind olyan életszelet, mely nagyon ismerős, intimen közeli. „Három hónapig írtam ezt a könyvet, de egy fél élet tapasztalatai sűrűsödnek benne” – írta Bergman. Kiss Szilvia és Gál Tamás bravúrosan osztja meg velem ezt a „fél életet”, ezt a tapasztalatot, mely a sajátom is. Annyira a sajátom, hogy ha hamis hang csendülne benne, azonnal felfigyelnék rá. De nem csendül, mert ők színészi tehetségükkel, szakmai tudásukkal, profizmusukkal megteremtik a tökéletes illúziót, és valóban nem játsszák, hanem élik ezt a színdarabot. És velük együtt élem én is. Olyannyira, hogy utána napokig ki vagyok fordulva önmagamból.

Kozsár Zsuzsanna