Giuseppe Verdi: Otello
Kassai Állami Színház
Tóbisz Tituszt akkor láttam először, mikor a kassai Thália Színház színpadán sánta tigrisként színre lépett Dés – Geszti: A dzsungel könyve című musicaljében. Már akkor elámultam: így is lehet énekelni? Azóta hosszú idő telt el, és a tehetséges és szorgalmas hajdani prózai- és musicalszínészt ma több közép-európai operaház kiváló szólistájaként tartják számon.
Az ősz folyamán három különböző szerepalakítását néztem meg. Három nagy kaliberű figurát három igényes zeneműben. Első megjelenésekor Otellót győztes hadvezérként láthatjuk. Büszke, erős férfi, aki természetesnek veszi a nép hódolatát, hiszen azt teljes mértékben kiérdemelte. Mint a nagy, erős jellemek általában, felette áll minden kicsinyességnek, rosszindulatnak, intrikának, az ő világa tiszta, fehér és fekete, jók és rosszak alkotják, nincsenek átmenetek, árnyalatok, ambivalens egyének. Ha valaki csatát nyert, annak kijár az ünneplés, és örvendezni kell rajta. Hogy irigykedni is lehet, rosszat is lehet akarni a másiknak, az meg sem fordul a fejében. Hogy valaki álnok is lehet, és őt becsaphatja, azt Otello nem hiszi, nem képes felismerni, az ő tiszta természetéből hiányzik a kétszínűség és alakoskodás. Nagy és erős férfi, aki, ha kell, odacsap. De hamarosan megtapasztalhatjuk azt is, mennyire gyöngéd azzal, akit szeret, mennyire harmonikus érzésekre képes. Ebben az idillben kezd rombolni a féltékenység.
Otello, az odaadó szerető a hűséget természetesnek veszi, elvárja, mert önmagából indul ki mások megítélésében. A véletlenek összejátszása és Jago intrikája következtében azonban Desdemona gyanússá válik a szemében, amikor a kegyvesztett Cassiót férje jóindulatába ajánlja. Otello, aki túl merev ahhoz, hogy saját nézeteit felül tudja bírálni, nem kérdezi meg önmagától, vajon helyesen döntött-e Cassio ügyében, és vajon nem Desdemonának van-e igaza, hanem készséggel elhiszi Jago állítását, hogy az asszony csak azért védi Cassiót, mert a szeretője. Ezután olyan hűtlenségi „bizonyítékok” sora következik, melyeken egy gyerek is átlátna. Csak Otello nem. Őt már uralja a féltékenység. A nagy ember nagy szenvedélye negatív irányt vett, és a hős képtelen uralkodni magán. Az eredmény ismeretes.
Tóbisz Titusz ezt a szerepet hatalmas energiával formálja meg. Nem csupán énekesi teljesítményére gondolok, hanem arra a belső útra is, amit Otellóként megjár. Az odaadó kedvestől a gondolkodni, mérlegelni képtelen vadállatig tart az út, és világosan érzékelhetővé válik az is, ahogyan az idillnek vége lett, ahogy az elveszett boldogság utáni vágyódás gyilkos indulatokat ébreszt, melyekben tombolás, pusztítás és önpusztítás van. Ha Otello képes lenne is megbocsátani, sosem lenne képes beismerni, hogy becsapták, és hogy saját parttalan viselkedése okozta az idill megsemmisülését. Arra sem lenne képes, hogy bízni kezdjen újra abban, akit őszerinte egyszer már gyanú lengett körül. Otello túl egyenes és bátor jellem. Nem mérlegel következményeket, nincs, ami visszatartsa elhatározásaitól. Ezért olyan kiszolgáltatott. Szabad prédája a hazugságnak, csalásnak és saját szenvedélyeinek. Csak a legszörnyűbb tett, a gyilkosság után tud a valósággal szembesülni, villanásszerű, hirtelen felismeréssel. Ez az ő katarzisa, ez az ő tragédiája.
Ezt közvetíti Tóbisz Titusz, amikor Otellót énekeli és játssza. Hangjával, mozdulataival, tekintetével, egész színpadi jelenlétével.
Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila
Kassai Állami Színház
A sok egyforma fekete kabátos zsidó férfi között Sámson fel sem tűnne, ha nem lenne testileg feltűnő jelenség. Megjelenése első látásra is élesen elüt a szürke-fekete masszává váló néptől, mely egyöntetű alázattal és egyfajta rezignáltsággal, térden állva könyörög haragos istenének, hogy segítsen rajta. A tömeg passzivitásával, lemondó magatartásával szemben Sámson erőtől duzzadó férfi, aki cselekedni akar. Bár hívő lélek, az ő viszonya istenéhez nem a beletörődés, hanem a tettrekészség. Hisz abban, hogy a szabadság kivívható, és meggyőződése szerint az isten elősegíti a győzelmet, ha az ember elszánta magát a cselekvésre. De cselekedni kell, nem csak csodára várni.
Mondhatnánk, Sámsonnak könnyű, hiszen eleve olyanok a fizikai tulajdonságai, hogy nem fél a közelharctól, melyben semmiképp sem bukhat el. Őt az isten már előre ellátta a harchoz szükséges eszközökkel. Nemcsak testi erővel, hanem olyan karizmával is, hogy képes legyen a tömeget vezetni, a passzív nyájat harcos sereggé formálni. Ez a vezéregyéniség, ez a kiválasztott azonban meglepően naiv és kiszolgáltatott, amikor szembekerül Delilával.
Első találkozásukkor Delilát szinte valami földöntúli jelenségnek látja, valami istennőnek, akinek semmi köze az anyagi világhoz. Ez az erős férfi teljesen megzavarodik. A szerepformálásból úgy tűnik, mintha egy kamasz fiú lelke lenne az érett férfi testébe zárva. Egy olyan kamaszé, aki most először találkozik a szexualitással és a másik nem vonzerejével.
Delila szándékai számunkra még kettejük nagy ágyjelenete előtt nyilvánvalóvá válnak. A nőt nem is annyira az anyagi jutalom vagy a hatalomvágy fűti, hanem valamiféle bosszú és kéjvágy, hogy az erős Sámsont megalázva, kiszolgáltatottan lássa. Ez a kurtizán teljesen tisztában van saját vonzerejével, és könnyedén behálózza az ártatlan lelkű Sámsont.
Sámson elsősorban önmagával viaskodik. A rátörő vágy harcot vív a tiltás parancsával, a küldetés kötöttségeivel. Tudja, hogy széles ívben el kellene kerülnie a filiszteus nőt, többször is hangsúlyozza, hogy akarata ellenére jött ide. Delila nyíltan és szemérmetlenül felkínálkozik, Sámson pedig úgy bámulja, mint akinek még sosem volt nemi kapcsolata. Az elhivatottság, kiválasztottság érzését, a küldetés teljesítésének fontosságát elnyomja a testi vágy, és Sámson végre részesül abban az élményben, amely eddigi tapasztalataiból hiányzott.
Aztán jön a huzavona az érzelmek körül. És Sámson elhiszi, hogy ha elárulja a hajában rejlő erő titkát, azzal Delilának a szerelmét bizonyítja. Mert elhiszi, hogy ez bizonyításra szorul.
Ez a népvezér tehát mások megszabadításában erős, de önmaga felszabadításában erőtlen. Naivitása, a női praktikák ismeretének teljes hiánya, a testi szerelemben való tapasztalatlansága, kíváncsiságának kielégülése okozza későbbi keserveit. A megvakított, láncra kötött Sámsonból sugárzik a bűntudat. Ő lett okozója népe újabb nyomorának, miatta szenvednek újra rabszolgasorban. Ebben a részben a legerősebb Tóbisz Titusz személyes kisugárzása, színpadi jelenlétének ereje. Bekötött szemmel játszik és énekel, nem használhatja tehát a tekintetét, nem üzenhet a szemével, arcjátékával, mégis egész testéből süt az elkeseredettség és önvád, amikor a jajszólamok foszlányai eljutnak a füléig. Ez adja az erőt a végső leszámoláshoz, a filiszteus templom romba döntéséhez.
Sámson megszerezte a tapasztalatot: egy elnyomással küzdő közösség vezetőjeként nem lehet magánélete. Ez a tapasztalat az életébe került.
Alain Boublil – Claude-Michel Schönberg: A nyomorultak
pozsonyi Nová scéna Színház
Jean Valjeant megformálni sokkal nehezebb, mint a két említett operaszerepet. Részint azért, mert egy musicalnél a színészi játék előbbre való az éneklésnél, az ének pedig csak kifejezési eszköze a szerepformálásnak; részint azért, mert ez a szerep sokkal nagyobb időtartamot fog át, mint Otello vagy Sámson szerepe. Jean Valjean megjelenített élettörténete csaknem két évtized, melyben a lélekfejlődésen kívül a testi öregedés is fontos szerepet kap. Nagy szereplehetőség, nagyformátumú énekes színész számára.
Az első találkozáskor Jean Valjean félelmetes jelenség: egy szabadult fegyenc. Büntetése az elkövetett bűntettért aránytalan volt, szökési kísérletei meghosszabbították az eredetileg kiszabott fogságot, őbenne pedig a büntetés kiirtott minden jóérzést. Az elvadult, bosszúéhes embert ráadásul számos megaláztatás éri. Hiába akar dolgozni, nem bíznak benne, nem fizetik ki neki a teljes bért, vagy munkát se kap, elkergetik. Nincs hol meghúznia magát. Lelkileg a legmélyebbre süllyedt, amikor egy jólelkű püspök a bizalmával (és ezüstjével) ajándékozza meg. Ekkor jön a katarzisszerű lélektisztulás: Jean Valjean elfogadja az emberi jóságot, és megkísérli a püspök által mutatott irányt követni.
Ennek az útnak számos nehézsége van. Bár Valjean tisztes polgárrá válik, múltjától nem tud szabadulni. Gátolja ezt saját lelkiismerete és a folyton sarkában lévő, rögeszmés Javert felügyelő.
A szerep nehézsége, hogy a színésznek érzékeltetnie kell ezt is: bár tisztes polgár, és a társadalomban elismerést vívott ki magának, múltjában olyan terhek vannak, melyek állandó készenlétben, éberségben tartják. Bármikor lelepleződhet és menekülnie kell, újabb életet kell felépítenie a semmiből.
Tóbisz Titusz Jean Valjeanja erős ember. Nemcsak testileg, lelkileg is erős. Magabiztos, kitartóan tör célja felé, ha valamit helyesnek ítél meg, törekszik annak elérésére minden áron. Nagyon erősek a jelenetei Javert-rel, aki minden tekintetben méltó ellenfele. Amiben vannak még „rezervái”, az a Cosette iránti rajongása és a Mariushoz való viszonya. A musical nagyon szűk kereteket biztosít a két kapcsolat megmutatására. Cosette iránti szeretete ugyanis feltétlen, érte Valjean képes leküzdeni a Marius iránti ellenszenvét és féltékenységét, élete kockáztatásával menti meg a fiatalembert, és aztán az ifjú pár érdekében a legnagyobb lemondásra is képes: kilép az életükből. Hogy megértsük Jean Valjean imáját a barrikádon töltött éjszakán, ahhoz az a jelenet adja a kulcsot, amikor Jean Valjean elolvassa Marius Cosette-nek írt levelét. Ekkor játszódik le lelkében az egyik legnehezebb vívódás: legyőzi negatív érzéseit, és Marius után siet, hogy megmentse őt Cosette jövője számára. Nagyon rövid jelenet, melyben túl sok a lelki történés. Ugyanígy kevés idő van arra is, hogy a közönség tudatosítsa, mennyire fáj Jean Valjeannak, amit Marius előtt bevallott, és mennyire önzetlen az elhatározás, hogy Cosette-et megszabadítja az árnyéktól, melyet nevelőapja fegyenci múltja vethet rá. Ez a két döntés nehezebb, mint a lélektisztulás volt a darab elején, szabott játékideje pedig együtt sem annyi, mint a gyertyatartós jelenet utáni vívódásé. Tóbisz Titusz veszi az akadályokat. Hol könnyedén, hol több erőfeszítéssel, de sikeresen túljut valamennyin. Öregedése hiteles, főként lassuló mozgásában jelenik meg, haldoklása jól kidolgozott, nem túljátszott. Énekével tud lírai lenni, indulatos, ellentmondást nem tűrő, tekintélyt parancsoló, vívódó, önfeláldozó – ahogy épp az adott pillanat kívánja. Nagy energiát fektet a szerepbe, és ez az energia átsugárzik a nézőtérre is. Ennek legnyilvánvalóbb jele a publikum tapsa. Ilyennel még eddigi színházlátogató múltamban nem találkoztam: a tapsrendben utolsóként színpadra lépő Tóbisz láttán a közönség azonnal, egy emberként pattant fel, hogy a művészt állótapssal köszöntse. Aki ezt teljes mértékben meg is érdemelte.
Végszó Három kiragadott arc Tóbisz Titusz jelenlegi szerepeiből. A kiszolgáltatottság három arca. Otellóként egy gaz intrikus és saját szenvedélyei kiszolgáltatottja. Sámsonként egy csábos kurtizán és a szexualitás kiszolgáltatottja. Jean Valjeanként a társadalom téves ítéletének és saját lelkiismeretének kiszolgáltatottja. Mindhárom arca valóság. Mindhárom arca élmény.
Aztán letörli színpadi sminkjét, becsukja maga után az öltöző ajtaját, és kilép a szerepek mögül. Kiszolgáltatottság nélkül.
Kozsár Zsuzsanna
Fotók: sdke.sk, nova-scena.sk