A legjobban a vasárnapot szeretem. A vasárnapnak mindig van egy ünnepélyes hangulata, mely akkor is áthatja az ember lelkét, ha éppenséggel nem gyakorolja vallását. Egy üres cigarettásdoboz ilyenkor csodákra képes. Nem nagy táv a legközelebbi trafik, mégis hangulatokat hajhászó ember lévén az egyik kedvenc időtöltésem ez a pár perces, némi kitérőkkel megspékelt séta.
Kassa belvárosa vasárnap koradélután. Kimondottan meleg. Mellékutcák. Kellemes májusi szellő. Néhány hangulatkereső. Gondolatok. Békesség és csönd.
Közelednek a választások. Ez lépten-nyomon kiderül. Próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat, elvégre is azért indultam útnak, hogy a békét ízlelgessem. Nem megy. Odabent valami, a legsötétebb boszorkánykonyhán egy nagy üstbe kerül, majd rotyogás, és máris az ajkaimon érzem a szavakat, melyek kikívánkoznak belőlem, s csak úgy a májusi szellőnek lehelvén kérdezem, azt sem tudom kitől, hogy mi lesz jövőre? Megmaradnak-e a békés vasárnapi séták? Leszünk-e még mi valahol?
Megoldás nincs. Most már tényleg jól esne egy cigaretta. Nem vagyok egy nagy világjáró, mégis éltem már hosszabb-rövidebb ideig másutt is. Most jó. Itt a legjobb. Büszke vagyok erre a városra, az elfogultságnak és szubjektivitásnak legvadabb formájában. Még arra a szerencsétlen bevásárlóközpontra is, ami még fel sem épült, és ami a lehető legrosszabb helyen fog felépülni. Ráadásul felcsillant egy halovány reménysugár. Föld mélyében hosszú álmot alvó évszázados kődarabok döntöttek úgy, hogy itt az ideje ismét napfényt látni. Reménykedjünk. Ha már a természet nem végzett velük ennyi időn keresztül. Na meg lesz nálunk jégkorong világbajnokság is ám, hogy 2013-at már ne is említsem.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot! A szokásosat?
- Igen, mint mindig.
Felém fordítja a kassza számlapját, hogy lássam az összeget. Nincs apróm. A visszajárót mindig így adja vissza:
- A magáé.
Negyven felett járhat. Mindig öltönyben. Végtelenül kedvesen. Arra gondolok, egyszer írni kéne erről az öltönyös, tört magyarsággal beszélő, olykor System of a down-ra táncoló, fiatalokkal tegeződő, éjjel kettőkor is vidáman kiszolgáló emberről, aki törzsvásárlói és emberbaráti tiszteletből, akkor is magyarul szólna hozzám, ha a hazai nemzeti párt összes tagja ott állna mögöttem a sorban, és én magyarul válaszolnék neki, már csak azért is, mert mélységesen tisztelem és becsülöm ezért. Ő sem ideológiák szerint. Én sem.
Végre rágyújthattam. Káros, de most jól esik. A távolban egy ismerőst látok, de nem szólok. Ezek most az én pillanataim. A találkozás és az előző élmények hatása mégiscsak új löketet ad dohányfüsttől ellomhult gondolataimnak. Miért van az, hogy valaki egy emberrel szembeni ellenérzésének éppen akkor ad hangot, amikor azt éppen kitüntetik, ráadásul ilyen módon? A trafikos idill, úgy néz ki, csak kicsiben működik. Hiába. A mondás, miszerint minek nekünk ellenség, ha vannak „barátaink” még mindig érvényes. Na, mindegy. Ez is egy út. Biztos vezet valahova.
Lassan épül odabent a gondolat piramisa. Van két ember. Az egyik azt gondolja a másikról, hogy kevésbé tartozik oda ahova ő. A másik nem tudom, mit gondolhat. Jókat aligha. Nemsokára otthon vagyok. Tegyük fel a két ember két különböző területen tud tenni, vagy ártani ama sokat hangoztatott közösségnek. Összefogni már aligha fognak. Talán majd az utánuk következők. Ha netán mégis kéz a kézben tennének meg akárcsak egy lépést előre, ki tudja, lenne-e még rá igény. Volt már rá példa, hogy valamit heten szerveztek, és így se mozdult a csöndes tömeg. Talán majd az utánuk következők. Talán kicsit másképp kéne, lehetne – mondom halkan, míg zajongnak a felnőttek. Talán valamibe én is belefogok. Egyedül. Páran. Talán egyek leszünk a sok közül. Talán nem.
Gőzölgő húsleves vár az asztalon. Hagyományos vasárnapi ebéd. Nálunk. Nálatok. Jól esett a séta. Semmit nem oldottam meg, de ki bánja. Átadom magamat egy újabb hangulatnak. Jó étvágyat kívánok mindenkinek.
Marsovszky Miklós
RovArt archívum