…előtte megpróbálkozott matematikai könyvekkel. „Az átfogó a derékszögű háromszögnek a derékszöggel szemben lévő oldala.” A mondat rémületet keltett El Idilio lakosai körében, akik valami abszurd nyelvtörőnek, kivédhetetlen átoknak vélték”.

El Idilio - a nevének megfelelően - ugyanis egy Amazonas-menti, érintetlen hely. A címben megjelölt öreg, Antonio José Bolívar, a regény főhőse, ezen az idilli településen él. Miután az őserdőben megtanult mindent, amit a shuar indiánoktól megtanulhatott, a könyvek felé fordult az érdeklődése. A matematikából kiábrándult, megpróbálkozott a történelemmel, de úgy találta, hogy az egy rakás hazugság. Ki hinné el, hogy sápatag, pojácamaskarás urak háborúkat nyertek meg? Ezért aztán a történelmi históriákat is kihúzta a kívánatos olvasmányok listájáról. Maradtak azok a könyvek, melyek telis-tele voltak szerelemmel. Egy finom lelkű, szentimentális nagyvárosi örömlány látja el őt ezekkel az olvasnivalókkal.

Antonio, az öreg vadász békében éldegélne a félévenkénti hajójárattal megérkező szerelmes regények olvasásával múlatva idejét, ám egy napon szőke férfi holttestét találják a folyóparton. Egyértelmű, hogy egy nagymacska tépte szét.

A jenkik született bajkeverők. Majmot akarnak fogni, de úgy mozognak az őserdőben, mint elefánt a porcelánboltban, azt sem tudják, hogy a majmok viszont született tolvajok, előszeretettel csaklizzák el a turistáktól a csillogó tárgyakat. Ennek csak egy fényképezőgép esett áldozatául, de az ocelotkölykök értelmetlen lemészárlása már sokkal nagyobb áldozatot követel. A felbőszült anyamacska darabokra szaggatta a szőke férfit. Ezért van tehát szükség a vadászra.

A baljóslatú történetből azonban nem hiányzik a humor sem. A derékszögű háromszöggel kapcsolatos remek poénon kívül ki kell emelnem Sepúlvedának egy másik szikrázóan szellemes ötletét: A jenkik szeretnének egy helybelit, aki vezeti őket a dzsungelben. El Idilio polgármestere javasol valakit, akinek Onecen a neve. Azzal akarja a kalauz szerepére rábeszélni, hogy így hívják a jenkik egyik nagy szentjét, a pénzükön rajta is van ez a név. Csak ők két szóba írják, és egy t betűt biggyesztenek a végére. One cent.

Útra kel hát egy csapat az ocelotvadászatra. De az esőerdőnek sem véletlenül esőerdő a neve. A városlakók nem tudnak megbirkózni sem az özönvízszerű csapadékkal, sem az egyéb időjárási viszonyokkal, a talajviszonyokról már nem is beszélve. Feladják a természeti erőkkel való reménytelen küzdelmet, visszafordulnak, rábízzák Antonióra, az öreg vadászra, hogy találja meg és ejtse el a nőstény ocelotot.

A főhős örül, hogy egyedül maradt a feladattal, mert ő megkíméli a ragadozót a méltatlan pusztulástól.  Nem tárgynak, nem eladható szőrmebundának tekinti. Meg kell ölnie, de fáj a szíve érte, nem akar vele esztelenül kegyetlenkedni, sem az élősködők prédájául nem akarja hagyni a tetemét. Úgy bánik vele, ahogyan az indiánok: tisztelettel adózik neki, mint nemes ellenfélnek. Önmagával egyenrangúnak tartja. Közösséget érez vele. Az ocelot pedig valami különös módon érzi ezt. Sőt, tudja.

A vadászat emelkedett és felemelő befejezése után Antonio José Bolívar visszatér a szerelmes regények olvasásához.

Ahogy a dél-amerikai irodalmi művek általában, ez a kisregény is fojtó levegőjű, mint az őserő, és mágikus töltésű, mint az indiánok meséi.

Amiképpen a főhős mélyen megveti a jenkik, aranymosók és vadászok, kalandorok és turisták tragédiát okozó mohóságát – azonképpen a szerző felháborodva igyekezett felmutatni a fehér embernek a természet értékeit tönkretevő ténykedését, amint jól szabott öltönyben, gondosan manikűrözött kézzel mindent bemocskol.

Luis Sepúlveda ugyanis elkötelezett környezetvédő, a Greenpeace aktivistája. Volt.

Jelen írás szomorú aktualitását ugyanis az adja, hogy a világhírű chilei író nem egészen két hónappal ezelőtt elhunyt. Halálát az új típusú koronavírus okozta.

 

Veress Zsuzsa