Dustin Hoffman emlékezetes alakítása óta nincs olyan ember, aki ne tudna valamit az autizmusról.

Mark Haddon regényének hőse, a tizenötéves Christopher egyes szám első személyben mesél. Azt ígéri, hogy detektívregényt fogunk olvasni, ő ugyanis nem nyugszik addig, amíg ki nem nyomozza, hogy ki ölte meg a szomszédasszony kutyáját. Nos, a történet folyamán valóban kiderül, hogy ki a kutyagyilkos, de addigra már régen nem erről van szó, messze nem ez a legizgalmasabb kérdés. Chris ugyanis a nyomozás során egészen más, sokkal, de sokkal fontosabb rejtélybe botlik, melynek kibogozása megváltoztatja az életét. Erről természetesen egy szót sem árulhatok el többet.

Amiről viszont beszélni kell, az a főhős személyisége. A nyitó fejezet alapján még csak azt gondolhatnánk, hogy egy végletekig lecsupaszított, nyelvileg szinte eszköztelen szöveggel, egyfajta minimalista stílussal van dolgunk. De aztán Christopher bemutatkozik. Mark Haddon fokozatosan adagolja azokat az információkat, melyekből az olvasó következtethet arra, hogy egy autista naplójával ismerkedik. Először arról van szó, hogy a főhős tanára emojikkal próbálja elmagyarázni, hogy milyen mimika milyen érzelmeket jelent, ám tanítványa nem tudja értelmezni ezeket. Így hát kénytelen memorizálni, hogy például a felfelé kunkorodó száj örömet jelent, a lefelé görbülő viszont szomorúságot. Nem csak az érzelmek világában igazodik el nehezen, ugyanígy nem érti a vicceket, vagy az olyan képes kifejezéseket, mint amilyen az, hogy „halálra röhögi magát”, vagy „hülye, mint a sötét éjszaka”. Azért nem érti, mert mindent szó szerint vesz. Nem tudja elviselni, hogy bárki megérintse, mint ahogy azt sem, hogy a tányérján a különböző ételek egymáshoz érjenek.

Igen ám, de közben az is kiderül, hogy mindez végtelenül racionális gondolkodással párosul. Christopher imádja a fizikát és a matematikát. Elmagyarázza, hogyan lehet kiszámolni, melyek a prímszámok; bonyolult logikai feladványokat old meg és szemlélteti is ezeket; még bonyolultabb alaprajzokat készít az utcájukról, vagy éppen a londoni metróról, ráadásul kívülről tudja a menetrendet – tehát ezek egyrészt ellentétben állnak más képességeinek korlátozottságával, másrészt jóval meghaladják az átlagot, az átlagolvasó képességeit is.

Haddon bravúrosan játssza el az autistát, akárcsak Dustin Hoffman az Esőemberben. A regény kompozíciója is ennek a játéknak a része. A cím maga is különös, de a java csak ezután jön! Ahogy kinyitjuk a könyvet, először egy furcsa köszönetnyilvánítással találkozunk. A történet pedig a második fejezettel kezdődik. Következik a megnyugtató hármas, ám utána az ötödik, aztán meg a hetedik, a tizenegyedik…A meghökkent olvasó nem hisz a szemének, visszalapoz, majd azzal párhuzamosan, hogy a főszereplő- narrátor autista, rájön arra is, hogy a fejezetek számozása a prímszámok sorrendjét követi. Végül pedig van egy slusszpoén, a függelék, ami egy matematika feladat levezetése. A gyógypedagógus ugyan megpróbálja erről lebeszélni a hőst – mondván, hogy ez nem tartozik a könyvhöz – de ő, kényszeres makacsságból, mégis közli a matekpélda megoldását.

A nyomozás története mulatságos is, szívszorító is. A kutya különös esete az éjszakában fejlődésregény: Christopher nemcsak a jócskán előrehozott matematika érettségiig jut el a regény végére, hanem a biztonságos, merev szabályrendszerből a világ és önmaga felfedezéséig is. A bölcs tanulságot pedig eképen vonja le: „Azt gondolom, hogy a prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikus, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályokat.”

Veress Zsuzsa