Varró Dániel nyelvkészsége pedig párját ritkítja. A változatos és bonyolult versformák úgy csurognak a keze – bocsánat: klaviatúrája – alól, hogy még Weöres Sándor is megnyalná utána mind a tíz ujját.
Varró Dániel: Mi lett hova?
Varró Dániel huszonegy éves volt, amikor a Bögre azúrral az egész ország „varródanija” lett.
Most viszont már negyvenes, és három kisfiú apja. Enyhén túlsúlyos, rövidlátó, kedvesen mackós kinézetű pasi.
A 2016-ban megjelent Mi lett hova? című verseskötete – sok-sok más siker után – mintha mégis visszakanyarodna a legelejére. Hiszen a Bögre azúrban legtöbben a „Boci, boci tarka” dalocskának bravúros átírásait élvezték. És akkor ennek a fontos, legutóbbi összefoglaló kötetnek is ez a záróciklusa: újabb „bocikat” – nem kevésbé briliáns – parafrázisokat olvashatunk.
Na jó – de mi volt közben?
„Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
kis ez,
kis az.”
(Harminckét éves múltam – önfelköszöntő költemény)
Nos, igen. A József Attila-átirat évekkel a kötet megjelenése előtt született, de a könyv hátlapján mégis ez az idézet szerepel.
Varró Dániel annak a nemzedéknek a tagja, mely ifjúkorában már nem szeretett beülni a moziba kóla és popcorn nélkül… verset nemigen ír kézzel… olyan kávéházakba jár, ahol van wifi... mindenféle elektronikus kütyüvel veszi körül magát... és Pest környéki családi házában időnként „sültfővárosiként” tanácstalankodik.
„Jártamban-keltemben szétnézek kertemben,
eltekintek balra,
s lám, mittudomén milyen nevű növény
kúszik ott a falra.
...
Kis madárka szól a fogalmam sincs róla
milyen fának ágán….
Egymást ordibálja túl a sok madárka,
nem mondható el, hogy
gyönyörűszép trillát hallat, sokkal inkább
arrogánsan vernyog...”
(Urbánus költő a virágoskertben)
A költő nem politikus alkat, és nem kitárulkozó típus. Távol állnak tőle az úgynevezett nemzeti sorskérdések, csakúgy, mint a megrázó vallomások – mintha nem is lennének az emberi léttel kapcsolatos problémái. Legalábbis nem ír ilyenekről.
Ellenben hétköznapi életének apró-cseprő bénázásait szívesen osztja meg a nagyvilággal, méghozzá szívderítően jópofa öniróniával.
„A költő nemrég szerzett jogosítványt…
...Hogy a lámpánál néha még lefulladt,
s csak állt hülyén a zöldnél, más dolog,
nagyot sóhajtott a költő ilyenkor,
és szélvédője bepárásodott,
nem látott mást, csak kívülről magát, hogy
akár egy ócska vígjátékpanel,
a páralefújó után matatva
az ablaktörlőt indította el…
...dudák mérgét nemesen állta ki,
s új horizontok nyíltak meg előtte,
mert elfelejtett sávot váltani...
(Jogosítvány)
Negyvenhez közeledve, persze, valamire való lírikusnak illik bizonyos témákkal foglalkoznia. Ilyen például a hitvesi költészet is. Hogy néz ez ki varródanisan? Hát így:
„...Ó, mennyivel könnyebb annak vallomást tenni, kincsem, – aki messze van, vagy ad abszurdum nincsen, – mintsem – annak, – akivel még letöltendő házaséveink vannak... és jó, Petőfinek a kebelére tevé le a fejét szeptember végén Szendrey Júlia, – de ettől a költő arra gondolt, hogy ki kell neki mindjárt múlnia, – és jól megzsarolta lelkileg a nejét, hogy mi lesz, ha el meri dobni az özvegyi fátylat…
...és nem lehet csak úgy következmények nélkül kritizálni a múzsa céklás-répás krumpliját, – a hitvesi költészet ezért olyan komplikált.”
(A hitvesi költészet nehézségeiről)
A másik kötelező téma egy befutott, középkorú lírikus számára a létösszegzés.
A Leltár című vers Kosztolányi klasszikus darabját, a Boldog, szomorú dalt idézi meg, miközben a végén Vajda Jánost is evokálja:
„Aszongya, hogy. Van öt dioptriája,
van húszkilónyi súlyfeleslege…
...Kihúzott verssorok, kihízott
nadrágok, elfelejtett névnapok,
volt egy hattyúi kép, az is hova lett,
meg a múlt ifjúság tündér tava…
S kiszól a hitves a fürdőszobából:
>Mit keresel, szívem? Mi lett hova?>”
Az ember azt mondaná, hogy a Varró Dániel-verseknek nincs tétje.
De hát egyrészt a „Mi lett hova?” kérdés majdnem olyan szívbemarkoló, mint Kosztolányi verszárlata: „Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben.”
Másrészt – a kötet egyetlen szabadversében – így szól a költő hitvallása:
”... a saját külön bejáratú lelkivilágunkban mások szeme láttára dagonyázni azaz pontosan fogalmazni a legnagyobb modortalanság”
Utoljára, de nem utolsósorban: az irodalom alapvetően nyelvből van.
Varró Dániel nyelvkészsége pedig párját ritkítja. A változatos és bonyolult versformák úgy csurognak a keze – bocsánat: klaviatúrája – alól, hogy még Weöres Sándor is megnyalná utána mind a tíz ujját.
Rácz Nóra illusztrációi pazarul illeszkednek a szövegekhez.
És ami a szövegeket illeti: Örülhetünk és köszönetet mondhatunk, hogy – a rengeteg sokkoló, brutális, egzisztenciálisan tragikus kortárs irodalmi mű mellett – van egy ilyen derűs, jóindulatú, szikrázó humorú kötet.
Veress Zsuzsa