A 48. Kazinczy Napok előadásai

Szlovenszkó magyar lakossága csak egy színházat bír el, csak egy színház kaphat teljes értékű költségvetést – ezek a mondatok mélyen beleégtek a szlovákiai magyar színházi közgondolkodásba, s évtizedekkel később is visszaköszöntek.

A csehszlovákiai magyar színjátszás kezdetei

 A XX. század első éveiben a felvidéki régió része volt a magyarországi színi kerületi rendszernek: két állandó együttes működött Pozsonyban és Kassán, és három kisebb, utazó magyar társulat járta az országot. (Pozsony kiegészítő, nyári játszóhelye Fiume, Kassáé Brassó volt.)

Kassán 1861 óta folyamatos a magyar társulat jelenléte. A legfényesebb időszak Latabár Endre igazgatóságához fűződik, de erre a több mint fél évszázadra egészében véve is büszkék lehetünk.

„A vidéki színészet olyan hatalmas lépésekkel sietett a nyugati kultúra színvonalára, hogy a színész büszke örömmel nézhetett szét az országban, mert minden nagyobb színház versenyképes volt akármilyen hasonló városú külföldi színházzal szemben” 

– írja Faragó Ödön A vidéki színészet újjáépítése című tanulmányában.

A századfordulót követően a Kassai Nemzeti Színház élére Komjáthy János került, 1902-től 1914-ig igazgatta azt. A városi elöljárók és a színügyi bizottság megelégedéssel figyelték Komjáthy tevékenységét, és szándékukban állt kinevezésének meghosszabbítása. Komjáthy azonban az „általános elszegényedés következtében” megváltozott körülményekre hivatkozva nem vállalta tovább a Kassai Nemzeti Színház vezetését. A bizottság ezért pályázatot hirdetett a megüresedett pozíció betöltésére. Erre a pályázatra jelentkezett, s nyerte azt meg Faragó Ödön.

Faragó Ödön 1876. július 21-én született Adonyban, 1896-ban végzett a budapesti Színművészeti Akadémián. Színészi pályáját vidéken kezdte, majd 1904-ben Kassára került Komjáthy János társulatához. 1910-ben főrendezőként a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött. Kolozsvárott töltött esztendői alatt a Színészek Egyesületének ösztöndíjasaként bejárta Európa fontosabb színházi központjait. Színházi szemléletére elsősorban Max Reinhardt esztétikája volt nagy hatással, a színházi gyakorlat mesterfogásait pedig Janovics Jenőtől leste el, akivel később konfliktusba keveredett, mert a kolozsvári igazgató beleegyezése nélkül színi iskolát alapított, többek közt ezért is jelentkezett a kassai színügyi bizottság felhívására.

Kassa Város Tanácsa 1914. október 1-jétől 1917. április 30-ig nevezte ki Faragó Ödönt a Kassai Nemzeti Színház igazgatójává. (1917-ben pedig a háborús viszonyokra való tekintettel pályázat kiírása nélkül hosszabbították meg a kinevezését.) Az október 1-ji szezonkezdést azonban megakadályozta a nyári hadüzenet és a háborús készülődés. Faragónak új társulatot kellett verbuválnia, mert férfi színészei nagy részét elvitték katonának, ennek ellenére október 31-én, egy időben azzal, hogy Tomáš Garrigue Masaryk emigrációba vonult, s megkezdte a független Csehszlovákia előkészítését, Faragó Ödön vezetésével megnyitotta kapuit a Kassai Nemzeti Színház.

December elején azonban az új társulatnak felsőbb utasításra el kellett menekülnie Kassáról (az orosz hadsereg elől), majd ugyanez megismétlődik 1916-ban is. Minden háborús akadály ellenére, a korábbi művészi színvonalon és a régi gazdasági szerkezet szerint működött a Kassai Nemzeti Színház. S nem csak hogy nem szerveződött át – a legtöbb vidéki színházhoz hasonlóan – egy ún. konzorciális működési modellbe, hanem az előadásokon túl a színház vezetése hangsúlyt fektetett a közösségben betöltött társadalmi szerep megőrzésére is. A kötelező előadásokon kívül még a kassai magyar színészet százéves jubileumi rendezvényének megszervezését is felvállalták. A nagyszabású ünnepi megemlékezésen, melynek zárásaként a Bánk bánt játszotta a színház társulata (mint fontos politikai fordulópontok esetében szinte mindannyiszor), számos magas rangú politikus üdvözölte a százéves kassai magyar színészetet. Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, valamint Hevesi Sándor, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója is tiszteletét tette. Hevesi ünnepi beszédében így méltatja a kassai teátrumot: 

„A régi Pesten kísérletezés maradt a magyar színjátszás, Kolozsvárt kihajtott a nemes vetés, de nem tudott megnőni. A gyönge palántát Kassa nevelte föl a maga dicsőségére és az egész magyar nemzet örömére. Kassa városa ezzel ragyogó példáját adta annak, hogy nem kell központban, nem kell fővárosban lenni, hogy igazi kultúrát teremthessünk. Annyira lehetett ez, hogy még adtak is belőle a fővárosnak, mert hiszen amikor a nagyszerű magyar színtársulatra Pestnek szüksége lett, Kassa önzetlenül odaadta a maga színészeit a Nemzeti Színháznak. A Felvidéknek szomjuhozó magyar lelke nevelte fel azt a nagyszerű kassai színésztársaságot, amiről nem volt túlzás azt mondani, hogy apostoli szövetkezés.” 

A háború ellenére is a béke és dicsőség utolsó színházi ünnepe volt ez a pillanat.

A pozsonyi magyar színjátszás egész más alapokra épült, mint a kassai magyar játékszíni hagyományok. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Pozsony – Pressburg sohasem volt egynyelvű közeg, a német kultúra hosszú ideig monopol helyzetben volt a városban, s ez nem csak a kultúrpolitika szintjén nyilvánult meg, hanem a közgondolkodáson és a magyar kultúra iránti igényen is meglátszott. Annak ellenére, hogy Pozsony országgyűlési város s a régió egyik szellemi és kulturális bázisa volt, a magyar színjátszás ügye csak az 1870-es években vált valóban fontossá. Addig a magyar főurak sem patronálták a nemzeti színjátszás ügyét, s inkább német színi társulatokra költöttek. (Csáky György kezdeményezésére ugyan még 1766-ban megépült az első pozsonyi kőszínház, magyar társulat azonban a közelébe sem mehetett.)

Jelentős változás a pozsonyi magyar színjátszás ügyében 1905-ben történt, amikor törvény született a magyar színészet állandósításáról, s a magyar társulat az egész téli évadra kibérelhette a Városi Színházat. 1911-ben újabb előrelépés történt: Polgár Károly már megszakítás nélkül megkapta a koncessziót, mind a téli, mind a nyári hónapokra.

A háború kitörése után Polgár beleegyezett, hogy a színház működését konzorciális alapon átszervezzék, s a háború végéig nem is változtatta meg a működési struktúrát.  Az 1918/19-es évad kezdetén a Városi Színház épületén két társulat – egy magyar és egy német – osztozott Polgár Károly és Paul Blasel vezetésével. Míg a kassai társulat működési körülményei az államfordulat, valamint a Tanácsköztársaság hatására nagymértékben megromlottak, addig Polgár társulata nem volt kitéve olyan jellegű politikai atrocitásoknak, mint a kassai magyar színházigazgató, viszont a szakma képviselőivel, a színház bírálóival kellett folyamatosan birkóznia, s talán ezért nem is mérte fel, milyen változások várhatók a színházi struktúra átalakításában.

Faragó Ödön visszaemlékezéseiben azt írja, hogy már októberben érezni lehetett a városban a változást, ez a meglátása valószínűleg utólagosan került papírra, s nem teljesen hiteles, mert a felvidéki magyarság 1918 októberében nem igazán volt tisztában a politikai döntésekkel, illetve annak következményeivel, több helyen maguk adták át a várost, kérve a katonaságot, hogy tegyenek rendet. A politikai hatalomátvételt követően azonban a csehszlovák hatalmi apparátus nagyon gyorsan kimutatta a foga fehérjét a kassai magyar színházzal szemben.

1919 januárjában a kétnyelvűségről szóló rendelet bevezetése után Lehár Pacsirta című operettjének szünetében tört ki az első botrány. A kirendelt felügyelő szervek azonnali hatállyal levetették a női szereplők pártájáról a nemzeti színű szalagot, január 15-én pedig a színházat át kellett adni a szokolistákból szerveződött műkedvelő társulatnak, s megtartották az első szlovák nyelvű előadást (akik a színházért bérleti díjat természetesen nem fizettek). Rövid időn belül betiltották s azonnal hatállyal levetették a műsorról azokat az előadásokat, melyeknek címében vagy szövegében a „tót” jelző előfordult, legyen szó bármilyen kontextusról. Így került feketelistára a Tót leány című népszínű, Lehár Drótostót, valamint Farkas Imre Túl a nagy Kriváňon című operettje, nem kis anyagi veszteséget vonva maga után.

A március 15-i megemlékezés és a fegyveres beavatkozás kapcsán Kohout rendőrkapitány Faragó Ödönt is megfenyegette, hogy a legkisebb irredenta utalásra bezáratja a színházat. A kassai színi direktor, hogy bebizonyítsa lojalitását a csehszlovák hatalommal szemben, műsorra tűzte Bedřich Smetana Az eladott menyasszony c. operáját, melynek bemutatójára 1919. április 26-án került sor.

„Szokatlan telt ház gyűlt össze. Remek előadás, nagy siker. Alig győztem fogadni a gratulációkat, és ugyanakkor azon gondolkodtam, mi történne, ha előadatnám a Bánk bánt?” 

– írja a direktor naplójában. Az eladott menyasszony a későbbi években is a lojalitás emblémája maradt.

Az eladott menyasszony bemutatóját követően a kassai magyar színház nem élvezhette sokáig a konszolidálódás folyamatát, mert újabb történelmi események forgatták fel a várost. Június elején egy kis erőfitogtatás kíséretében kivonult Kassáról a Csehszlovák Hadsereg, majd június 6-án megérkezett a felszabadító Magyar Vörös Hadsereg, s a Munkás Tanács másnap átvette a város – és a színház – vezetését. 

„A színtársulat legnagyobb része azonnal súlyos személlyé, nevezetes tényezővé nőtte ki magát. Mindegyiknek volt valami fontos elintéznivalója. Az előadások nívója a nullára szállt… engem mindenből kihagytak. A »kizsákmányoló« bukjék el…”

– emlékszik vissza a Tanácsköztársaság napjaira Faragó Ödön, akit figyelmeztettek, hogy azonnali hatállyal térjen haza „Kis-Magyarországra”. Faragó elutasította a menekülési lehetőséget („Ha a kassaiak nem menekülnek, miért menjek el én innen? Már én inkább a kassaiakkal tartok. Sorsunk így pecsételődött meg”), s a Csehszlovák Hadsereg visszatérése után lázas munkába kezdett, hogy immár a visszavonhatatlan kisebbségi helyzetben megalapozza a szlovenszkói magyar színházművészet jövőjét.

Az államfordulatot követően meglehetősen gyorsan történt a politikai átrendeződés, a színházak működési struktúrájának kialakítása azonban másfél évet vett igénybe. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a szlovák színháznak semmiféle hagyománya nem volt, kizárólag műkedvelő csoportok működtek korábban a Felvidéken, tehát nulláról kellett kezdeni a professzionális színházi apparátus kiépítését. Bedřich Jeřábek kelet-csehországi színtársulata segédkezett a színházi alapozásnál, társulata 1919 nyarán több hónapon át vendégeskedett Pozsonyban, majd ez a társulat képezte a magját az 1920. március 1-jén megnyíló Szlovák Nemzeti Színháznak is.

A szlovák színház megalapozásánál nemcsak az alkotók hiányoztak, hanem a városi-polgári közönség is. Az új államapparátus persze mindent megtett azért, hogy a szlovák színházkultúra lábra kapjon, ennek azonban az volt a következménye, hogy fokozatosan ellehetetlenítették a kisebbségben lévő nemzetiségek társulatait. A szlovák kultúrpolitika egyik jellegzetessége, hogy már 1920-ban sem – és a későbbi évtizedekben sem – a teljes megsemmisítésre törekedett, hanem egy-egy keményebb konfliktustól eltekintve fokozatosan vonta meg a működéshez szükséges feltételeket, úgymond lemondásba és önfeladásba hajszolta bele a kisebbségben lévő közösséget, s közben remekül kihasználta a megfogyatkozott lehetőségek miatt egymásnak feszülő érdekcsoportok konfliktusait.

Polgár Károly és Faragó Ödön színigazgatók között, akik a két bástyáját képviselték a felvidéki magyar színjátszásnak, az államfordulatot követően fokozatosan erősödött a rivalizálás, de ezen a párbajon kívül egyéb érdekcsoportok is beavatkoztak a színházpolitikai eseményekbe. Ilyen volt például Kossow Jenő egyházi karnagynak, a Zeneakadémia vezetőjének tervezete: Kossow részvénytársasági alapra kívánta átalakítani a pozsonyi színházak rendszerét. Faragó ebben az időszakban már rendszeresen tárgyalt a szlovák kultúrpolitika képviselőivel, s valószínűleg csak a Tanácsköztársaság által kialakult hadi helyzetnek köszönhetően nem sikerült már korábban helyzetbe kerülnie. Már 1919 februárjában megfogalmazott egy beadványt Vavro Šrobárnak, Szlovákia teljhatalmú miniszterének, a későbbi oktatási és nemzetművelési miniszternek színházi elképzeléseiről. A tervezetben 5 színi kerületre osztotta fel Felvidéket, s a kassai és pozsonyi színház irányítását összevonta:

1. Kassa-Pozsony – egy színigazgató
2. Eperjes és az összes szepesi városok
3. Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Nagyszombat
4. Losonc, Rimaszombat, Léva, Besztercebánya, stb.
5. Társulat a kisebb helyekre engedélyezett színigazgató vezetésével.

Faragó a beadványt követő tárgyalások során szembesült azzal, hogy tervezete nemcsak hogy kudarcot vallott, hanem ürügyként szolgál a szlovenszkói magyar színházi struktúra leszűkítésére. 1920 februárjában jelent meg a határozat, mely szerint csak egy összevont színi kerületre van lehetőség, s márciusban a pályázat, melyen Polgár Károly s Faragó Ödön is részt vett. A kinevezésről 1920. május 4-én döntött a pozsonyi városi közgyűlés 18:14 arányban Faragó Ödön javára. S ezzel kezdetét vette egy színháztörténeti vita, melyben a mai napig nem született konszenzus.

Tény, hogy a csehszlovák kultúrpolitika a kisebbségi érdekcsoportok konfliktusát kijátszva saját csapdájába ejtette a szlovenszkói magyar színházat. Ám nemcsak Polgár Károly vesztette el társulatát s nemcsak Faragó Ödön lobbija bukott meg, hanem megfogalmazódott egy alapvető probléma, mely tulajdonképpen végigvonul a szlovákiai magyar színháztörténet közel száz esztendején. Egy színház vagy kettő? S ugyanakkor kialakult egy konfliktus a keleti és a nyugati színtársulatok között, mely később is megnehezítette az együttműködést.

A magyar színészet működését további korlátozások is akadályozták. A Csehszlovákiában 1921. február 16-án megtartott első népszámlálás után csak abban a városban engedélyezték magyar színtársulat szereplését, ahol a felmérés szerint a magyar lakosság lélekszáma meghaladta a húsz százalékot. Ez pedig azt jelentette, hogy Nyitra, Zsolna, Lőcse, Igló, Pöstyén, Selmecbánya, Trencsén, Besztercebánya, Bártfa és Körmöcbánya magyar nyelvű színészet nélkül maradt.

Faragó megpróbált nyitni a csehszlovák kultúra irányába: több más cseh dráma mellett műsorra tűzte Čapek műveit. A magyar körök nem helyeselték ezt a gesztust, a szélsőséges szlovákok viszont változatlanul irredentának kiáltották ki, s titkos magyar küldetéssel vádolták őt. Ehhez hozzájárult még az anyagi helyzet romlása, a pozsonyi-kassai játékidő fokozatos visszaszorítása, ellehetetlenített helyzetében így Faragó lemondott igazgatói posztjáról. Valószínűleg ez egy előkészített helyzet következménye lehetett, mert a pályázatot már a koncesszió lejárta előtt kiírták, s végül számos pályázó közül Földes Dezsőt nevezték ki igazgatóvá. A döntést a rendőrség Földesről kiadott nyilatkozata magyarázza, miszerint Földes nem foglalkozik politikával, visszautasította a magyarországi anyagi támogatást, és olyan szerződést kötött a magyar nemzetiségű színészekkel, hogy azonnal felmondhatott annak, aki politikai megnyilatkozásokra használná a színházat.

Földes Dezső igazgatósága azonban alig tartott tovább egy évnél, botrányt botrány követett, s bár politikai megbízói próbálták takarni a helyzetet, Földes Dezső minden szinten megbuktatta a színházat. A minisztérium 1924. június 14-étől 1926 októberéig ismét Faragó Ödönt bízta meg a színházi együttes vezetésével. Faragó visszatérése újra mozgósította a közeget, Kassa magyar közönsége minden követ és fillért megmozgatva próbálta támogatni szeretett direktorát, s szakmai és erkölcsi sikerekben is volt része a társulatnak ezekben az években. A prágai sikeres vendégjáték után a Národní Listy című prágai lap így méltatta Faragó Ödön kiváló társulatszervezési és színházvezetési képességeit: 

„Faragónak Prágába kellett jönnie, hogy megmutassa Szlovenszkónak, mit jelent Szlovenszkó kulturális életében az ő színtársulatának működése. Faragó kezében nagyszerű kézben van a szlovenszkói magyar színház, és erre a Faragó Ödönre bátran rá lehet bízni a szlovenszkói kultúra fejlesztését.”

Igen ám, csak miután a kassai színi direktor kifizette saját zsebből a színészeinek a gázsit, kölcsön kellett kérnie, hogy Prágából hazautazhasson. Ezek után nem csoda, hogy 1926-ban végleg a távozás mellett döntött, s elfogadta a szegedi színház felkérését. Két évvel később még feltűnt a szlovenszkói színházi életben, s megpróbálkozott egy színi iskola létrehozásával, de hivatalosan nem kapta meg az engedélyt, így ez a kezdeményezése, amely egyébként alapjaiban változtathatta volna meg a szlovenszkói színházi életet, kudarcba fulladt.

Faragó a társulatát addigi titkárára, Iván Sándorra bízta, aki Faragó rendszerében dolgozott tovább, de az egyre nagyobb anyagi problémákra ő sem talált megoldást. A társulat tagjainak lecsökkentése, majd kettéosztása is csak további belső konfliktusokhoz vezetett, s ezek a konfliktusok morálisan és szakmailag is megtépázták a nagy tradíciójú színházi társulat renoméját. Ráadásul 1928 augusztusában a színi kerületek újrafelosztásáról szóló rendelkezés újabb fordulópontot jelentett a magyar társulat működésében. A határozat az addigi egy szlovákiai színi kerületet két részre osztotta Kassa és Pozsony központtal. A kassai központú kerület igazgatásával Iván Sándort, a pozsonyi kerület vezetésével Földes Dezsőt bízták meg.

Ebben a helyzetben joggal merülhetett volna fel az a kérdés, mely 40 évvel később, a Thália Színpad megalakulásakor kevésbé indokoltan fogalmazódott meg: minek kellett egy koldusból kettőt csinálni? Ez a politikai gesztus jól mutatja azt a stratégiát, mely mentén a csehszlovák hatalmi apparátus ellehetetlenítette a szlovenszkói magyar színtársulatok működését. Tették mindezt úgy, hogy azt a látszatot keltették, a klikkesedő szlovenszkói magyar közösség belviszályainak esik áldozatul a színház.

A csehszlovákiai magyar színház első évtizede komolyabb következményekkel járt, mint gondoljuk. Nemcsak egy nagy hagyományokkal bíró színházi kultúra szegényedett el s került zsákutcába, hanem a (cseh)szlovákiai magyar színházi közeg visszatérő csapdahelyzetei is itt indulnak.

A csehszlovák hatalmi struktúra működésének jellegzetességére már utaltam. Nyílt ellenségeskedésre és elutasításra csak a legritkább esetben került sor, az egzisztenciális kiéheztetés és az ebből adódó belső viszályok kihasználása sokkal ügyesebb megoldásnak bizonyult, s nem szült ellenállást a közegben. Azokban a színházi kultúrákban, ahol az alkotóknak keményebb szellemi terrorral kellett szembenézniük, óhatatlanul gyorsabban kialakult egy kódrendszer, egy formanyelv, ami egyrészt összekapcsolta az alkotó s befogadó közeget, másrészt megteremtette a kettős beszéd jelrendszerét. Nálunk a csehszlovák hatalom szelíd terrorja csak megosztotta és megalkuvásra késztette a művésztársadalmat. Ez a forma a későbbiekben sem tűnt el az eszköztárból, s a direkt hatásán kívül nagyon káros következményei voltak.

A szlovákiai magyar színház megítélése elsősorban politikai alapon történt évtizedekig, így az adott igazgató rátermettségét a politikához való viszonyában, lobbizó képességében mérték – a szakmai szempontok jóval kisebb szerepet kaptak. Nem csoda, hogy az igazgatókban és a színházi alkotók többségében kialakult egy reflex, igyekeztek, távol tartani magukat a közéleti, politikai történésektől, mert a lojalitásban – illetve a függetlenség látszatát keltő némaságban – látták a színház túlélési esélyeit. Ezt támasztotta alá, hogy amikor a színház megpróbált reflektálni egy-egy helyzetre, vagy politikai-társadalmi állásfoglalást fogalmazott meg, az esetek nagy többségében változás történt az intézmény élén, vagy legalábbis fenyegetés, vagy szankció formájában éreztette a fenntartó a rosszallását. A színházak többnyire kerülték a politizálást, ennek következtében viszont fokozatosan elvesztették a társadalmi szerepüket, s a szórakoztatás felé mozdultak el.

A két színházi központ összefogása ugyan Faragó ötlete volt, mentségére legyen azonban mondva, hogy a korábbi színi kerületi rendszer tapasztalatait próbálta újra hasznosítani. Ugyanis már a 19. század végén kiderült, hogy ezekben a színházi központokban a nézők színházba járási szokásai szezonálisak, azaz amíg téli időszakban tele vannak a színházak, nyáron a polgárság kiköltözött a városból, ezért játszottak Brassóban és Fiuméban nyaranta a kassai és pozsonyi színészek. Faragó véleményem szerint ezért akarta összevonni a két központot, hogy ne kelljen alább adnia szakmai igényeiből, hiszen Pozsonyban és Kassán a színházépületben teljes apparátussal léphettek a közönség elé.

A politikai hatalom gyorsan felismerte a lehetőséget, s egymás ellen fordította a két kulturális bástya alkotóit, közösségét. Szlovenszkó magyar lakossága csak egy színházat bír el, csak egy színház kaphat teljes értékű költségvetést – ezek a mondatok mélyen beleégtek a szlovákiai magyar színházi közgondolkodásba, s évtizedekkel később is visszaköszöntek.

A felvidéki magyar színház az államhatalom-váltás óta keresi közönségét, Faragó éppúgy panaszkodott erre, mint a későbbi időszakok direktorai. Ahhoz, hogy színházkultúránk elrugaszkodhasson, egy állandó központban működve művészi feladatokra koncentrálva fejlődhessen, szükség lett volna a magyar polgárságra. A főhatalomváltás után azonban a felvidéki polgárságot, értelmiséget megcsonkították, s a későbbi történelmi fordulatok csak újabb ütést mértek erre a társadalmi rétegre. E nélkül azonban a színház nem tudott kiteljesedni.

A felvidéki magyar közönségbázis a vidéki nézőkre épült. 

„A mi színészeink nem játszanak fényes hajlékokban, mint Goethe korának becézett német művészei, hanem szerényen húzzák meg magukat egy-egy vendéglő udvarán. Mecénásai sem koronás fők vagy gazdag mágnások, hanem a megyék régi jó táblabírái és a városok kis polgársága” 

– írta a Kazinczy Kör elnöke, dr. Eöttevényi Nagy Olivér 1916-ban megnyitó beszédében. Faragó feljegyzései a vidéki turnékról vagy az Állami Faluszínház magyar tagozatának, illetve a Matesz vagy a Thália Színház művészeinek visszaemlékezései ugyanezt támasztják alá: a (cseh)szlovákiai magyar színház közönségbázisa a vidék. Ez az örökségünk.

„A gyenge palántát Kassa nevelte fel a maga dicsőségére és az egész magyar nemzet örömére. S amikor a nagyszerű magyar színtársulatra Pestnek szüksége lett, Kassa önzetlenül odaadta a maga színészeit a Nemzeti Színháznak” 

– Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház főrendezője így vall az első kassai magyar társulat történelmi szerepéről. Csakhogy a kétszáz év alatt ez a jelenség újra és újra megismétlődött, csak épp nem volt ilyen súlya az átszerződtetésnek.

A pozsonyi és budapesti egyetemen végzett szlovákiai magyar művészek listája jelentős. Ha megnézzük, hányan maradtak itthon s hányan szerződtek magyarországi, vagy szlovák színházakhoz, az arány elszomorító. „A mi dicsőségünkre s a nemzet örömére”. Egy vidéki színház nem versenyezhet a fővárosi szerződésekkel. S amikor egyik vagy másik fővárosi színházközpont elszippantja végzett művészeink javát, helyükre vagy vendégművészek lépnek, vagy a második és harmadik vonal. Ez is része színházi örökségünknek.

A színészmigráció jelensége teljesen megszokott, sőt hasznos is lehet, hiszen minden társulatban szükség van vérfrissítésre. Csakhogy az átutazó vendégművészek között sokkal nehezebb műhely jellegű munkát kialakítani, mint egy azonos színházi nyelvet beszélő, a közösséghez szorosabban kötődő alkotókkal. Megoldás lett volna a problémára, ha a szlovákiai magyar színházi közösség létrehozta volna a maga színházi iskoláját, ahol generációk nőhettek volna fel együtt, s nem egyenként csöpögtetve érkeztek volna meg a növendékek a társulatokhoz. Volt rá kísérlet. Elsőként Faragó Ödön ismerte fel ennek fontosságát a húszas évek végén, nem kapott rá hivatalos engedélyt, nem tudta folytatni. A Komáromi Jókai Színház mellett működő stúdió bár nem kizárólag ilyen céllal jött létre, jótékony hatással volt a rendszerváltás utáni vérfrissítésre. Sajnos ezek a kezdeményezések anyagi, politikai vagy szervezési okból megtorpantak.

Szólnom kellene még a színház és az irodalom kapcsolatáról, a színikritika helyzetéről, a Szlovenszkói Magyar Színpártoló Egyesület létrejöttének fontosságáról, sajnos azonban a számomra kiszabott idő a végéhez közelít. Elemzésem csak egy szűk keresztmetszet a csehszlovákiai magyar színház kialakulásának első évtizedéről s annak hatásairól.

Előadásom talán kritikusabb jellegű volt, talán kevesebb szót ejtettem színjátszásunk eredményeiről, csupa fonákságra hívtam fel a figyelmet. Sem az illúziórombolás, sem a hagyomány megtiprása nem állt szándékomban. A hagyománytisztelet, úgy vélem, nem elégedettség, nosztalgikus mélázás a múlt emlékei felett. Kétszáz éves színházi hagyományunk – erényeivel és problémáival együtt – lehetőség. Próbáljunk meg élni vele!

Varga Emese

/A Rovart folytatja a kassai Kazinczy Napok nyelvművelő rendezvénysorozat előadásainak folytatásokban való közlését, amelyet 2015-ben indítottunk. A 48. Kazinczy Napok során elhangzott előadásokat a Csemadok kassai alapszervezete bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk./