Óhatatlanul is a Száz év magány felől olvassuk ezt a remekművet. Annál is inkább, mivel már ez is Macondóban játszódik, a szereplők is olyanok-azok, akiket a Nobel-díjas regényből ismerünk. 

Gabriel García Márquez: Söpredék 

„Pavá”- nak hívjuk azt a baljós hatást, ami bizonyos tárgyak, magatartások sajátja.

- Ha jól tudom, egész listát készítettél azokról a dolgokról, amelyeknek „pavá”-juk van. Emlékszel most néhányra?

- Nos, ott vannak a nyilvánvalóak… az akváriumok a lakásokban… a nagy, hímzett selyemkendők…

...a meztelen dohányzásnak nincs rosszindulatú hatása, annak viszont már igen, ha valaki meztelenül dohányzik, és közben sétál... és ha meztelenül jár, de cipőben... vagy ha zokniban szeretkezik. Az végzetes.

- És az ünnepi öltözékek?

- Azok is, de ennek fokozatai vannak. A frakknak több „pavá”-ja van, mint a szmokingnak, de kevesebb, mint a szalonkabátnak…

- Sohasem vettél fel frakkot?

- Soha.

-  Ha megnyered a Nobel-díjat, fel kell venned.

 

Ezt a fergeteges párbeszédet (melynek itt most szerkesztett, rövidített változatát közöltem) egy újságíró barátja folytatta Gabriel García Márquezzel, nem sokkal azelőtt, hogy az író megkapta a Nobel-díjat.

Állítólag a díj átadásakor sem vette fel a frakkot, hanem fehér trópusi öltönyben parádézott – Stockholmban, decemberben.

Azon kevesek közé tartozott, akik már jóval a Nobel-díj előtt világhírűek voltak; magyar fordításban is nagyon népszerű volt.

Én a Szerelem a kolera idején-t kevésbé kedvelem, de el vagyok ragadtatva például A pátriárka alkonyától, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájától, A szerelemről és más démonokról című kisregénytől, A bölömbikák éjszakája címmel megjelent novelláskötettől.

De persze Macondo története mindent visz.

A Száz év magány 1967-ben jelent meg, a díjat 1982-ben kapta, a 80-as évek végén már érettségi tétel volt a gimnáziumban, ahol tanítottam, 2014-ben halt meg. Azóta elég nagy a csend körülötte.

Akkor mégis most miért írok róla?

Nos, a nevéhez fűződő „mágikus realizmus” először csak a dél-amerikai írók jellemző stílusának számított, de aztán hamarosan sokan írtak ebben a stílusban Csukcsföldtől Új-Zélandig –

ilyen magyar regények is születtek – számomra a legmeglepőbb az volt, hogy Skandináviában is elterjedt, mert én sokáig azt hittem, hogy ehhez trópusi temperamentum kell, de hát nem kell, ez egyszerűen egy tanulható irodalmi beszédmód – sőt a stílus neve visszamenőleg is elkezdett hatni: jóval García Márquez előtt írt regényekre is kiterjedt.

Szülőhazájában, Columbiában, a vendéglőkben kapható a róla elnevezett Gabo-koktél. A fiatal dél-amerikai írók pedig, amikor le akarták dönteni a bálványt, oidipuszi gyilkosságot akartak elkövetni, irodalmi lapjuknak a McOndo címet adták...

Most pedig megjelent az újrakiadása legelső regényének, a Söpredék címűnek.

Napok óta ezzel a könyvvel élek.

Óhatatlanul is a Száz év magány felől olvassuk ezt a remekművet. Annál is inkább, mivel már ez is Macondóban játszódik, a szereplők is olyanok-azok, akiket a Nobel-díjas regényből ismerünk. Később újra felhasznált cselekménymozzanatokra is ráismerhetünk. A bölömbikák éjszakájában is fel-feltűnnek ugyanezek az elemek.

Mégis elementárisan friss élmény ezt olvasni!

A sztori egy temetésre épül: az orvos, aki a polgárháború idején megtagadta a segítséget a haldokló sebesültektől, átkozottá lett a faluban – s amikor sok évnyi bezárkózott, magányos élete után felkötötte magát, a falu fellélegzik, és nem akarják megadni neki a végtisztességet.

A történetet az a három elbeszélő meséli el egyes szám első személyben, akik mégis eltemették a doktort, dacolva a falu ítéletével: az öreg ezredes, a lánya és az unokája. Az unoka – aki tán a szerző alteregója – alig tizenéves, a lába nem ér le a földre az orvos halottas ágyáról, az egész nagy horderejű történésből alig ért valamit.

Az olvasónak résen kell lennie, röptében elkapnia, hogy mikor ki beszél. Az idősíkok gyakori váltogatása is odafigyelő, éber olvasásra ösztönöz.

A regény vége felé persze kiderül, hogy miért vállalja az elbeszélő család a temetést – de ez az ok annyira nem is meglepő, a szöveg mégis végig feszülten izgalmas.

Bár a fő cselekményidő mindössze fél óra, amíg a halott mellett hallgatagon és gyötrődve várják a hivatalos temetési engedély megérkezését, a három narrátor szövegéből kibontakozik egy egész élet. Nem csak az orvosé, a faluközösségé is.

A befejezés egy groteszk poén, de igazi csattanó.

A „Söpredék” pedig vörös fonalként átszövi a szöveget: ma is nagyon aktuális bekezdések olvashatóak ezzel kapcsolatban.

És a „mágia”? Már itt is fel-felbukkannak az íróra oly jellemző irracionális elemek, de még nem uralják a sztorit. Na jó, mondjuk a kisfiú látja a Halált, ahogy egy elhasználódott bőrszéken üldögél a konyhában… a régóta kipusztult jázminbokor pedig időnként intenzíven illatozik, mert a jázmin is „hazajáró lélek”, akárcsak a nem nyugható holtak kísértetei...

Ez a regény – a történet és a karakterek alapján – lehetne akár nagyon nyomasztó is.

De nem az.

García Márquez soha nem tragikus. Főleg nem deprimáló. Ahogy a Száz év magány pusztulástörténetében, úgy ebben a temetéstörténetben sem.

García Márquez az élet pártján áll, tele van derűvel és erővel. Töltődjünk fel általa, vele!

 Veress Zsuzsa