A 48. Kazinczy Napok előadásai
Az elmúlt századokban a szépirodalom a nyelvi norma alapja volt, példát mutatott, eszményt képviselt. Mára jócskán megváltozott a helyzet, s e kijelentésem semmiképpen nem minősítő, hanem csupán ténymegállapító.
A Nyelvművelő kézikönyv úgy fogalmaz, hogy
„A nyelvhelyességről való vitákban gyakran hivatkoznak az írókra, s a nyelvhasználatukat a közvélemény igen gyakran perdöntőnek szokta elfogadni.”
Trágárság a színpadon
Azonban az író nem lehet minden egyes szavával, még Petőfi és Arany sem minta. Például Petőfi következő szószerkezete: „irántai nagy előszeretetem”. S a tekintetben sem lehet minta, hogy csaknem kétszáz évvel ezelőtti nyelvhasználati formát képviselnek, s kifejezéseik ma archaizmusoknak tekintendők. Arról nem is beszélve, hogy a művészi hatás kedvéért vagy egyéb okokból az író el is térhet a köznyelvi normától, s egyéni, alkalmi szóalkotások is a költészet, széppróza kifejezőeszközei lehetnek, például:
„Vadak asszonyai, vadakká imuljatok őrjítő, őrült imában”
(Babits: Fortissimo)
A kézikönyv még azt is megemlíti, hogy a szépirodalom nyelve korlátlan mértékben befogadja a tájnyelvi elemeket, idegenszerűségeket, argónyelvi formákat és a helytelen nyelvi alakulatokat. Az alábbiakban az utóbbi kettőről kívánok részletesebben szólni.
Az argószerű elemek gyakran trágár kifejezések is egyben. Az első „fecske” Fejes Endre Rozsdatemetője volt, amelynek a nyelvi megformálásáról szállóige szerűen terjed el: a Rozsdatemető stílusa – a stílus rozsdatemetője. A kilencvenes évek elején Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján láttam először Spiró György: Csirkefej című előadását a szatmárnémeti Északi (azóta Harag György) Színház előadásában. Jól emlékszem, a nézők többsége szinte szégyellte magát, s lapítva a mellette ülőre nézett: mi a teendő, mivel oly sokszor elhangzott nyomósító- és töltelékszóként az a b betűvel kezdődő, fajfenntartásra felszólító, tárgyas ragozású igekötős ige, amely egyébként szófajváltáson ment keresztül, és nyomatékosító partikula. Spiró darabjában a szokásbeli vagy szociotrágárság zseniálisan működött, valódi áttörést hozott. Hiszen ez a nyelvhasználat konkrét szereplőt, réteget, életminőséget jellemez.
Háy János műveiben szintén, például A Herner Ferike faterja című istendrámájában az árkot tisztító közmunkások nyelvezete. Íme ebből egy részlet:
BANDA K…. kemény ez a kő.
KREKÁCS Kőkemény.
BANDA Hogyhogy kőkemény?
KREKÁCS Mert kő, azért.
HERDA Pesten, b..meg, (Köp) nem kell az árkot kaparni, akkor is megvan a segély.
BANDA Pesten más. De ott meg akkora zaj van, hogy azt is munka elviselni.
HERDA Mi az hogy hallod? Az munka?
BANDA Az. Teljesen leszív. Mint a csákányozás. Olyan helyen laknak, érted, hogy még éjjel
is zúg a fejük. Mintha az agyukban járna a metró. Megy át az agyukon a vaskerék, aztán egy
perc csend, utána megint. Sz….rá mennek az idegeik, érted, reggel már nincs is nekik.
HERDA Fú b.. meg, (Fejéhez kap) most elképzeltem, hogy végigmegy az agyamon a metró, az
istenit, összesz…nám magam, az biztos.
KREKÁCS Meg k…. sokan is vannak.
BANDA Az, tele van velük a város.
(A kipontozások tőlem. M. K.)
Kétségtelen, az árkot tisztító közmunkásokról szóló drámában a nyelvhasználat a helyzet- és jellemábrázolásra szolgál. Ugyanakkor az is igaz, amit az egyik dramaturg Radnóti Zsuzsa fogalmazott meg: hosszú ideje tartó drámaírói divat a hétköznapok pongyola, lepusztult, rontott nyelvezetének a színpadi felhasználása.
Újfent hangsúlyozom: nem feltétlen minősítésképpen, hanem ténymegállapításként két dolgot szükséges mindehhez hozzátenni. Az egyik a kommunikációs színtér figyelembe vétele. Nagyon egyszerűen azt mondhatjuk, hogy vannak nyilvános és magán közlési helyzetek. Ez nemcsak a feladó, tehát a beszélő szempontjából igaz, hanem a befogadó, hallgató szempontjából is. Ugyanis más, ha egy ilyen kortárs magyar drámát magányosan olvasgatunk, s más az egyén megítélése akkor (vagy legalább is befolyásolja azt), ha színháznéző közösség tagjaként. Másrészt úgy vélem, ma a színházak látogatóközönsége klasszicista ízlésű, arra szocializálódott, hogy a színháznak szórakoztatnia és mintát, értéket kell nyújtania. Inkább a széppel, a jóval, a bájossal, a kedvessel, a felemelővel akar találkozni – a nagyszínpadon. Nem mindenki kíván ott is a rögmagyar valósággal szembesülni. Főleg nem a nagyszínpadon. A stúdió-előadások inkább lehetnek színterei a különböző stílusú nyelvi megnyilvánulásoknak is. Ugyanakkor az is tény, hogy más a befogadóréteg a Nagymező utcában és egy vidéki nagyváros színházában. Előfordul, hogy a néző fellázad, s dübögő léptekkel elhagyja a termet.
Úgy vélem, hogy a legnagyobb feladvány, kérdés az, hogy az írói-rendezői szándék és stílustulajdonítás milyen fokban történik meg a nézőben. Bármennyire van funkciója például Egressy Zoltán Portugáljában a részeges, biciklis, a szalonspiccet folyamatosan fenntartó Asszony trágár szóhasználatának, lesz olyan néző, aki ezen felháborodik. De a leginkább azon, amikor „a trágárság lapos színpadi divattá, pótcselekvéssé, verbális manírrá, kiüresedő, hatástalan nyelvi eszközzé válik”.
A fennálló ellentét a következő: Az író úgy érzi, hogy abban a világban, ahol azok a bizonyos fajfenntartásra utaló igék csak úgy röpködnek a televízió fő műsoridejében, akkor miért ne lehetne joga az írónak a valóságot a maga pucér formájában ábrázolni. A másik oldalon viszont a közönség ilyenkor úgy érzi, hogy joga van megbotránkozni, dübögő léptekkel elhagyni a színháztermet, általában felháborodni. Kibékíthetetlennek tűnő ellentét.
Kiss Csaba többek között a következő funkcióit sorolja fel a trágárságnak. 1. Indulati vagy emocionális trágárság, amikor valamilyen váratlan dolog, fájdalom, hirtelen felháborodás váltja ki azt. 2. Szokásbeli vagy szociotrágárság, amikor ezek a kifejezések egy ember nyelvezetének természetes, öntudatlan, jellemzői, pl. Spirónak a már említett Csirkefejében. Ezekben az esetekben a fajfenntartásra felszólító igéknek nincs is konkrét jelentésük (l. fentebb). 3. A tényleges, „de facto” trágárság, amikor a szavakat a valódi jelentésük szerint használják. Ez ingerli, dühíti legjobban a nézőket.
A legnagyobb kérdés számomra az, hogy a nézők funkciótulajdonítása milyen fokban történik meg. Nyilván különbséget kell tenni néző és néző között, tehát középiskolás, középkorú értelmiségi, nyugdíjas stb. Ennek a felmérése lehet egy elkövetkező feladat.
Nyelvjárás a színpadon
A vígjátékokban a helyzet- és jellemkomikumon kívül létezik nyelvi komikum is, ami általában a különböző nyelvi játékokból, nyelvváltozatokból táplálkozik.
Ritkán fordul azonban elő az, hogy a nyelvi komikum „főszereplője” a nyelvjárási beszéd. Hangsúlyozom: nem elítélően, lenézően, a kabarészerzőktől „megszokott” módon, hanem kifejezetten jókedvűen, bohózati elemként.
Kortárs magyar szerző komédiája, átirata Hamvai Kornél Szigliget című műve. A műről annyit tudni kell, hogy a komédia két felvonásnyi szórakozáson túl is rendkívül érdekes kísérletnek tekinthető. A darab alcíme utalás Michael Frayn angol szerző Balmoral című társasági darabjára. A krimiparódia szabályai szerint épül fel Hamvai parafrázisa is: az ötvenes évek elején Sass Tiborhoz, a költőfejedelemhez olasz riporter érkezett a szigligeti alkotóházba. Ám aznap semmi nem sikerült: a babérkoszorús félisten hajnalban kiment egy feketevágásra, hogy némi disznósághoz jusson ‒ nem csak kenyérrel él az ember ‒, ám visszafele elcsúszott. Mivel a reggelinél nem volt jelen, társai a kor szokásai szerint azt hitték, hogy elvitték. De mégsem. Sass csupán elcsúszott a kapu előtt. De a helyzet ettől még nem oldódott meg: a költő visszatért, és szívrohamot kapott, mert társai kiköltöztették a szobájából. Az alkotóházban ráadásul nemcsak a szabadság, de a szerelem is tombolt: Sass Tibor éjszakánként Lukics Mária drámaíróval mindent megtett azért, hogy ne aludjanak a szomszédos szobákban a lélek többi mérnökei…
Az említett humorforrásként szolgáló nyelvváltozatok – a tört magyar és a szocialista zsargon – közül a nyelvjárás a legmeghatározóbb.
Lukics Mária alkotás közben az egyik főszereplőhöz, Malacsikhoz – aki szolga, inas, kertész és mindenes – fordult kérdéseivel a divatnak megfelelő, epigon, álnépies műve megírása során.
Lukics: István, kérném. Maga mégiscsak autentikus. Mi van egy parasztházban?
Malacsik: Semmi különös.
Lukics: Értem, de például kemence, lóca, sublót, szuszék… stelázsi… és?
Malacsik: Asztal.
Lukics: Asztal. Jó ‒ de az hogy van népiesen?
Malacsik: Nem tudom.
Lukics: Dehogynem, gondolkodjon. Hogy hívta az asztalt a nagyapja?
Malacsik: Asztal.
Másutt így töprenkedik az ihletett állapotban leledző költőnő:
Lukics: Istenien haladok, csak a hülye részletek, például… fölakasztja a bekecsét vagy mittudom, subáját – hova? A szemöldökfára? A mestergerendára?
A nyelvi komikum sajátos eleme az, hogy a már említett Malacsik ö-zik, azaz ö-ző nyelvjárásban beszél. Például: löhet. Az lött mondva, ne engödjek be senkit.
Mivel a műben a nagy író, Sass Tibor – akihez az olasz riporter érkezik interjút készíteni – tetszhalott, a helyébe kell lépnie valakinek, s ez nem más, mint Malacsik. Igen ám, de Malacsik ö-zik, nem játszhatja el a Sass szerepét. Meg kell hát tanítani „rendesen” beszélni amolyan Pygmalion-effektusként. Azonban a mindenes kijelenti: Másképpen nem mögy. Mármint a beszéd. Mire az egyik szereplő elkezdi az oktatást: Azt mondja, szegény, nem szögény. És regény, nem rögény. Eközben azonban az történik, mint a hiperkorrekció során, hogy érvényesülni kezd az általam „ellen-ö-zés”-nek nevezett jelenség. Azaz, ahol ö hangot kell használni a köznyelvben, ott is e váltja fel. A túlbuzgó Malacsik beszédében így lett a rögeszmé-ből regeszme, az ücsörög-ből ücsereg, a kötény-ból ketény a könyvtár-ból kenyvtár. És ilyen mondatok adják a szellemes, ötletes, sajátos nyelvi komikumot: A tebbiek is kérnek ám! Kevetel egy feleséget.
A magyarországi nyelvjárások közül a palóc nyelvjárás is erőteljesen eltér hangzásban a köznyelvitől. Ezt használta ki Pintér Béla A 42. hét című művében. A Szkéné Színházban látott előadás után egyértelműen mondhatjuk, hogy „működött a nyelvjárási humorforrásgépezet”. A darabról röviden annyit, hogy a nézőknek csak úgy lobogott a lelkük az érzelmi hullámvasúton. A többrétegű, mozaikszerű darab kerek egésszé állt össze, a váltásokkal teli előadásban fokozatosan csökkent a vígjátéki elem, hogy eljusson a katartikus lezárásig. A cím a fogantatástól a születésig tartó negyvenkét hétre utal. Ebben az időszakban történnek az események, amelynek főhőse azonban nem egy születendő gyermek vagy édesanyja, hanem egy szülész-nőgyógyász: Dr. Virágvári Imola. Nyelvi szempontból számunkra viszont a nőgyógyászat osztályvezető főorvosa, Tamás (Friedenthal Zoltán alakításában) és várandós felesége, Ági (Enyedi Éva) a főszereplő, akik lelkes és naiv határon túli magyarokat játszanak, próbálják fenntartani a rozsnyói közösség érzetét életükben, és ami a legfontosabb: erőteljes palóc tájszólással beszélnek. A darab egyik színikritikusa „egy képtelen (rozsnyói) tájszólás nyelvi béklyóinak” nevezi ezt a felvidéki beszédmódot. Természetesen mindez még kevés volna Pintér Bélának. A nyelvjárási beszéd a szaknyelvben jelentkezik igazi kuriózumként. Például:
Tamás: Ákkor csinóljon egy hüvelyi báktériumtenyészetet á Lákátos Jenniferen!
A nyelvjárási elemek alkalmazásában a már említett erőteljesség abban mutatkozik meg, hogy az a helyett palócra jellemző röviden ejtendő á hangzókat is hosszan alkalmazza (alkalmaztatja) a szerző, az á pedig ó-vá változik. A szövegkörnyezet természetesen segít abban, hogy még az efféle mondatokat se értsük félre: Okos tojós! Kivéve egy esetben: Tamás főorvos kérdezi az egyik páciensének, Lolának a bátyját (Bocit) a kórházban ekképp:
Tamás: Elkísérte a húgót?
Boci: Hugót? Ne haragudjon már, de milyen Hugóról beszél maga?
Tamás: Hót á húgóról! Á Lolóról!
A felesége, Ágnes is olyan kifejezéseket használ ebben a nyelvjárásban, amilyet igen ritkán hallunk:
Támós, hót gondoljól á Twen Peaksre! Vágy gondoljól á Birodálomrá, á Lórs Fon Triertől! Emlékezz visszá ró, hogy ázok is milyen mély, szofisztikólt műálkotósok volták…
Ritkán fordul elő az, hogy a nyelvi komikum „főszereplője” a nyelvjárási beszéd. Nem elítélően, lenézően, a kabarészerzőktől „megszokott” módon, hanem kifejezetten jókedvűen.
Hasonlatok és közhelyek a színpadon
Alapvető stíluselem a hasonlat, azonban a kortárs magyar drámában időnként úgymond hétköznapi változatban jelentkezik.
Így például Németh Ákos: Haszonvágy című művében a következők:
„Csak úgy él az ember, hogy annyi nyomot se hagy maga mögött, mint egy jégkocka egy pohár vízben.”, „Hogy itt vagyok-e vagy sem, annyit se jelent, mint egy köpés a folyóba.”, „Ő eléri a célját, hogy nyomot hagyjon maga mögött a világban, legalább annyit, amennyit egy macska kapar a meszelt falon.”, „Sodródsz ide-oda, mint egy papír zsebkendő.” „Eltorzult az életem, mint egy összegyűrt papír.”
Ezekben az élet „nagy kérdései” jelennek meg mindennapi képvilág már-már profanizált változataiban.
Háy János: A kéz című bitzenés (sic!) színdarabjában ezt még megtoldja némi iróniával:
„Különben is, hogy néz ki, tiszta púder a feje, mintha egy turistabuszról maradt volna le.”
Elképzelhető, hogy sok befogadó és olvasó ezt már nem is tekinti irodalomnak a klasszikus hasonlatokhoz viszonyítva, azonban azt feltétlen meg kell említeni, hogy az adott műben, szituációban nem is beszélhetnek másként a szereplők.
Ugyanebben a műben a dialógusok a Háyra jellemző nyelvi világot képviselik kiválóan. A szereplők a maguk észjárása szerint, saját szavaikkal, saját IQ-szintjükön keresnek magyarázatot vagy kérdeznek rá evidensnek vagy bonyolultnak tűnő dolgokra. Az örök kérdésekre megfogalmazott válaszféleségek naivak és elgondolkodtatók egyben. Íme, egy részlet:
„Anya: Még soha nem voltam kempingben. Apa: Most ide is eljutottál, ugye, ezt nem gondoltad volna, amikor még gyerek voltál. Anya: Akkor még nem is volt ilyen, hogy kemping. Apa: Jó de most már van. Anya: Csak hogy nem is tudtam volna elgondolni, mert nem volt olyan, ami meg nincs, arra nem tud gondolni az ember.”
Egy másik részlet a gyermek „filozofikus” megnyilvánulása:
„Dávid: Pesten olyan lehetsz, amilyen vagy, nem úgy, mint itt (falun), hogy itt csak olyan lehetsz, amilyennek lehet lenni, amilyennek a szüleid akarják.”
Itt a stílust a lecsupaszított, költői eszközöktől mentes szöveg adja. Vagyis valaminek a hiánya. Tehát a semmi is lehet valami. Azt hiszem, nem bonyolítom tovább…
Minya Károly
/A Rovart folytatja a kassai Kazinczy Napok nyelvművelő rendezvénysorozat előadásainak folytatásokban való közlését, amelyet 2015-ben kezdtünk. A 48. Kazinczy Napok során elhangzott előadásokat a Csemadok kassai alapszervezete bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk./