Az 50. Kazinczy Napok előadásai

A cím általános és némiképpen provokatív, illetve becsapó, mivel abban a tévhitben ringathatja magát az olvasó, hogy most mindent megtud anyanyelvi kétségeiről, dilemmáiról. Választ kap arra, hogy vajon helyesen beszél-e vagy sem. Nos, ez egyrészt igaz, másrészt viszont árnyaltabb és kissé bonyolultabb a „megoldás”. A „Ki beszél helyesen?” kérdésre a válasz egyrészt az, hogy mindenki és senki.

Mindenki és senki (dodonai jóslat és pirruszi győzelem)

Az eddig leírtak olyannak tetszhetnek, mint a dodonai jóslat vagy a pirruszi győzelem ‒ nem sokra megyünk velük, úgyhogy nézzük meg részletesebben a problémakört!

A „mindenki és senki” válasz ugyanolyan szélsőséges megítélés, mint amikor az hangzik el, hogy minden idegen szóra szükségünk van, illetve egyik idegen szóra sincs szükségünk. Sőt, még egy harmadik esetet is meg lehet említeni: van, amikor a lelkes nyelvvédő idealizálja a normát, ahhoz mér és igazít mindent; mindenkit, mindenhol kijavít a beszédében: a piacon, a baráti körben stb. Nem lesz szimpatikus az illető. Másrészt van, aki úgy gondolja, hogy a norma megköt, nem demokratikus, nem engedi az egyéniséget kibontakozni. Ez alapján vélte egy nyelvész évekkel ezelőtt úgy, hogy a diák nyelvhasználatába nem szabad „beavatkozni”, nem szabad megtanítani a normatív nyelvváltozatot, mert akkor az otthonit tagadtatjuk meg vele. Ez is dőreség, hiszen a nyelvi esélyegyenlőséget is csak az iskola teremtheti meg.

Visszatérve újra az alapkérdésre, a „Ki beszél helyesen?”-re, azt a nyilvánvalóan egyszerű választ adhatjuk, hogy az, aki az elvárásoknak megfelelően fogalmazza meg a gondolatait. Senki nem beszél helyesen a szerint a hibás elgondolás szerint, hogy van egy eszményített, idealizált nyelv, amelynek senki sincs a birtokában, azonban amelyet követnie kellene. Mindenekelőtt tudatosítani kell azt, hogy egyik nyelvváltozat sem jó vagy rossz önmagában, hanem használatukat a szerint lehet értékelni, hogy kik, hol, milyen beszédhelyzetben alkalmazzák. Ez azonban nem közismert tény, mint lentebb látni fogjuk.

A helyességre, illetve a helytelenségekre vonatkozó értékítéletek általában két dologból fakadnak elsősorban: a nyelvi babonákból, valamint a szavak megítéléséből, ez utóbbi esetében az új, a szleng és az idegen kifejezések adják az alapot.

Nyelvművelő babonák (Vagy de, vagy viszont?)

Először nézzük a határozói igenév és létige használatát illető nyelvi babonát! Ennek a meglétének a legjellemzőbb bizonyítéka az, amikor nyelvi önreflexióval élnek a nyelvhasználók, azaz saját beszédjüket, írásukat minősítik azzal a zárójeles megjegyzéssel, hogy: „csúnya magyarsággal szólva”. Ezek a reakciók kitűnően mutatják egyúttal az álszabályok elterjedtségét is. Az egyik legismertebb internetes keresőben 99 ilyen „csúnya magyarsággal” találattal szembesülhetünk. A leggyakrabban a már említett határozói igenév és létigés szerkezetet minősítik így. Az iskolában „A macska fel van mászva a fára, és el van nyávogva magát” mondattal óvták vagy óvják (?) így a gyerekeket ennek a használatától. Valószínűleg az önreflexió ezért vonatkozik a legtöbbször erre. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a „legizmosabb” nyelvi babona. Íme, néhány élőnyelvi, valós példa: „Mindennel nagyon meg voltunk elégedve (csúnya magyarsággal írva).” „Ez a Milan (csúnya magyarsággal) le lett focizva.” „A bölcsiben két hétig tart a beszoktatás, elég szigorúan meg van határozva (csúnya magyarsággal), hogy melyik nap mennyi időt tölthetünk ott.” „Tudod, azt szoktuk mondani, hogy genetikailag belénk van kódolva (csúnya magyarsággal) a rosszindulat.” „Csúnya magyarsággal: fel van törve, azaz túros.” „De hadd szűkítsem a kört, miért baj az, ha a keresztény egyházak, csúnya magyarsággal, át vannak politizálva?” „Szép vers..., de jó hogy elolvastam a kommenteket, mert előtte kicsit meg voltam ijedve (csúnya magyarsággal mondva).” „Mert hát ugye az arra van szánva (csúnya magyarsággal).

Nos, a fentiekre csupán azt mondhatjuk, hogy kifogástalanul vannak megfogalmazva (szép magyarsággal).

A nyelvi babonát általában a következőképpen lehet meghatározni: „A nyelvi babonák általában leegyszerűsített, a közléshelyzetektől elvonatkoztatott, kizárólagos helytelenítések, tiltások, és ráadásul igen széles körben elterjedt nyelvi jelenségekre vonatkoznak. Az egyes konkrét nyelvhasználati babonák sokszor nyelvi mítoszokban, vagyis általános érvényű hiedelmekben gyökereznek. Így például a de viszont kötőszóhalmozás helytelenítése abban a nyelvi mítoszban, mely szerint az azonos funkciók ismétlődése felesleges és kerülendő a nyelvhasználatban; a kötőszóval való mondatkezdés tiltása pedig abban a hiedelemben, mely szerint az explicit, teljes mondatokból felépülő, egyes írásbeli szövegtípusokra jellemző közlésformák felsőbbrendűek, jobbak az élőbeszédre jellemző közlésformáknál (Domonkosi 2007: 141‒154.). A de viszont kötőszóhalmozásról ‒ amely miatt de sokszor kijavítottak már mindenkit többségében fölöslegesen, hogy vagy de, vagy viszont ‒ a mértékadó, legfrissebb szakirodalmi források a következőképpen írnak. „Az azonos tartalmú kötőszók halmozása nem mindig helytelen, mert tovább pontosítja a viszonyt. Helyesek a következők: így tehát, így hát. Egymás mellett állhatnak különnemű kötőszók is: és ezért, és így, így azonban, ha viszont, és hogy. Gyakori a de viszont, de azonban, de ellenben használata a nyomatékosítás érdekében. A választékos beszédben érdemes csak ez egyiket használni (Balázs ‒ Zimányi 2007: 142). A Nyelvművelő kéziszótár már némileg szigorúbban fogalmaz: „A mindennapi beszédben meglehetősen gyakori a de és a viszont együttes használata. Ez olykor el is fogadható, hiszen ebben az esetben nem teljesen azonos szerepű ellentétes kötőszók kapcsolódnak egymáshoz (a viszont többé-kevésbé utal a kölcsönösségre, viszonosságra is.) Többnyire azonban csupa szófecsérlés a de viszont kötőszóhalmozás. Például ebben a mondatban: az edzéseken nem valami szorgalmas, de viszont fontos gólokat lő, vagy csak a de, vagy csak a viszont kötőszóra lett volna szükség: nem valami szorgalmas, de fontos gólokat lő, illetve nem valami szorgalmas, viszont fontos gólokat lő (Grétsy ‒ Kemény 2005: 106).

A kötőszóval, különösképpen a hát-tal való mondatkezdés is hasonlóan értékelhető. A beszélt nyelvben nem kifogásolható, márpedig ne feledjük el, hogy kommunikációnk legnagyobbrészt szóbeli, és jóval kisebb részt tesz ki az írásbeli megnyilatkozásunk. Az iskolában, ha azt mondták a tanárok, hogy hát-tal nem kezdünk mondatot, vagy gyenge humorral: a hátnak hasa is van, nem különösebben árnyalták az értékelést. Egyrészt elképzelhető, hogy ők maguk is az óra valamely részén, reakcióként a diák megnyilvánulására, éppen úgy kezdtek egy mondatot, hogy „Hát, talán igazad van …” Hát, akkor most mi az igazság? Nos, nyilvánvalóan az, hogy ez a babona is azon alapul, hogy az írott nyelvhasználaton alapuló, kifejtett közlések jobbak, helyesebbek, mint a kifejtetlen, töredékes közlések (Domonkosi 2007: 148‒149). Márpedig a szóbeli megnyilvánulások értelmezését egy sereg tényező segíti: a beszédhelyzet, a gesztus az arckifejezéssel stb.

A nyelvi-nyelvművelő babona több színtéren is megjelenhet. Egy alkalommal egy politikus egy nyelvművelő babonát, tehát nyelvhasználatbeli hiányos tudását nem kis vád megfogalmazására használta fel. Az történt, hogy a liberális pártvezér az ellenzék vezetőjének azt a mondatát, hogy „el fogjuk törölni őket” (mármint a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a tandíjat), úgy értelmezte, hogy őket, azaz a kisebbik koalíciós párt tagjait kell eltörölni. Már Arany János is küzdött az ellen a babona ellen, hogy az őket csak személyre vonatkozhat, de élettelen dolgokra nem. Igaz, a ceruzára vagy egyéb tárgyra nem mondhatjuk, hogy itt van ő (bár manapság ez egyre gyakoribb), azonban többes számban, 3. személyű tárgyként az őket egyaránt jelölhet személyt is, dolgot is. Például: Itt vannak a ceruzák, hegyezd ki őket! Szépirodalmi példa Mikszáthtól: „A nagybajuszú kalászok szelíden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket.” A nyelvtani személy fogalmát nem szabad összekeverni a személy szónak a szokásos köznyelvi jelentésével. Minderről részletesen szól az 1985-ben megjelent Nyelvművelő kézikönyv többek között. Nincs másról tehát szó, mint felületesen megtanult, félig ismert szabály politikai vádként történő alkalmazásáról. Mindez alapján mondhatjuk: politikus ez a laikus vagy: laikus ez a politikus.

Idegen szavak (Defaultavatar és vuvuzela)

Általános vélekedés, hogy az eredetüket tekintve magyar kifejezések jobbak, mint a más nyelvekből átvett, idegen nyelvi változatok. Ezt a problémakört is árnyalni kell. Nem igaz az, hogy kevésbé életképes az a nyelv, amelyben a szókincs kevésbé egységes eredetű. A szókölcsönzés nem vezet a nyelv romlásához, hanem a természetes változásához tartozik. Az idegen eredetű szókincs aránya 30‒60 százalék is lehet. Azonban az igaz, hogy az idegen szavak használatakor feltétlen célszerű, illetve illendő a hallgatók vagy az olvasók szociokulturális hátterét figyelembe venni. Azaz a szakemberekhez szólva használható az idegen eredetű változat, a nagyközönségnek viszont inkább a magyar megfelelő. Ez igazából nem is nyelvészeti kérdés, hanem nevezzük etikainak.

Hasonlóképpen minősítik önreflexióval az idegen szavak alkalmazását is a nyelvhasználók, ami egyszerűsítő megfogalmazással tekinthető csúnya magyarságnak. Íme a példák: „A megnevezéssel van a baj, mivel ez a csaj eléggé mindennapi, csúnya magyarsággal defaultavatar.” „Az azért ne legyen már warezelés ‒ csúnya magyarsággal ‒, hogy rákérdezek egy a témához kapcsolódó fogalomra!” Bár a szót leíró személy feltételezi, hogy mondatot olvasó internetes közösség érti az idegen szavakat, mégis szükségesnek vélte a „csúnya magyarsággal” kitételt. Egyébként a warez fizetős letöltő oldalt jelent az interneten, tehát a mondatbeli jelentése: ne kelljen már fizetni a válaszért. Az első mondatban pedig a deafault jelentése: általános, az avataré a Szómagyarító honlap (www.szomagyarito.hu) alapján a következő: „Egy valós személy webes reprezentációja. Maga választja, hogy milyen arca legyen a világhálós társadalom előtt. Az avatar általában egy ikon, fotó, kép. Van, aki a saját arcát használja, van, aki egy kitalált arcot, amellyel azonosulni tud. Magyarításai: arcmány, hálca, arcmás, netarc, hálómás, ebarc, világhálarc, hálóc, megjelenítő.” Kétségtelen, sokan úgy gondolhatják, hogy éppen ezek a magyarítások tekinthetők csúnya magyarságnak, holott inkább alkalmi neologizmusoknak. További példák: „Ezt én nemes egyszerűséggel és csúnya magyarsággal trash-feeling-nek szoktam nevezni. „Hát ez hozott minket ide, erre az oldalra... a Kimi-fanság, hogy csúnya magyarsággal mondjam.” „Ezért vannak vállalkozók, cégek, stb., akik ezt jól megfinanszírozzák, csúnya magyarsággal megfogalmazva.”

A magyarítás aktualitását gyakran egy esemény adja. A dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság egyik kulcsszava a vuvuzela volt. Ez az a műanyag fúvós hangszer, amellyel akár 124 decibeles hangot tudnak produkálni a szurkolók. Kétségtelen, hogy a karhosszúságú trombitához hasonló eszköz nem váltotta ki az edzők, játékosok, nézők tetszését, mivel a hang miatt a játékosok sem tudnak kommunikálni egymással a pályán, sőt a hírforrások szerint volt, aki nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a helyiek által megszokott zaj előnyt jelenthet a házigazda csapatnak a világbajnokságon. Azonban az is igaz, hogy a játékvezető sípszója, a hangosbemondó közlései hallhatóak a vuvuzelazajban is. Egyébként a vuvuzela zulu nyelvű szó (aligha van más olyan kifejezésünk, ami ebből a nyelvből származik), és valóban azt jelenti, hogy zajt csapni. Televíziónézőként a 2009-es Konföderációs Kupán hallhattuk először ezt a monoton hangorkánt. Ugyanakkor a FIFA elnöke leszögezte, hogy ez a szurkolási forma hozzátartozik a házigazdák kultúrájához, ott ezt a dél-afrikai trombitát fújják, az ottani ősi, sajátos hangulatot idézik, míg másutt dobolnak, rigmusokat kiabálnak, sőt egymást szidják a szurkolók – sajnos. Nyelvi szempontból azért is érdekes ez a tárgy, ugyanis az nb1.hu honlap magyarító pályázatot hirdetett a vuvuzela szóra. Íme az eredmény: darázskürt (22%), afroduda (19%), idegfúvó (17%), gólduda (13%), szúnyogkürt (8%), focimbita (5%), dilinkó (4%), kaptársíp (5%), légyduda (3%), meccszúgó (3%). Mint látható, többségében összetett szavakat alkottak a magyarítók, egy esetben szóösszerántással született (focimbita = foci + trombita). A szúnyog-, légy- és darázs- állatnévi előtagok nyilván azért „vezetnek”, mert ennek az audio kelléknek (ahogy az egyik sportriporter nevezte) a hangja olyan, mint ezeknek az állatoknak a zümmögése, zúgása. Távolról olyan a stadion, mint egy méhkas. A magyarítások itt is alkalmi neologizmusoknak tekinthetők.

Új szavak (Turbónyelv és energikus szleng)

A szokatlan nyelvhasználat és szavak értékelése lehet kedvező, semleges és elítélő. A megítélésben szerepe lehet az előítéletnek, a személyes vonzalomnak, ízlésünknek, azonban tudni kell minderről, hogy nélkülöz minden, a nyelvre vonatkozó tudományos alapot. Viszont ezek mégis fontosak lehetnek a nyelvészek számára, hiszen kitűnő mutatói az egyes nyelvi jelenségekhez fűződő attitűdnek. Ez nyilván abból fakad, hogy „az általunk használt változat, vagyis a tapasztalataink alapján ismerősebb változat jobb, helyesebb, mint a számunkra ismeretlen, mások által használt változat (Domonkosi 2007: 148‒149). (Ez nemcsak az új szavakra, hanem a nyelvjárásiakra is vonatkozik.)

Konkrét példával alátámasztva: Az egyik általam igen tisztelt szépíró a következőket írta: „Borbarát? Gerincbarát? Gyűlöletbeszéd? Ha ezeket az új, divatossá vált szóösszetételeket hallom, lúdbőrözni kezd a hátam közepe. Erőltetett plakátszó valamennyi. Az újságoldalt, amelyen ilyen csinálmányszavakat találok, mindig összetépem.” Erről az jutott eszembe, hogy az elmúlt évben Adán, Szarvas Gábor szülővárosában tartottam előadást az új szavakról, s bizony a hallgatóság a hozzászólásában némi ellenérzésének adott hangot, amikor hallotta az általam példaként bemutatott új, esetenként viszonylag ritkán használatos szavakat. Megértem, azonban tudjuk: csak a holt nyelv nem változik. Csak egyetlen példát említek. A bébiszitter angol szó már bő évtizede meghonosodott nyelvünkben, ezt igazolja a fonetikus átírás. Ez a szó az utótagjával szócsaládot is alkotott a magyar nyelvben, összetett szavak formájában: dédiszitter (idősek ápolását, gondozását anyagi ellenszolgáltatás fejében vállaló személy), höriszitter (hörcsögre vigyázó személy). Mint látható, a szavak előtagja rövidüléssel és -i kicsinyítő-becéző képzővel keletkezett (a déd és a hörcsög szavakból), s egyébként ezt a szóalkotási módot a legnagyobb elutasítás és érzelmi megnyilvánulás szokta kísérni. (A nyelvi jelenség elnevezése is bizonyítja ezt: édi nyelv, gügyögő nyelv, csipogás, turbónyelv, picsaszleng.) Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne keletkezhetne újabb és újabb ilyen kifejezés, s ne alakulna vele ki szóösszetétel. (Garaczi János legújabb drámájának a címe: Ovibrader.)

Ennél még erőteljesebb elutasítás érzékelhető akkor, amikor azzal szembesülünk, hogy a szleng, sőt vulgáris nyelvi elemek beáramlanak a nyilvánosságnak szánt szövegekbe, országos napilapok cikkeibe, köztiszteletben álló személyek nyilatkozataiba. Például: nagy pénzt kaszált. (De aktuális!) Ezt a nyelvészeti szakirodalom stílustörésnek is nevezi. Még inkább meghökkenhetünk, amikor azt olvassuk a moziműsorban egy belga film címeként, hogy (és mostantól elnézést kérek az olvasóktól, de le kell írni) Szarul állnak a dolgok, vagy egy virsli márkaneve Falni jó!, s egy energiaitalé pedig az, hogy Leszarom. Bár kétségtelen, ez is a változások sorába tartozik, a szalonképtelen kifejezések szalonképessé avanzsáltatnak, és bár tőlem menlevelemet nem kapnak, még ha konzervatív vagyok is ezáltal, vagy egy merő „archaizmus”.

S még inkább csodálkozással vegyes megdöbbenésként ért az, amikor az egyik énekestehetség-kutató versenyben az egyik műsorvezető hölgy, bájos, kedves, hamvas megjelenésével össze nem egyeztethető módon azt mondta a képernyőt néző férfiak számára, hogy legyenek tökösebbek, szavazzanak, szavazzanak. Még ha egy Feró keresztnevű mentor szájából hangzott volna el… Tehát nemcsak a hallgatóság, a beszédszituáció, a kommunikációs színtér lényeges e tekintetben, hanem a beszélő, megszólaló is.

Kétségtelen, hogy manapság már nemcsak a beszélt nyelvben jelenik meg a szleng, a trágár kifejezések sora, hanem feliratokon, a plakátokon, azaz az írott nyelvhasználatban is. A szlengkutatók hiába hangoztatták, hogy a nyelvi jelenségek nem tartoznak se az erkölcs, se az esztétikum kategóriájába, ahogy egy tudományos vizsgálatban egy fizikai törvényt sem lehet erkölcsösnek vagy erkölcstelennek, szépnek vagy csúnyának nevezni. A nyelvhasználók többsége nemtetszéssel fogadja az argó elemek bekerülését a nyilvános nyelvhasználatba. Márpedig tudjuk: a közönséget nem lehet leváltani…

É. Kiss Katalin nyelvészprofesszor 2010 őszén előadást tartott a Nyíregyházi Főiskolán a magyar tudomány napja keretében Mitől féltsük, és mitől ne féltsük a magyar nyelvet? címmel. Az általa elmondott gondolatok részben megerősítik, részben némileg árnyalják a fent említetteket. Az alapgondolata: Ma nem igényel beavatkozást anyanyelvünk. Nem lehet azt befolyásolni, a szókincsbővülés pedig csak a nyelv felszíni rétegét érinti. A generatív nyelvészet szerint a nyelvek nem romlanak, a nyelv genetikailag meghatározott adottságunk. A romlás illúzióját az állandó változás kelti. Azt is természetesnek kell elfogadnunk, hogy minden generáció nyelve különbözik némiképpen az előző generációjáétól. Napjainkban tapasztalható a beszéd, írás egyre informálisabbá válása. Azaz a bizalmas nyelvhasználat terjed, általánossá válik a nyilvános kommunikációs színtereken is. Így például a kereskedelmi rádiók a megcélzott társadalmi rétegeket a maguk csoportnyelvén akarják megszólítani. Változik a stílus.

A szépirodalom és a nyelvi norma

Az íróknak korábban jelentős szerepük volt a nyelvi norma kialakításában, a nyelvfejlesztésben. Ezt a szerepüket korunk posztmodern irodalmában ‒ jórészt akarattal ‒ elveszítették; a disszemináció, azaz a műalkotás és a jelentés relativitása, valamint a mozaikszerűség és egyebek az egyre fogyó olvasókban nem indíthat mintakövetést (Balázs 2009: 41).

„A szépirodalomnak és a szépirodalom nyelvének olyan speciális a funkciója, hogy a nyelvi norma szerepére aligha alkalmas. A grammatikai jól formáltságon kívül, amely nyilván nem elégséges kritérium, s amelytől alkalomadtán el is térhet a kreatív írói nyelvhasználat, hogyan volna meghatározható Déry és Örkény nyelve mint egyazon nyelvhasználat megtestesülései, ‒ hogy ne is a legszélsőségesebb példákra hivatkozzam. Irodalmi nyelven íródott-e például Örkénynek az a sokat emlegetett egypercese, amely csupán az átszállójegy szövegét tartalmazza?” (Villó 2009: 41).

A kilencvenes évek elején Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján láttam először Spiró György: Csirkefej című előadását a szatmárnémeti Északi (azóta Harag György) Színház előadásában. Jól emlékszem, a nézők többsége szinte szégyellte magát, s lapítva a mellette ülőre nézett: mi a teendő, mivel oly sokszor elhangzott nyomatékosító- és töltelékszóként az a b betűvel kezdődő, fajfenntartásra felszólító, tárgyas ragozású igekötős ige. Minden kétséget kizáróan ez volt az „első fecske”, s ahogy Kiss Csaba fogalmazott a Trágárság a kortárs magyar drámában című színházi kerekasztal-megbeszélésen, Spiró darabjában a szokásbeli vagy szociotrágárság zseniálisan működött, valódi áttörést hozott. Hiszen ez a nyelvhasználat konkrét szereplőt, réteget, életminőséget jellemez (Kiss 200: 23). Háy János darabjaiban, például a Herner Ferike faterja című istendrámájában az árkot tisztító közmunkások nyelvezete is a helyzet- és jellemábrázolásra szolgál.

Nem minősítésképpen, hanem ténymegállapításként a következőket szükséges mindehhez hozzátenni. Az egyik a kommunikációs színtér figyelembevétele. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy vannak nyilvános és magán közlési helyzetek. Ez nemcsak a feladó, tehát a beszélő tekintetében igaz, hanem a befogadó, a hallgató szempontjából is. Ugyanis más, ha egy ilyen kortárs magyar drámát magányosan olvasunk, és más, ha színháznéző közösség tagjaként találkozunk ezekkel a kifejezésekkel. Másrészt úgy vélem, a színházak látogatóközönségének többsége klasszicista ízlésű, arra szocializálódott, hogy a színháznak mintát, értéket, katarzist kell nyújtania, s nem utolsósorban szórakoztatnia. Nem mindenki kíván ott is a rögmagyar valósággal találkozni. Főleg nem a nagyszínpadon, a stúdió-előadások inkább lehetnek színterei a különböző nyelvi szembesüléseknek is. Ugyanakkor az is tény, hogy más a befogadó réteg a Nagymező utcában és egy vidéki nagyváros színházában. Előfordul, hogy a néző fellázad, s dübögő léptekkel elhagyja a termet. Úgy vélem, hogy a legnagyobb feladvány, kérdés az, hogy az írói-rendezői szándék és stílustulajdonítás milyen fokban történik meg a nézőben. Bármennyire van funkciója például Egressy Zoltán Portugáljában a részeges, biciklis, a szalonspiccet folyamatosan fenntartó asszony trágár szóhasználatának, lesz olyan néző, aki ezen felháborodik. De leginkább azon, amikor (ismét Kiss Csabát idézve) a trágárság lapos színpadi divattá, pótcselekvéssé, verbális manírrá, kiüresedő, hatástalan nyelvi eszközzé válik.

Minya Károly

/Megjelent az 50. Kazinczy Napok emlékkönyvében. Az előadások elektronikus közlése a Csemadok Kassai Városi Választmányával együttműködésben történik./

Felhasznált irodalom

Balázs Géza ‒ Zimányi Árpád (szerk.): Magyar nyelvhasználati szótár. Pauz-Westermann Kiadó. Celldömölk 2007.

Balázs Géza A nyelvművelés-kritika kritikája In. Minya Károly (szerk.): Szöveggyűjtemény I. Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza 2009, 51‒61.

Domonkosi Ágnes: Nyelvi babonák és sztereotípiák: a helyes és a helytelen a népi nyelvészeti szemléletben. In. Domonkosi Ágnes ‒ Lanstyák István ‒Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Gramma Nyelvi Iroda ‒ Tinta Könyvkiadó. Dunaszerdahely ‒ Budapest 2007.

Grétsy László ‒ Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Tinta Könyvkiadó. Budapest, 2005, 106.

Kiss Csaba: Miért épp? (Trágárság a kortárs magyar drámában.) Színház. 2006. júl. (XXXIX. 7.) 22‒24.

Villó Ildikó: A nyelvi norma meghatározásáról. In. Minya Károly (szerk.): Szöveggyűjtemény I. Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza 2009, 37‒51.