A 49. Kazinczy Napok előadásai

Jókai élete és életműve is több ponton összekapcsolódik a protestáns vallással és általában a vallással. Hosszan lehetne szólni a vallásos Jókai Mórról, előadásomban azonban inkább arról beszélek, hogy miként mutatkozik meg és milyen szerepe van a hitnek, a vallásos meggyőződésnek a Jókai-regények világában. Hogy ne legyen hiányérzetünk, megemlítek néhány életrajzi mozzanatot is. Jókai már gyermekkorában jól ismerte a Szentírást és a zsoltárokat. Szülőházukban egykor, az üldöztetések idején titkos összejöveteleket tartottak a reformátusok, ezért nem voltak ablakok az utca felőli részen. Felidézhetjük anyja kifakadását, hogy amíg ő él, addig fia katolikus leányt nem vesz feleségül. Ennek ellenére persze Jókai elvette a római katolikus Laborfalvy Rózát. 

A pápai, kecskeméti református iskolai tanulmányok szintén a protestantizmus iránti elkötelezettséget erősítették a komáromi fiúban. Amikor Bismarck feltette neki a kérdést:

„Ön nem katholikus, ugyebár?”, Jókai így felelt: „Sőt, kálvinista vagyok, még pedig keménynyakú!”

Jókai azt vallotta, hogy a kálvinisták tartották fenn Magyarországon a magyar nemzetiséget, a szabadság érzetét és a közművelődést. Jókai egész világnézetének alapja „a lélek szuveneritása az anyag fölött” elv volt. összekapcsolódott nála a haza és a vallás, számára a hazaszeretet templomi szentség volt. A református vallás pedig a tiszta lelkiség, az erő és a jellemszilárdság vallása. Az a vallás, amely minden külsőség és kultusz nélkül, nem ceremóniaként, hanem az Istenhez való őszinte odafordulásként van jelen, és nemcsak az ünnepeken, hanem a mindennapok szerves részeként.

A Petki Farkas leányai című novellában a reformátusok egy elhagyott, kifosztott sírboltban koporsódarabokból ácsolnak szószéket, és a pap nem könyvből, hanem csak szívből mondott imádságot – és ez tetszett az Istennek. Joggal írta Vass Vince, hogy ha kiveszne a kálvinista élet, de megmaradnának Jókai művei, akkor azokból vissza lehetne állítani a vallásos gyakorlatot, a szertartást, az énekeket, hiszen az író műveinek rendre visszatérő elemei ezek. És ezzel – folytatja Vass Jókai kálvinizmusa (1926) című írásában – Jókai életműve evangelizáló tényező is, mert „ha a főhősök hitét és lelkivé magasztosított életét összehasonlítjuk a jelen közönyével és durva anyagiságával, akkor feltámad lelkünkben a szégyen, a lelkiismeretfurdalás, vágy az után az élet után, amit apáink örökül hagytak ránk.” Hangsúlyozzuk persze, hogy Jókai művei nem tételes vallásnyilatkozatok, a szövegekből nem rendszeres teológia bontakozik ki, hanem egy sajátos világlátás, erkölcsiség, amely keresztény megalapozottságú, és nagyon közel áll a protestáns erkölcsiséghez.

„… a vallás-erkölcsiség tendenciája minduntalan kilátszik [Jókai regényeiből]”. (Szabó László) „Jókai világnézetének alapvonása az eszményi tárgy és az erkölcsi tisztaság.”

(Zsigmond Ferenc)

Az 1900-as évek elejének szakirodalmából idéztem, nem véletlenül, hiszen a legélénkebben ekkor foglalkoztak a Jókai-regények erkölcsi-vallási vonásaival. Később, a szocializmus időszakában a történelmi-politikai megközelítések kerültek előtérbe, s bár a 2000-es években a Jókai-kutatás örvendetesen megújult, és új szempontokkal gazdagodott, napjaink szakirodalmának sem elsősorban az erkölcs és a vallás a témája.

Az erkölcsi kérdések, a boldogság mibenlétének, elérhetőségének, a jó és rossz küzdelmének kérdései a teljes Jókai-életművet átszövik. A Jókai által is vallott irányzatosság (az irodalom nem lehet öncélú, küldetése van, „hivatása az igazság eszméit terjeszteni”) nem elsősorban politikai (bár nyilvánvalóan az is), hanem ennél általánosabb, történelminek, a közösség sorsát érintőnek nevezhető, mert a tárgya az, hogy mi az ember és közösség lehetősége, feladata és szerepe a nemzet életében. Ez az irány szorosan, szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódik az erkölcsi irányzatossággal, melynek fő kérdése, hogy mi az ember célja, hogyan érhető el a boldogság, Jókainál üdvtörténeti kérdéssé válik; a Jókai-regény arra keresi a választ: hogyan szerezhető vissza az egykor elvesztett éden, hogyan teremthető meg újra, megteremthető-e újra a földi paradicsom.

E két, egymásba szervesülő irányzatosságot igazolja a Jókai-regényvilág tematikus-motivikus vizsgálata. Jókai regényei két nagy narratívához kapcsolódnak, annak tovább- és újraírásai. Az egyik a nemzeti nagyelbeszélés: a magyarság története, a dicső nemzeti történelem, nem a kis emberek, hanem a nagy, az erkölcsileg a bukásokból is győztesen kikerülő, sorsfordító hősök története, a nagy emberek mítosza. A másik pedig a keresztény nagyelbeszélés, amit a teológia üdvtörténetnek mond: Isten munkája az ember sorsában a világ teremtésétől egészen a végítéletig, Krisztus második eljöveteléig. A Jókai-regények egyik tematikus magva éppen az újjászületés: egyrészt a nemzeti közösség, a magyarság és a haza újjászületése, másrészt az egyén erkölcsi, lelki-szellemi (keresztény értelemben vett) újjászületése.

Ez a két szál: történelem és erkölcs egy harmadik módon, az ábrázolásban is egymásba fonódik. A belső és külső világok összekapcsolódnak, a szereplők sorsa a belső adottságaik külső megvalósulása. Másképpen: két sík olvad egybe, a külső történések a szereplők lelki-erkölcsi újjászületésének képei, a külső cselekmény a belső történések allegóriája. Amikor Berend Iván (Fekete gyémántok) a föld mélyében a bányatűz eloltásának titka után kutat, valójában önmagában utazik, a teljes boldogság hiányzó elemét keresve, saját vágyait tudatosítva. Az arany emberben a természetben az történik, ami Timár Mihály lelkében: Timár botorkálása a Duna jegén, a ködben a saját belső világában való hánykolódás, útkeresés kifejeződése.

A Jókai-életműben vannak olyan regények, amelyek alapvetően allegorikus szerkezetűek, erkölcsi irányregények, azon belül allegorikus regények. Ezek az allegóriák szorosan a keresztény üdvtörténetbe ágyazódnak, illetve annak motívumaiból építkeznek, előszövegük, mintájuk az üdvtörténet, ezért keresztény allegóriáknak tekinthetők. Az 1870-es évek nagy regényei ezek a művek: elsősorban a Fekete gyémántok, A jövő század regénye, Az arany ember és az Egy az Isten; másodsorban az Enyém, tied, övé, valamint az És mégis mozog a föld. (Az elsősorban és másodsorban kitétel itt nem az esztétikai színvonalra vonatkozik, hanem az allegorikusság mértékére.)

A Jókai-féle keresztény allegóriák azt beszélik el, hogy milyen életmodellel, cselekvési modellel teremthető meg újra a Földön az édenkert, a teljes boldogság. Itt jegyezzük meg, hogy az éden, földi paradicsom, földi üdvösség kifejezések állandó elemei a szövegeknek.

Az erkölcsi cél e regények világában a szent profanizálása, a mindennapokba való beépítése, a szent és profán elválasztottságának megszüntetése, e kettősség integrálása úgy, hogy a szent megőrzi szentségét, de a mindennapok része lesz. A szentnek és a profánnak ez a megtartó (a szentet szentnek megtartó és az embert embernek megtartó) egysége, a profánnak a szentbe (vissza)szervesülése a vágyott erkölcsi cél. Mindez egy ősi, természetes állapot helyreállítása, a szenthez való helyes emberi viszonyulás. A szent és a profán egysége úgy teremthető meg, ha az ember a cselekvő szeretet által a mindennapjaiban a Szent akaratának, a Teremtő törvényeinek megfelelően él és tesz. A szent kultikus, szemlélődő imádata helyett erkölcsös cselekvésre van szükség.

Ennek a magatartásformának, létmódnak a mintaalakja az Egy az Isten Adorján Manasséja. Manassé unitárius, hite szerint Jézus nem Isten, hanem példaként követendő ember. Manassé számára Jézus nem Isten, akit imád, hanem az embere, akit követ! Míg mások számára Jézus az Isten, akit imádnak, de nem feltétlenül követik tanítását, mert hitük kimerül egy kultusz, egy életrajz iránti hódolatban; addig Manassé számára Krisztus egy tökéletes ember, akit tettekben kell követni, cselekedeteinkben mintául venni s ezért tisztelni. Számára a kereszténység mindenekelőtt tett, nem csupán retorika és kultusz. A regény lélektanilag egyik legkiélezettebb helyzetében a narrátor mintegy leleplezi Manassé igazi érzéseit. Amikor neki, a békeapostolnak harcba kellene mennie hazájáért, habozik, hiszen példaképe, Krisztus sohasem ragadna fegyvert. Ő azonban nem képes erre, hanem a harc mellett dönt. S ekkor egy Krisztus-szobor előtt megvallja: „Én csak egy ember vagyok! …Nem tudok hozzád fölemelkedni!“ Ez a vallomás árulja el az olvasónak Manassé megrendítően mély hitét, s mutatja meg valódi személyiségét. Nem Krisztus személyében, istenségében való kételkedéséről van esetében szó, hanem Krisztus másképp értelmezéséről: Manassé cselekedetként, tettként, azonosulási mintaként, felszólításként, egy erkölcsi kategorikus imperatívuszként (élj úgy, ahogyan Ő tanította!) értelmezi Krisztust. Számára Jézus valóban az út, melyen járni kell: vagyis az általa elhozott igazság, azaz a kinyilatkoztatott – a szereteten alapuló – életmodell maga Krisztus, akit követnie kell: emberként; minden pillanatban.

A szentnek és a profánnak a cselekvő szeretetben való egyesítése más Jókai-hősök életének is kulcsmozzanata.  Nézzünk néhány példát!

Teréza Az arany emberben Noéminek „a jóságos, minden teremtését szerető, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó, mindenütt közel levő Istenről” beszél; ahogy az ő szívében és mindennapjaiban él, s nem „a kegyetlen, bosszúálló, személyválogató Istenről”, akiről a könyvek, szószékek, harangok és énekek beszélnek.”

A jövő század regénye Tatrangi Mózese

„nem titkolja, hogy ő semmi olyan istent nem hisz, akinek eleje és vége van; akit, ha megharagítanak, haragszik; ha kibékítik, kibékül, ha jó szót adnak neki, ajándékoz; s aki lelkes teremtményeinek kilenctizedrészéről nem akar semmit tudni.”

A Fekete gyémántok Berend Ivánja naponta olvassa a szent kézírását: a természetet, naponta megéli és tudatosítja a szent jelenlététét. Számára ez az igazi vallásosság. Ezt Delejország lakóiról szólva maga is kijelenti:

„Ők nem »hiszik«, hogy van Isten, van lélek, van túlvilág, van örök élet; ők »tudják« már, hogy van!”

A tárgyalt Jókai-regények szereplőinek viszonyrendszere és sorsa is e cselekvési modellnek megfelelően alakul. A Jókai-szereplők bipoláris elrendeződése közismert: ördögi gonoszságú rosszak és eszményi, őstisztaságú jók feszülnek egymásnak. Az alakok sokszor bibliai alakokkal, illetve szentekkel rokoníthatók. Az égbe szálló és békét hozó Tatrangi Dávid, illetve a pokol kapuit ledöntő Berend Iván krisztusi hős, ezt maga a szöveg is kimondja. Ebben egy sajátos történelemszemlélet nyilvánul meg: az archaikus történetek újra és újra lezajlanak, új személyekben, új formákban. A rendkívüli hősök, a rendkívüli események nem csupán a régi korok sajátjai: a szent és profán egysége nem csupán a szentek, próféták és apostolok életében valósulhatott meg, hanem a megfelelő erkölcsiséggel, a cselekvő szeretet révén minden korban megvalósítható, az éppen érvényes jelenben is lehetnek héroszok, szentek és angyalok.

A szakirodalom visszatérő vádja, hogy a Jókai-hősök nem változnak, nem fejlődnek, hanem sablonos, merev figurák, vagy angyalok vagy ördögök, és a jók pl. a regények végén ugyanolyanok és ugyanazok, mint az elején. Ha azonban a külső cselekmény a belső történések allegóriája, akkor a cselekményesség éppen a belső dinamika, a folyamatos belső mozgás tükre. A Jókai-hősök mozognak, mindig úton vannak – fizikailag és lelkileg-erkölcsileg is. Az identitáskeresés állandó mozzanata a hősök jellemfejlődésének. Timár Mihály, Berend Iván, Adorján Manassé és Tatrangi Dávid vívódik, egy vagy több fordulópont is van az életükben, amikor tisztázniuk kell, hogy kik ők, és mi a küldetésük. Az identitáskeresés sokszor olyan intenzív, hogy identitásválságba fordul; Timár Mihály, Tatrangi Dávid, Áldorfay Ince és szerelme, Serena is megküzd az öngyilkosság gondolatával. Ám végül tudatosítják a bennük lévő erkölcsi tartalmat, erényeket, és megcselekedve, cselekvésbe váltva beteljesítik sorsukat, kibontakoztatják önmagukat. Ez a kibontakozás, beteljesítés a Jókai-hősök jellemfejlődésének lényege. Krisztus – az üdvtörténeti narratívának megfelelően – ebben is minta: az ácsként felnövő, saját istenségére a pusztában ráébredő Fiú beteljesíti sorsát. Az eszméltető „pusztai“ magány mindegyik hős életének része. Kiemelkedő e tekintetben Tatrangi Dávid, aki háromszor is tesz identitáskereső gesztust: háromszor indul útnak repülőgépével, egyedül, valójában önmagában utazva, és tisztázza szerepét, feladatát férfiként, férjként és magyar emberként.

Meg kell említenünk az alakmásokat, a héroszok mellett ugyanis ott vannak az ellenhősök: Timár Mihály mellett Krisztyán Tódor, Adorján Manassé mellett Vajdár Benjámin, Tatrangi Dávid mellett Sasza és Severus, Áldorfay Ince mellett Stomfay Gideon stb. Ezek az ellenalakok ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, mint a hősök, de nem jót cselekszenek, hanem rosszat. Azt a cselekvési modellt példázzák, amely akkor valósulna meg, ha a főhős nem erkölcsösen cselekedne – a negatív életmodell megtestesítői. Tehát a hős és ellenalakjának küzdelme is a belső történéseket, az identitáskeresést mutatja.

A Jókai-hősök útjuk végén megteremtik a földi paradicsomot. Ez a földi paradicsom mikrokozmosz: kis kör, egy szeretettel megtöltött szent tér, a megnyugvás helye, a belső kiteljesedés allegóriája. A földi paradicsom a világ káoszától való elkülönülés helye, de nem passzív közeg, hanem a cselekvés otthona: föld, kert, melyet az erkölcsös cselekvés hoz létre és tart fenn, s melynek elengedhetetlen feltétele a férfi és a nő harmonikus szerelme. Maga a sziget is allegorikus helyszín, ellenpólusa mindig egy nagyváros – a negatív cselekvési modellek tükre. A kert az embernek az ősi lényegéhez, önmagához való visszatérésének a helye. Az Egy az Istenben azt olvassuk, hogy Torockóban Manassé Blankával „az embert a maga ősártatlanságában, az istent a maga végtelen szeretetében“ akarja és tudja megismertetni. A földi éden olyan hely, ahol a főhős végre megtalálja identitását, ahol önmagával tud azonosulni. Timárról azt mondja az elbeszélő:

„odahagyta a világot, melyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik“.

Annak, hogy a cselekvő szeretettel megteremtett földi édenkert mikrokozmosz, tehát kis hatókörű hely, két olvasata lehet: a földi paradicsom megvalósítható ugyan, de csak kis körben; illetve bár csupán kis körben, de megvalósítható. A második a Jókai-regények üzenete: lehetséges a megvalósítás, s a kis körből lehet nagy kör, nemzet, akár az egész világ. Miként erre az 1870-es évek Jókai-regényei példát is adnak: a Senki szigetén egy család él, a Bonda-völgyben egy bányatelep van, Torockó már egy egész falu, Otthon pedig egy állam, amelynek hatása az egész világra kiterjed, elhozva a békét.

Mit tanítanak a Jókai-regények, mit tanít Jókai?

„A nap csak eszköz, a föld a cél, bárha ez forog is amaz körül; s a mindenség közepe nem a Szíriusz, hanem az emberi szív, mely megtelt Istennel!“

Mindenben s minden mögött Isten munkája van:

„Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám.”

Nyíri Péter

/Megjelent a 49. Kazinczy Napok emlékkönyvében. Az előadások elektronikus közlése a Csemadok Kassai Városi Választmányával együttműködésben történik./