A 49. Kazinczy Napok előadásai

A bibliafordítások által létrejött és terjedni kezdett az anyanyelvi műveltség, megváltozott a magyarság viszonya az anyanyelvéhez. Az anyanyelv megteremtette a nemzeti közösséggé válás alapjait az irodalomban, a költészetben, az énekekben, a zsoltárokban és részben a tudományos értekezésekben.

A 49. alkalommal megrendezésre kerülő Kazinczy Napokon én is szeretettel köszöntök mindenkit. Örömmel fogadtam a felkérést, hogy a reformáció 500. évfordulóján szóljak a reformációnak és az anyanyelvnek a kapcsolatáról.

Előadásomban három részben szeretnék szólni a reformáció és az anyanyelv kapcsolatáról. Az első részben érzékeltetni szeretném az anyanyelv jelentőségét a reformáció terjedésében. A második részben arra szeretnék rámutatni, hogy a reformáció milyen hatással bírt a magyar nyelv fejlődésére, a harmadik részben röviden arra keresem a választ, hogy a reformációnak a mai nyelvhasználatunkra van-e még hatása, legvégül pedig előadásomat egy rövid összefoglalóval zárom.

I.

A jó földbe hullott mag termést hozott – mondja a Mesterünk –, az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Ha Európa 16. századi térképére nézünk, láthatjuk, hogy a Wittenbergből és Genf városából szétterjedő reformátori hitelvek, felismert igazságok és a Szentírásra épülő tanítások Európa számos népének életében megfogantak, szárba szökkentek, és meghozták a termést. Így történt ez Magyarországon is. Az Isten igéjére épülő tanítás nemcsak gyorsan terjedt, hanem a nép lelkében megfogant, gyökeret vert, majd gazdagon gyümölcsöt termett. Az egyik legfontosabb tényezője a reformáció gyors elterjedésének az anyanyelv volt. Az anyanyelv volt az az út, melyen a reformáció felismert igazságai diadalmasan, megújulást hozva eljutottak az emberek szívéhez és lelkéhez. Az örök ige, az Isten megszólalt a nép nyelvén.

A reformáció ugyan 1517-ben Wittenbergből indult ki, de nem ekkor szólalt meg először az ige a nép nyelvén. Ha leszámítjuk az ókori fordításokat, a szír, a kopt, az etióp az arám nyelvű fordításokat, akkor figyelmünket az előreformációra kell fordítanunk. Az előreformáció hangsúlyozta először a nép nyelvén megszólaló igét. A prágai neves egyháztörténész professzorunk, Amedeo Molnár az előreformációt első reformációnak nevezte. Azt tanította, hogy két reformáció volt. Az első, melynek kiemelkedő alakjai Wald Péter, Wiklif János és Husz János voltak, és a második reformáció, melynek legjelentősebb képviselői Luther Márton, Zwingli Ulrich és Kálvin János voltak. Az elő- vagy első reformáció legkiemelkedőbb képviselői voltak azok, akik először hangsúlyozták a nép nyelvén megszólaló ige fontosságát.

Wald Péter gazdag francia kereskedő volt, de megtérése után eladta vagyonát, szétosztotta a szegények között, és annak érdekében, hogy a szegények megismerhessék Krisztust, barátaival lefordította a Bibliát provanszi nyelvjárásra.

Wiklif János angol egyetemi tanár volt, aki hozzákezdett a Biblia fordításához, és az elkészült fordítást vándorló szegény prédikátorokkal faluról falura küldte.

Husz János cseh pap és egyetemi tanár tanai, bár fiatalon megégették, erőteljesen terjedtek nemcsak a cseh nép körében. Ennek a tanításnak a jegyében született meg az első nem teljes magyar bibliafordítás. A krónikás erről így ír: „Balázs mester tanulékony fiú volt. A kamoncai polgárok megsegítették, tanulmányokra küldték, és megígérték neki, ha megérdemli, neki adják a kamoncai plébániát. Akkor az ifjú tanulási vágyból átment Csehországba, bement a husziták nagy városába Prágába, és ott megfertőződött a huszita eretnekség ördögi gonoszságával…” ennek a Prágát járt papnak a társai voltak Tamás és Bálint, akik 1436-ban megszólaltatták Isten igéjét magyarul. A fordítás teljes egészében nincs meg, három kódexben maradt ránk. A miatyánk szövegét az 1466-os Müncheni kódexből idézem.

“MI ATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN, SZENTELTESSÉK TE NEVED. JÖJJÖN TE ORSZÁGOD. LÉGYEN TE AKARATOD, MIKÉNT MENNYEN ÉS AZÖNKÉNT FÖLDÖN. MI TESTI KENYERÖNK FELETT VALÓ KENYERET ADJAD MÜNEKÜNK MA. ÉS BOCSÁSSAD MÜNEKÜNK MA VÉTETÖNKET, MIKÉNT ES MÜ BOCSÁTUNK NEKÖNK VÉTETTEKNEK. ÉS NE VÍGY MÜNKET KÍSÉRTETBE. DE SZABADÓCS MÜNKET GONOSZTÓL. ÁMEN” 

A német nyelvterületen megszületett Biblia-fordításokat vizsgálva a legújabb kutatások kimutatták, hogy Luthert megelőzően 1460 és 1522 között tizennégy felnémet és három alnémet változat született. Azonban mind a német fordítások, mind az angol Wiklif- fordítás, vagy éppen a magyar Tamás és Bálint fordítása a Vulgata, azaz a hivatalos latin fordítás alapján készültek, és az akkori hivatalos egyház mindegyikben a veszélyes eretnekség terjedését látta.

A 16. század elején járunk. A humanista tudósok a Vulgata egyes kéziratait összehasonlítva megfigyelték, hogy sok a másolási hiba. Ezt csak úgy lehet kiküszöbölni és kijavítani, ha a Vulgatát az eredeti héber és görög nyelvű szöveggel hasonlítják össze, és azt veszik alapul. Ebben a döntő lépést Rotterdami Erasmus tette meg, aki 1516-ban megjelentette a görög nyelvű újszövetséget, és mellé tette a maga latin fordítását. Korszakalkotó volt ez a kiadvány. Ez vezette Luthert és a további fordítókat ahhoz, hogy fordításukat ne a hivatalos Vulgata szerint, hanem az eredeti héber, görög és arám változatok szerint készítsék el.

Luther Márton Wartburg várában 1522-ben 11 hónap alatt fordította le az újszövetséget görög nyelvből német nyelvre. A fordítás 1522-ben jelenik meg nyomtatásban. Luther az igét a nép kezébe adja, és így ér el a nép szívéhez. Ez az újszövetség és később az 1534-ben megjelenő teljes Biblia igen nagy népszerűségnek örvendett. Megjelenése után azonnal elkapkodták. Ez a német fordítás olyan nyelven született meg, amelyet az északi és déli nyelvterületeken egyaránt mindenki megértett. Luther tudatosan választotta a nyelvjárásokkal felszabdalt német nyelvterületek közül a legáltalánosabban érthető nyelvet, a meisseni nyelvjárást. Hogy milyen nehéz a fordító munkája, arról Luther saját maga ír. Sokszor hetekig kutatott egy-egy megfelelő szó, találó kifejezés után. Igénybe vette az iparosok, a mesteremberek segítségét is. Többször felkereste a wittenbergi mészárosokat, feldaraboltatott egy bárányt, hogy az ótestamentumi áldozatok fordításánál a belsőségeket pontosan adja vissza. Amikor a madarak neveit fordította, bejárta a közeli erdőket. Amikor a prófétákat fordította, különösen nehéz nyelvterületre lépett. Ő maga erről így vall:

„Most a prófétákon dolgozunk, ah Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy németül beszéljenek! Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber természetüket elhagyni és a nehézkes némethez igazodni. Olyan ez, mintha a fülemülét akarnánk rábírni, hogy saját kedves melódiája helyett kakukkoljon.” 

Egyes becslések szerint néhány évtizeden belül mintegy százezer német Biblia talált gazdára.

A fordítások viszont felvetettek egy teológiai vagy inkább nyelvészeti kérdést. Át lehet-e ültetni a héber, görög és latin nyelven írt szent iratokat megfelelően más nyelvre is?

Berthold mainzi érsek a 15. században aggodalmát fejezte ki a német nyelvű Biblia terjedése miatt. Véleménye szerint a német nyelv képtelen a latin és a görög szövegek mély értelmét visszaadni, ezért fennáll a veszély, hogy a hétköznapok embere nem érti meg az Írás igazi jelentését. Luther Márton ekkor még csak hároméves volt.

A hibás és vulgáris német ellen – ahogyan az érsek nevezte – X. Leó pápa is fellépett. Az egyik egyházi szónok 1515-ben így szólt: „gonosz dolog a német Biblia kinyomtatása”. A Biblia teljes szövege a tudósoknak volt fenntartva, még a kolostorokban élő szerzetesek is csak a latin kiadáshoz férhettek hozzá, viszont az Írást nem értelmezhették. Róma ellenezte a Biblia elterjedését, személyes tanulmányozását, mert véleménye szerint ez eretnekséghez vezet. Ezt vetették a reformáció ellenfelei szemére: „vargák és vénasszonyok vitatkoznak a szentírásról”. A Bibliafordításról a tridenti zsinat is hozott rendelkezést, és megerősítette, hogy az egyház hivatalos Bibliája a latin Vulgata. Persze ellenfeleivel szemben az akkori római egyház is készített fordításokat.

Ezzel szemben Luther és más reformátorok attól a babonaságtól rettentek meg, amely a Szentírás tanulmányozásának hiányából fakadt. Luther hitt abban, hogy a Szentírás olvasása és tanulmányozása közben Isten hatalmasan gondoskodik arról, hogy annak szavai örömhírként érintsék meg az olvasó és hallgató szívét. Meggyőződése szerint az Ige elrejtése sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint az az eretnekség, amelytől az egyház tartott. Fiatal éveire visszaemlékezve megjegyzi, hogy az 1500-as évek elején senki sem olvasta a Szentírást, mindenki előtt ismeretlen volt. Húszéves koráig ő maga sem látott Szentírást. Abban a hitben élt, hogy a vasárnapi prédikációskönyvekben megírt Szentírás-részeken kívül nem is létezik evangélium. Az erfurti egyetem könyvtárában találkozott először a Bibliával.

II.

A reformáció szellemében született második helvét hitvallást eleink 1567-ben fogadták el a Debreceni Zsinaton. Ekkor alakul meg a magyar református egyház. Egy másik teológiai megalapozás Bullinger Henriknek, a hitvallás szerzőjének tollából:

„Idegen nyelvet ne használjunk az istentiszteleten. Némuljon hát el minden idegen nyelv az istentiszteleten. Mindent a nép nyelvén kell előadni, amelyet a helybeli emberek a gyülekezetben megértenek.”

Erről beszél kiváló, fiatalon elhunyt reformátorunk, Méliusz Juhász Péter is, aki a Jób könyvét lefordítva ezt írja az előszóban:

„Miként a praedikátorokat azt kivánnia Isten hog valaminemű nyelven a juhok vannak azon nyelven praedikáljanak az hiveknek, és ne bolondoskodjanak az idegen, értelem nélküli szóval”.

A hivatalos egyház álláspontjával szemben így sorakoznak azok az érvek, melyek kaput nyitottak az anyanyelv fejlődésének, irodalmi szintre való felemelésének. Hiszen a Bibliát nemcsak lefordították a nép nyelvére, hanem a nép nyelvét is felemelték a Biblia veretes, szép, magyaros nyelvéhez.

1590-ben megjelent a vizsolyi biblia. Ez mindenképpen fordulópont a magyar nyelv történetében. Ez a fordítás meghatározó lett az irodalmi nyelv alakulására, de nemcsak az irodalmi nyelvére, hanem a nép nyelvére is. Idézet Balázs Gézától:

„A 16. századig nem volt egységes irodalmi nyelv. Ezért a címért két nagyobb nyelvjárás versengett, a keleti és a nyugati. A keleti győzött, és ennek legfőbb oka az a széles ívet kirajzoló északkeleti nyelvjárásban született Károlyi-féle vizsolyi biblia nyelve volt, amely évszázadokra meghatározta a magyar nyelv fejlődését.” 

A vizsolyi biblia kiadása előtt is készülnek magyar nyelvű fordítások: az újszövetséget Méliusz Juhász Péter, Heltai Gáspár és Sylvester János is lefordítja. Elmondhatjuk, ha először Sylvester János fordította volna le a teljes magyar Bibliát, akkor másképpen beszélnénk ma magyarul. Sylvester János Sárváron működött. Nézzünk néhány példát a fordításából:

„Máté fukarból, apostollá lívín” 

Mk 2,14.

„Mi haszna vagyon atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy űnéki hüte vagyon, cselekedeti pediglen nem leend? Üdvözítheti-é azt az ű hüte?” 

Jk 2,14.

Jézus főpapi imáját így summázza:

„Krisztus imádkozik ű magáért egyetemben müértünk, megszentel münköt és örök íletet ád.”

Bizony, mennyire másképpen hangozna a magyar nyelv, ha Sárváron adták volna ki először a teljes magyar nyelvű bibliát. „Íznénk” és „űznénk”.

A reformáció nem lehetett volna sikeres, az anyanyelven terjesztett ige nem terjedhetett volna el, ha nem állt volna rendelkezésére néhány fontos lehetőség: a könyvnyomtatás, a retorika, a vándorprédikátorok, a gyülekezeti éneklés és az iskolák.

A könyvnyomtatás feltalálása az egyik legfontosabb tényezője volt a reformáció gyors elterjedésének. Az 1500-as években az egy nagyszombati katolikus nyomda mellett 29 protestáns nyomda működött. A kézírás fokozatosan visszaszorul, és elterjed a nyomtatás. Kiss Jenő professzor erről így szól:

„[a] reformáció kezdettől fogva kommunikációtechnológiai fölénybe került a katolicizmussal szemben.”

A nyomdák közül a legjelentősebbek: Debrecen, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Lőcse, Bártfa, Nagyszeben. A kiadott művek számát tekintve a 16. század harmincas éveiben a magyar nyelven nyomtatott kiadványok aránya 7%, a hetvenes évekre ez eléri a 75%-ot. Egyre nagyobb a szépirodalom térhódítása. Amíg 1529 és 1571 között a teológiai kiadványok aránya 60% és a szépirodalom 6%, addig 1571 és 1600 között a teológiai irodalom 45%-ra csökken, a szépirodalom pedig 31%-ra nő.

A ókori retorikát a reneszánsz és a humanizmus fedezi fel, de először a reformáció használja. Medgyesi Pál református egyházi író 1650-ben Bártfán adta ki a Doce praedicare  Taníts prédikálni című művét. Ebben a prédikációírás szabályait táblázatba foglalja, és szól a prédikátorokról is: „

A prédikátor legyen nagy tudományú, legyen szép orgánuma, legyen ékesszóló, vegye észre, mikor kell abbahagyni, el kell tűrnie mindenkitől a támadásokat és a bántalmakat”.

Ebben az időben születik meg a magyar szónoki stílus és ezzel együtt a választékos stílust, bibliai képeket szavakkal lefestő, idézetek citáló protestáns prédikátor. Ilyen vándorprédikátorok voltak Sztárai Mihály és Skaricza Máté, akik a török időkben református hitre térítették az Ormánságot. Ezért ez a vidék csodával határos módon átélte a török megszállást, és azt követően az újrakezdésben is az erős hit segítette őket. Sajnos, az egykézés mára nagyon meggyengítette ezt a területet.

Az éneklés a következő fontos tényező a reformáció terjedésében. A közös felolvasás mellett a közös éneklés erősíti a közösséget. Fontos újítás volt, hogy a kórus helyett bevezetik a gyülekezeti éneklést. Magyarul énekelték a zsoltárokat, ezt szolgálták a zsoltárfordítások. A 16. században több énekeskönyv is megjelent: 1560-ban és 1574-ben megjelent Huszár Gál énekeskönyve, 1590-ben Gönczi Kovács György énekeskönyve. A reformátorok közül többet megtalálunk énekszerzőink között is: Huszár Gál, Batizi András, Szegedi Gergely, Szkárosi Horváth András, Bornemissza Péter. Különös jelentőséggel bír Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítása. A genfi zsoltárokat úgy ültette át magyarra, hogy nemcsak a magyar verselést újította meg addig ismeretlen versformákkal, hanem egyben példát adott az eredeti értelmet hűségesen, de mégis költőien visszaadó műfordításra.

Végül a reformáció terjedésének és a nyelv fejlődésének az előrehaladásában ott szerepel az iskola. A reformáció széles körű iskolahálózatot hozott létre az elemi iskolákra vonatkozóan. Az 1530-as és 1540-es években alapítják meg a sárospataki, a debreceni, a pápai, később a nagyenyedi református, illetve a pozsonyi, lőcsei, eperjesi és nagyszebeni evangélikus kollégiumokat. Ezen kívül még két új műfajt is teremtett a reformáció: a hitvitát és az iskoladrámát. A hitvitákban az egymással szemben álló katolikus és protestáns szónokok nemcsak egymást, hanem az őket hallgató gyülekezetet úgy próbálták meggyőzni, hogy a nép nyelvén sorakoztatták fel érveiket és ellenérveiket. Az iskoladráma pedig az iskolában megszülető bibliai vagy történelmi témákat feldolgozó előadás volt, melyet az iskola tanára a gyermekeknek anyanyelvükön tanított meg.

III.

A reformáció hatása máig érezhető a nyelvhasználatunkban. A magyar helyesírásban egészen a 19. század végéig számontartjuk a katolikus és a protestáns helyesírás közötti különbséget. A c-vel jelölt hangot a katolikusok cz-vel írják, a protestánsok tz-vel. A cs hangot a katolikusok ch-val írják, a protestánsok ts-sel. A templomi feliratokon máig megmaradt ez az eltérés: pl. ditséret. A különbség a 20. század elején végbement helyesírási egységesítésben eltűnt, de megmaradt a családnevekben, pl. Madách, Babits, Rácz, Kazinczy.

A felekezeti különbségek terminológiai különbségei is máig megmaradtak. Katolikus szóhasználatban: első áldozás, litánia, plébános. Protestáns szóhasználatban: konfirmáció, istentisztelet, zsoltár, lelkész. A katolikus vízözön helyett a protestánsok az özönvíz alakot használják. A bibliai nevek esetében is érezhető az eltérés, pl. katolikus szóhasználat: Izaiás, Samária; protestáns szóhasználat: Ézsaiás, Szamária. A köszöntésben is fennmarad a különbség: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Áldás, békesség! Erős vár a mi Istenünk!   

A reformációnak tehát meghatározó szerepe volt az anyanyelv fejlődésében és az anyanyelvi kultúra kialakulásában. A bibliafordítások által létrejött és terjedni kezdett az anyanyelvi műveltség, megváltozott a magyarság viszonya az anyanyelvéhez. Az anyanyelv megteremtette a nemzeti közösséggé válás alapjait az irodalomban, a költészetben, az énekekben, a zsoltárokban és részben a tudományos értekezésekben.  Ezt a fejlődést nagymértékben elősegítették az iskolák, a vándorprédikátorok, a nyomdák, a hitviták, az iskoladrámák. Elkezdődött a magyar irodalmi nyelv és a magyar köznyelv kialakulása. A 16. századi tragikus politikai helyzetben az ország széthullásakor – Nemeskürty István tanár úr szavait idézve – 

„a nyelv a magyar állam széthullása után átvette a nemzeti együvé tartozás jelképének szerepét és képviseletét“. 

Ez a példa sajnos időszerű lett a 20. században is. A nyelv ismét átvette a nemzeti összetartozás jelképének szerepét és képviseletét.

Orémus Zoltán 

/Megjelent a 49. Kazinczy Napok emlékkönyvében. Az előadások elektronikus közlése a Csemadok Kassai Városi Választmányával együttműködésben történik./

Kapcsolódó cikkek: 

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-kazinczy-uzenete-a-manak-_3971  

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-megmaradni-gyarapodni_3972