A 49. Kazinczy Napok előadásai

A 2017. év Arany János Emlékévnek nyilváníttatott. Okkal! Az viszont már elszomorító, hogy a szintén 200 éve született Tompa Mihály ennek okán szinte említésre érdemesnek sem tartatott... 

A megtisztelő felkérés úgy szólt, hogy a kétszáz éve született Tompa Mihályról, az emberről szóljak. Látszólag könnyű téma, valójában azonban szinte lehetetlen feladat. Noha leggyakrabban poétaként látják és láttatják, prózaíróként is figyelemreméltót alkotott – s akkor még hol van a lelkipásztor, a természetért rajongó ember, az elhagyatást lelkiismeretes törődéssel viszonzó fiú és testvér, a hitveséhez mindvégig hű férj, a mindkét gyermekét eltemetni kényszerült édesapa, a jó rokon és önzetlen barát, a kórokkal küzdő, fájdalmakkal élő ember... Tompa Mihály megannyi arcát nehéz volna egy előadás szűkre szabott időkeretei között a maga teljességében felmutatni.

Igrici születésű apja csizmadia, aki Rimaszombatban telepedett meg, ahol 1817. július 19-én feleségül vette Bárdos János és Jakab Erzsébet leányát, Zsuzsannát, aki még azon év szeptember 28-án fiat szült. A kis jövevényt Kozmay Sándor és Foktövi Zsuzsánna tartották a keresztvízre, s Ardai Janka József keresztelte meg, atyja után a Mihály névre. Az új pár nagyon szegény sorsban élt: kicsiny, egyablakos, mestergerendás udvari szobában lakott az egykori Szentkirályi utcában. A ház, ahol 1817. szeptember 28-án Tompa Mihály megszületett, már nem áll.

Rimaszombatra soha nem gondolt úgy mint az otthonára. Hogyan is emlékezhetett volna?! Édesanyja korai halálát követően Igriciben élő nagyszülei vették magukhoz. Amint Kiss Tamás fogalmazott a Nyugat 1940. évi 12. számában:

„Anyjára éppen csak hogy emlékszik, apja, a foltozó kóbor csizmadia céhen kívül árulja a verses históriákat a miskolci ponyván. Nagyszülei csak az uccagyereksorstól mentették meg. Az anyátlan-árvaság kíséri megállapodatlan útján, előtte homályos jövővel.“

Csoda-e, ha az egyik, Szemere Miklóshoz intézett levelében fanyar ifjúságára emlékezve ez a keserves megállapítás szakadt ki belőle:

„Hiszen nekem hazám sincs!“

Meglett férfiként, 40 éves korában, 1846. szeptember 16-án tért vissza először szülővárosába, ahol az egyházmegyei gyűlésen arról voltak hivatottak dönteni, szolgálhat-e Bejében református lelkészként.

Amikor 1832 őszén szolgadiákként Patakra került, 13 éves – legalábbis így tudta és vallotta. A valóságot ő maga is csak egy negyedszázaddal később, 1857-ben tudta meg. 1858. május 28-án ezt írja Arany Jánosnak:

„én véletlenül két évet vénültem a múlt ősszel. (Oh, a múlt ősszel én 100 évet vénültem! /1/) Öregapám számítgatása után régen elhatároztuk, hogy én 1819-ben születtem. Azonban a múlt ősszel a rimaszombati káplán, éppen gyűlés alkalmával, kiterjeszti előttem a matrikulát, mondván, hogy ilyen jeles napon már csak adjam meg az áldomást, t.i. mikor épen 40 éves vagyok! Akkor látom, hogy 1817. szeptember 29. Látod, egy évben születtünk! (Ha tudniillik, történetesen te is meg nem fiatalodol, vagy meg nem vénülsz mostanában.) Tegyen bizonyságot ez a levél a maradék előtt az igazságról, ha majd roppant vita lesz születésem éve felett!“

Nem követem az életutat, hisz aligha van a teremben olyan ember, aki nagy vonalakban ne ismerné.

A 2017. év Arany János Emlékévnek nyilváníttatott. Okkal! Az viszont már elszomorító, hogy a szintén 200 éve született Tompa Mihály ennek okán szinte említésre érdemesnek sem tartatott... Jelzésértékű, hogy a Magyar Írók Egyesülete folyóiratának Arany Jánosról szóló különszámában talán egyetlen helyen, szinte véletlenszerűen bukkan csak fel legjobb barátjának a neve...

Mindezt azért tartom szükségesnek elmondani, mert szomorú látlelet!

Természetesen voltak olyanok, akik megemlékeztek Tompa Mihályról. Ezek közé tartozik az Országos Széchenyi Könyvtár, ahol egy rendkívül tartalmas, szépen elrendezett kiállítás mutatja be a Tompa Mihály életművét. (S ahol Arany Jánosról is készítettek, természetesen, kiállítást.) A Tompa Mihály Gömöri Kulturális Egyesület egyenesen Tompa Évet szervezett, igen gazdag programmal. A védnökséget Balog Zoltán, az EMMI minisztere vállalta, aki anyagi támogatást is biztosított az emlékév rendezvényeinek megvalósításához. A sajtóban is többen megemlékeztek a költő-papról. Én most önkényesen mindössze három példát említek.

Petrőczi Éva március idusán közölt Egy nemzetgyógyító lelkész–költő, Tompa Mihály c. emlékezésében így ír:

„Ezek az elmélkedések, imák és fohászok – egy-egy lírai közjátékkal – szándékosan 1867-ben, a kiegyezés évében jelentek meg, tehát abban az esztendőben, amely minden erővel kioltani igyekezett 1848 csillagának fényét. [...] Az elmélkedések csaknem mindegyikében ott lappanganak, kimondatlanul is, a közelmúlt tragikus eseményei, de folyamatosan jelen van a gyógyítás, a cura pastoralis, a lelki gondozás igénye is, amely Tompa Mihály lelkészi és költői működésének egyik legrokonszenvesebb, leginkább szeretetünkre és tiszteletünkre méltó eleme.“

Az Olajág c. verse kapcsán ezt írja:

„...a versnek számos tanúsága van. Az első és legfontosabb talán az, hogy – bár halványabb költői tehetség volt triász-társainál, Tompa Mihály abban mindenképpen egyfajta többletet képvisel, hogy nem csak felgyújtani, felrázni, lázadó keserűséggel elsiratni képes, hanem elő tudja hívni olvasói szívéből-elméjéből a túlélés képességét, a lelki erőtartalékokat. Nyilvánvaló ez különösen azon – főleg a református – Tompa-olvasók számára, akik ebben a jelentékeny verses számvetésben csöndes büszkeséggel megláthatják énekeskönyvünk 397-es számú versének, az 1876-os keletkezésű Ó, Sion, ébredj-nek kilenc évvel korábbi magyar előképét. [...]

A kiegyezés közhangulatával, számtalan, sok pontján megalázó kompromisszumával szembemenő, a költő szándéka szerint szelíd tiltakozásnak is tekinthető Olajág befejezése nem a megalkuvást, nem az olcsó számítgatások, megalkuvások kicsiny békéjét sugallja. Nem olyan békét, amit bármelyik félnek szégyellnie kell. Hanem egyes egyedül a hívő lelkek megtisztult békességét, csendjét, nyugalmát. Amelyet sem a szabadságharcot követően, sem napjainkban nem várhatunk embertársainktól, akiktől a legtöbb esetben – akár békekötés címén is – csak kisebb-nagyobb kiegyezéseket remélhetünk, magasabb rendű, örök érvényű, vagy legalább tartós megbékélést – soha. Mert azt egyedül Isten készíthet a számunkra. Ezt üzeni a mai ünneplőknek, 1848 dicsőséges és 1849 gyászos évére emlékezőknek, Tompa Mihály ‘verses igehirdetése‘, az Úr 2017. esztendejében, március idusán.“

Az egyik portálon (24HU) a „magyar irodalom méltatlanul elfeledett költője“-ként emlékeznek meg róla:

„A magyar művészélet saját halottjának tekinti 1868-ban. Ma már alig ismerjük Tompa Mihályt.

A 21. század irodalomoktatásban valamilyen oknál fogva szinte abszolút nincs helye Tompának. Ennek okait persze sokkal korábbi eseményekben érdemes keresnünk.

A 19–20. század fordulójára Tompa Mihályt szép lassan az epigonköltők sorába taszította az akkori kurzus. A későbbiekben pedig, valószínűleg a sok évtizedes mellőzés miatt is, már senkit sem érdekelt egy 19. század közepén alkotó (klerikális) papköltő. Pedig Tompa munkássága sokkal többet adott a szecessziós magyar lírának, majd a Nyugat első nemzedékének, mint azt ma gondolnánk.

Tompa Mihály volt az első magyar szimbolista költő?

Ilyen kijelentéseket tenni nem célszerű, a kérdés azonban jogos abban a tekintetben, hogy Vajda János neve is csupán Ady közvetítésével merült fel a klasszikus modernség zászlóvivői közötti diskurzusban. Tompa ugyanis nemhogy nem volt klasszikus értelemben vett romantikus költő, de főként különleges virágregéivel sok tekintetben előfutára volt mindannak, amit később Adynál, vagy Tóth Árpádnál, Juhász Gyulánál többé-kevésbé jogosan szimbolizmusnak nevezünk, s nagy erőkkel Franciaország felé mutogatunk, nemigen gondolva Vajda Jánosra, vagy az egykor úgy ünnepelt Tompára.

Mindezek tükrében tehát egyáltalán nem meglepő, hogy ma nem, vagy nem kifejezetten része a kánonnak Tompa Mihály, ahogyan az sem, hogy születésének 200. évfordulója is igen csendes, szinte hangtalan.“

Harmadjára Szörényi Lászlót idézem, aki a Magyar Nemzet október 7-i számában ezt írja:

„Összes versei legutóbb 1994-ben jelent meg; nincs még vége az évnek, de tartok tőle, hogy egy kiadó sem tervezi közelesen Tompa verseinek megjelentetését. Pedig Arany, aki a legjobb barátja volt, méltónak tartotta arra, hogy 1868-ban meghalt barátjáról így írjon, a most elhunytat a majdani halott önmaga mellé emelve: »Hát jól van így, amice Tompa: / Én skártba, te végnyugalomba; / S ha nem pönög lantunk, gitárunk, / A varju sem károg utánunk.«

Benedek Marcellnak van egy – sajnos keveset forgatott – egykötetes magyar irodalomtörténete 1938-ból. Érzékelte azt a megbocsáthatatlan méltánytalanságot is, amely Tompát érte az utókor részéről, és abban látta a szegény költő legfőbb szerencsétlenségét, hogy Petőfi egyszer viharosan maga mellé emelte, sőt, miután Aranyt is megismerte, rögtön szentháromságot alkotott magából és két barátjából; majd pedig ejtette, amit Tompa soha nem tudott kiheverni. Az utókor mégis úgy könyvelte el mint valamiféle gyengébb kiadását az őt hajdan dicsőítő lángszellemnek, aki ráadásul népiességben lemaradt, és kicsit vörösmartys, bajzás hangon írt.

Ezután már hiába következett Arany minden küzdelme, hogy begyógyítsa barátja lelki sebét; az utókor pedig szeretett volna megszabadulni Aranytól is, de nem tudott tőle az úristennek sem, ezért legalább Tompán állt bosszút, hogy modernnek érezhesse magát. Pedig – mondja Benedek Marcell – néhány verse a magyar költészet mindenkori kincstárának tartós darabja, Arany és Vörösmarty verseivel egyenrangú. Lássuk az ő listáját: A madár, fiaihoz; A gólyához; Pusztuló erdő; A sebzett szarvas; Új Simeon; Terebélyes nagy fa; Levél egy kibujdosott barátomhoz; Forr a világ. Ő ugyanis úgy érezte, hogy ezeknél méltóbban és igazabbul senki sem reprezentálta azt a kétségbeesést, amely elfogta a magyarságot a szabadságharc bukása után, az önkényuralom alatt.“

Majd elemzi a szerző Tompa Mihálynak az Én című versét, párhuzamba állítva József Attila azon versével, amelynek utóbb az Én nem tudom... címet adták.

Megjegyzem, egy-egy Tompa-vers kiváló, újszerű elemzése olvasható Szili József és Báthori Csaba tollából abban a kötetben, amely előadásom alapjául szolgál, s amelyben Imre Samu átfogóan elemzi Tompa vallásos költészetét is. Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretném még felidézni Bettes István jubileumi gondolatait:

„Mint minden tollforgatónak, eleinte nekem is komoly gondjaim akadtak szerkesztőim ‘dobozba‘ való besorolási kísérleteivel. Az egyik eleve groteszk íróként akart útnak indítani, másikuk pedig lírai vénámat látta meghatározóbbnak. Elnézést, hogy magamból indulok ki, de talán nincs is olyan alkotó, akivel ez, legalábbis a kezdetekben, meg ne esne. Zajlottak a dolgok, ahogy zajlottak, de most nem is magamról, hanem klasszikusunkról, Tompa Mihályról szeretnék egy-két dolgot elmondani ezzel kapcsolatban.

Pályafutása kezdetén, nagy természetbúvár lévén, keleméri korszakában írogatott virágverseivel lett országszerte ismert, ami egész életén át kísérte. Arany Jánosnak barátja hanvai síremlékén olvasható sorai is emlékeztetnek erre. Ez az első doboz. A második dobozban a gólya kelepel rendületlenül, míg a harmadikban a madár fiai énekelnek szakadatlanul. A kitartó, honához hű hazafi Levél egy kibujdosott barátomhoz című költeményével tesz tanúbizonyságot állhatatosságáról.

Lehetne aztán még több hasonló besorolást készíteni a lant és biblia szerelmi, vallásos, hazafias, népregei, és tájverseiről is, a legnehezebb azonban, úgy ahogy van, magát Tompa Mihályt, mint embert, személyisége teljes egészében dobozban látni. Mikor volt vidám, szomorú, társasági, magányos, elmerengő, szertelen, táncos lábú, netán lesújtva magába zuhanó? A múlt század, egyik nagy klasszikusa, Füst Milán, fiatalabb éveiről írott regényének ezt a címet adta: Ez mind én voltam egykor... Tompa ezt a saját korában még nem tehette meg, mert mindenféle társadalmi-politikai konvenciók kötötték gúzsba, melyeket átlépve azonnal komoly konfliktushelyzetek alakulhattak ki. Számára még a Nagy László által köztudatba került ‘versben bujdosó haramia‘ szerepe is nagyon nehezen megoldható feladat lett volna. Így maradt számára az utolsó menedék, az utolsó doboz: az allegorikus, azaz jelképekben megnyilvánuló poézis. Itt táncolhatta ki magát aztán kedvére (mintegy Weöres Sándor előképeképpen..?), magára öltve megannyi virág, köztük a Bajnokfű jelmezét is. Mondják, misztikus, jövőbelátó tehetsége volt. Azt beszélték róla, sírjában üzenet várja az utókort, amelyet halála után 100 évvel kell felbontani. Nagyon elterjedt ennek a híre, olyannyira, hogy sírjának 1968-ban történt felnyitása kíváncsi tömegeket vonzott Hanvára. A félszázaddal korábban felbontott Fekete könyvnek nem volt folytatása. A mindennapos bosszúságok, gondok-bajok leírásán kívül az utóbbiban sincs semmi különös... Hacsak nem, hacsak nem..? Olvassuk majd el az egyik humoros hangvételű, Muszka tréfa című versét... Mindenki nagyot fog lepődni, ha ennek a jövő századokra vonatkozó üzenetére gondol. Mi is volt 1945-ben, 1956-ban, 1968-ban, netántán mit hozhatnak a folyamatosan ismétlődő geopolitikai események? Meglehet, ezt látta jós szemmel, és rendkívüli érzékenységgel, s mi több, tragikomikus humorral is ábrázolta. Felhozhatnék más, kevesek által olvasott, számomra kedves verseket. A népdalokon kívül például a Sándor bácsit, melyben egy általa ismert, egyszerű hanvai parasztembert ábrázol, akinek agg korában is „csak egy étetés neki Kassa, Hogy magát jól kisétálhassa....

A biográfiai legendákról, melyek leginkább a jó emlékezetű Igo Aladár által holtig őrzött szájhagyomány által maradtak az utókorra, nem szólok, magam is sokat hallgattam őket, azonban ezeket a néprajzosok remélhetőleg gondosan feljegyezték.“

Az elhallgatásról mondottak után talán meglepően hangzik, de Tompa Mihály versei rengeteg kiadást értek meg. (Számbevételüket segítheti a Tompa Mihály Gömöri Kulturális Egyesület kiadásában megjelent, Imolay Lenkey István által összeállított Tompa-bibliográfia is.)

Hogy is fogalmazott Bettes István, akivel korábban sokat beszélgettünk egy átfogó Tompa-kép felmutatásának a szükségességéről?

„Lehetne aztán még több hasonló besorolást készíteni a lant és biblia szerelmi, vallásos, hazafias, népregei, és tájverseiről is, a legnehezebb azonban, úgy ahogy van, magát Tompa Mihályt, mint embert, személyisége teljes egészében dobozban látni.“

Nos, erre tettem javaslatot valamikor 2016 tavaszán, Hanván, amikor a lelkészlak költő által is megénekelt tornácán első alkalommal jöttünk össze néhányan, hogy megbeszéljük a Tompa Mihály születésének közelgő bicententenáriumával kapcsolatos lehetőségeket, terveket. Egy olyan kiadvány elkészítését javasoltam, amely – afféle breviáriumként – sokoldalú áttekintést adna a költő-pap életéről, munkásságáról. Megvallom, arra nem gondoltam, hogy a javaslat kivitelezése végül az ötletgazdára marad...

Az nyilvánvaló volt (talán nem csupán a számomra), hogy Tompa Mihály sokrétű munkásságát lehetetlen egyetlen kötetben, a maga teljességében közreadni. Tehát csakis válogatásról lehetett szó, a válogatás pedig szintén emberi s a válogató ízlését, felfogását is tükrözi.

A Lant és biblia címen megjelent Tompa-breviárium 624 oldalon, több fejezetbe rendezve, az idegen szavak magyarázatával és irodalomjegyzékkel kiegészítve igyekszik bemutatni Tompa Mihály életét, életművét, valamint az utóéletét.

I. ÉLETE

A sok életrajzi munka közül annak az S. Szabó Józsefnek 1901-ben megjelent munkáját soroltam be a kötetbe, akinek az alakja, szolgálata fájdalmas módon kiesett a gömöriek emlékezetéből, aki ugyanakkor oly sokat tett a Tompa-életmű érdekében. Ő volt az, aki pataki diákként a rimaszombati szobor gondolatát fölvetette.

II. EGY KÖLTŐI TRIUMVIRÁTUS

Következzen egy idézet Petőfi Sándornak 1847. február 23-án kelt, Arany Jánoshoz intézett leveléből:

„Átaljában: Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztus-ugyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem.”

Tompa Mihály pár hónappal később, 1847. június 14-én ezt írta Arany Jánosnak:

„Pesten karöltve sétálgatván Sándorral, egyikünk szólt: tudod-e, ki hiányzik közűlünk? A másik felelt: Arany Jancsi! És igazunk volt! Hiányzottál közülünk, éppen úgy, mint én közületek, most, midőn együtt valátok; és ha csak mindhárman együtt nem leszünk, hiányos lesz a társaság.”

A triumvirátus történetének részletes áttekintéséből nyilvánvaló, hogy ahogyan annak megálmodója Petőfi Sándor volt, úgy a megszűnése is hozzá kötődik. Szomorú következménye volt a Petőfi hibájából megromlott kapcsolatnak az, hogy Tompa Mihály aztán Petőfinek összes hozzá intézett levelét elégette. Ezt ő maga utóbb nagyon fájlalta. Arany Jánossal folytatott levelezésében többször is visszatér a kapcsolatukra. Becsüli Petőfiben a költőt, de nem tud megbocsátani a gyarló embernek.

III. EGY HALHATATLAN BARÁTSÁG LENYOMATA

Tompa Mihály levelezését 2 terjedelmes kötetben adták közre, ám ezek nem tartalmazzák a legjobb barátjával, Arany Jánossal több mint két évtizeden át tartó kapcsolatának ide vágó emlékeit. Megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy a magyar nagyközönség eleddig nem ismerhette meg a magyar művelődéstörténetnek ezt a maga nemében páratlan dokumentumát. (Az Arany János életművének kritikai kiadása, ahol nyomdafestéket kapott, a szakmabelieknek szól.) Közreadásával nem csupán Tompa Mihály, hanem
a vele egyazon esztendőben született „érchű” barát, Arany János emléke előtt is tisztelegni kívántunk. A kötet legterjedelmesebb része a levelezés, amely jó bepillantást enged Tompa Mihály lelkivilágába, gondolkodásmódjába, fényt vet életszemléletére. Megismerhetjük családja mindennapjait, a férjet, a gyermekei elvesztését elviselni kénytelen apa lelki szenvedését, a korabeli irodalmi közélet visszásságait...

IV. TOMPA MIHÁLYTÓL

A fejezetbe sorolt válogatás igyekszik átfogó képet adni az elsősorban költőként számon tartott Tompa Mihály műveiből. Talán a regék szorultak kissé háttérbe... Nem hiányzik az az ének sem, amely a mai napig része a református énekeskönyvnek.

A prózaíró Tompa Mihály jóval kevésbé ismert. Pedig a kötetbe beválogatott, műfajilag is változatos anyag (írások, prédikációk, imák, beszédek, úti levelek) szemléletesen mutatják alkotójuk kvalitásait. Ezen a helyen csupán Ravasz Lászlót idézem, aki Tompa Mihály igehirdetéseit így értékelte:

„Szegénysége a magyar irodalmi tudatnak, hogy az igehirdetést mint műfajt következetesen elhanyagolja és szinte irodalom alatti, vagy irodalmon kívüli állapotba helyezi. […] A Tompa Mihály beszédeit valószínűleg megjelenésük idejében sem olvasták. Az olvasóközönség Tompának más műveivel foglalkozott, s úgy gondolta, hogy ezek a művek nem tartoznak a Tompa írói egyéniségéhez s főképpen nem tartoznak az olvasó érdeklődési körébe. Ezzel azonban nem állítottuk, hogy a beszédeknek nem volt meg a maguk élő hatása. Sőt! A maguk korában, majdnem egy fél századon át, protestáns, sőt, katolikus szószékekről nagyon gyakran hangzottak ezek a színes, elmés, világos beszédek s ezen az úton sokkal nagyobb nyilvánosság jutott osztályrészükül, mint Tompa többi műveinek, mert az élő szó közvetlenségével hatottak. Azt természetesen a hallgatóság nem tudta, hogy most a Tompa lelke beszél hozzá s a szószéken az ő pompás stílusa zeng. De azért a gondolatok megtették a maguk útját, s Tompa ezrekhez és tízezrekhez szólott az élő beszéd közvetítésével, névtelenül, mint a régi kolostorokban a leckés által felolvasott regula vagy szerzés.“

Tompa Mihály a hazának mindenkoron elkötelezett híve volt. Ezt azonban nem csupán legendás verseiben (A madár, fiaihoz; Gólyához, Levél egy kibujdosott barátom után…) vallotta meg. Következzen egy rövid idézet az Ima a hazáért c. írásából:

„Adj egyetértést és hűséget e haza minden polgárának és népének szívébe, hogy a kölcsönös szeretet és összetartás az egyesek jólétének s a közanya nagyságának záloga és alapja legyen. Áldd meg e hazának barátait, szégyenítsd meg ellenségeit, melegítsd a közönyösöket, adj állandó kitartást a buzgóknak, hogy nélkülözni, szenvedni s meghalni is legyenek készek érette. Vigasztald, bátorítsd, tanácsold a sorsán aggódókat, s hozd vissza, kik tőle távol bújdosnak. Áldd meg az anyákat tapintattal és buzgósággal, hogy hasznos, jó fiakat neveljenek a hazának s tanítsák kisdedeiket Isten neve után a hazáét mondani ki és szeretni teljes éltökben, híven, igazán.

Áldj meg bennünket minden áldásoddal! Legyen ez ország hatalmas és boldog, és a nép, te választott néped, a századok végeig! Amen.“

Szokás Tompa Mihályt afféle falusi magányában éldegélő, a világ dolgai, az egyetemes kultúra értékei iránt nem igazán érdeklődő emberként láttatni. Hogy ez mennyire nincs így, következzen egy rövid részlet a Gräfenbergi levelek-ből, amelyben prágai élményeinek egy részletét örökíti meg – bécsi kitekintéssel:

„Megnézésre méltó a képcsarnok, hol 7 szobában sok becses kép látható; Quido Reni, Tizian, Paolo Veronese, Rembrandt, Van Dyk, Rubens, Carlo Dolce, Deniers, Van der Neer, s másoktól. A mennyezetfestmények (Plafond) Solimenától igen szépek. Van ott egy verses porphyr Krisztusfő, mely Taddanak neveztetik, dombormű (basrelief) Feruccitól, igen szép. Az ó-német iskola leggazdagabban van képviselve, de az olaszban is sok érdekes kép van. Kedvesen lepett meg az év négy része, fehérmárvány mell-szobrokban. Különösen az ősz remek; az őszi hervadás édes fájdalma, azon melankólikus eIfogódás, melyet ősszel minden költőibb kebel érez, gyönyörűen van kedves arcán visszaadva. Sok jegyzést tettem e képcsarnokban, de igen keveset írok ide, mert miután a bécsi Belvedere műkincseit néhányszor átnéztem, Michel Angiolo, Correggio, Raffaele Sanzio és Tizian képei, a hatalmas sötét Rembrandok, a dúsgazdag erőteli Rubensek és Tintorettók végképp háttérbe szoríták a prágaiakat.“

–  Ez is Tompa Mihály!

Sok titok lengte körül az ún. Fekete könyvet, amely plasztikusan mutatja be a hanvai mindennapok Tompa Mihályát.

„Az egész száz kis történetet tartalmaz. Szó van bennök kassai fogságának, papi hivataloskodásának részleteiről, Az erdei lak állítólagos költői versenyéről; van néhány apróság Deák Ferencről, Pákhról; többnyire azonban saját környezetéről, ismerőseiről szólnak, olykor derűsen, sokszor azonban elég keserűséggel. Berzeviczy Albert a jászói ünnepélyen a következőkben foglalta össze e hagyaték becsét: A hagyaték irodalmi jelentősége abban van, hogy egyfelől újabban sok adat‘ birtokába jutottunk Tompa életrajzának részletesebb megállapítására és jellemrajzának, egyéniségének megfestésére, másfelől megismerkedünk Tompával mint prózai elbeszélővel, a kinek igen egészséges humora plastikusan bontakozik ki ezekben az apró rajzokban.“

V. TOMPA MIHÁLYRÓL

Mint a cím is jelzi, ez a fejezet azt kívánja bemutatni, hogyan élt / él Tompa Mihály a kortársak és utódok szemében. A Tompa-életmű fogadtatásának sokrétűségét egy válogatás hivatott érzékeltetni. Kortársak és utódok fogalmazzák meg gondolataikat. (Időrendben: Szász Károly, Váczy János, Gorzó Gellért, Heller Bernát, Schöpflin Aladár, Kuncz Aladár, Ravasz László, Pintér Jenő, Turczel Lajos, Hegedűs Géza, Kováts Dániel, Szili József, Imre László, Báthori Csaba)

Ezen a helyen mindössze két véleményt ismertetek. Ravasz László, a jeles református püspök 1928-ban így summázta értékelését:

„Tompának még legkevésbbé sikerült költeményei is érintik a XIX. század költői termelésének középvonalát. Ezen alul nem olvasunk verset tőle. Legtöbb költeménye az átlag fölé emelkedik és egy nagy, mély, született művészi lélek alkotásaképpen beszél hozzánk. De van egy „Tompa Classis”, 20–30 vers, amely felér a magyar irodalomtörténet legjavával. Jobbat senki sem írt, olyat is csak a legnagyobbak. Egyenjogú társ és osztályos atyafi e versek révén a legnagyobb magyar költőkkel: Vörösmartyval, Petőfivel és Aranynyal.“

Kováts Dániel, a jeles irodalomtörténész, a Tompa-életmű kiváló kutatója ekképpen értékeli költészeti hagyatékát:

„Tompa költészete irodalmunknak abba a vonulatába tartozik, amely erkölcsi igényességével, a lelki értékek előtérbe állításával, közösségi szemléletével hatni kíván az olvasóra. Ez a tulajdonsága biztosítja időszerűségét minden későbbi korban, amely a belső tartás erősítését a megmaradás feltételének tekinti.“

Tompa Mihály azok közé tartozik, akiknek az emléke folyamatosan él a közösségi hagyományban, emlékezetben. A Róla szóló adomáknak se szeri, se száma. A kötet bő válogatást ad a Panka Károly, É. Kovács László és mások által összegyűjtött anyagból.

Tompa Mihály alakja azonban nem csupán a nép emlékezetében él. Élete, életműve számos kortársát és későbbi alkotótársát is megihlette. Ezekből az irodalmi alkotásokból is bő válogatást tartalmaz a kötet. (Időrendben: Petőfi Sándor, Szemere Miklós, Arany János, Lévay József, Krúdy Gyula, Gyóni Géza, Juhász Gyula, Sajó Sándor, Emőd Tamás, Gulyás Pál, Veres János, Simkó Tibor, Ágh István, Kulcsár Ferenc, Dobai Péter, Kövesdi Károly, Szászi Zoltán, Bettes István). Ez alkalommal csupán a Magyar Örökség Díjas Gyóni Géza versét idézem:

„Középső gyöngy a nagy Triászban;

Te magyar ékszer sorsát nyerted:

Világ-napfényben, glóriásan

Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,

Csak sokkalta szerencsésebbek.“

VI. AZ UTÓKOR EMLÉKEZETÉBEN

Tanulságos azt látni, hogyan változott Tompa Mihály megítélése. Míg a halálát követő évtizedekben szinte teljes elismerés övezte, a 20. század elejétől fokozatosan háttérbe szorították. Az irodalmi kánon alakítói – nem a mi szégyenünkre – úgy döntöttek, hogy Tompa Mihály mára már említésre sem méltó, és sok más hasonló sorsú jelesünk megtisztelő társaságában, nem része a nemzeti tantervnek sem...

Tompa Mihályt illetően az irodalmi kánon kialakítóinak felfogásával szemben mi, a szülőföld népe, s mindazok, akiknek a nemzeti gondolat, a közösség iránti felelősség vállalása nem avítt, felejtendő ügy, mindenkoron ébren tartottuk és tartjuk az emlékezetét. Erről hivatott tájékoztatni az a fejezet, amely az emlékének ápolásával kapcsolatos áttekintést tartalmazza.

A közterületek, intézmények, iskolák nélkül összesen 16 településen őrzi vagy őrizte emléktábla, dombormű, illetve szobor a Tompa Mihály emlékét. Ezek (ABC rendben): Beje, Budapest, Eperjes, Feketehegy / Gombaszög, Gömörszőlős, Hanva, Igrici, Kassa, Kelemér, Miskolc, Rimaszombat, Sárbogárd, Sárospatak, Sopron, Susa. A fentebbiek közül hat település gömöri: Gombaszög, Gömörszőlős, Hanva, Kelemér, Rimaszombat, Susa. Mindez, akárcsak a 2017-es emlékév, azt jelzi, hogy Tompa Mihály alapvetően és elsősorban a gömöriek számára fontos, élő hagyomány.

Óhatatlanul felötlik itt a párhuzam egy másik gömöri jelesünk sorsával. Pósa Lajos, Az Én Ujságom legendás szerkesztője, a magyar gyermekirodalom megteremtője, aki Bartókot és Kodályt megelőzve beemeli a népköltészetet a gyermekirodalomba – annak ellenére, hogy halála századik évében, 2014-ben Magyar Örökség Díjban részesült, már jó ideje nem igazán része a magyar köztudatnak. A gömörieknek azonban szívügye volt és marad.

Tartok tőle, ez a sors jutott Tompa Mihálynak is. „A nemzet költői között alig hervadó tölgyfalevél illeti meg búsongó homlokát. A hegedősök kései unokája volt, aki szívrepesztő küzdelmek után, újra szeretni tanította a magyarokat.” – fogalmazott Krúdy Gyula. (Csak remélhetem, hogy ez a kötet valamit tükröz ebből az érzésből!)

„És a szeretet mellé hit és remény!”

– fogalmazott Gorzó Gellért, aki a következő szavakkal zárta száz év előtt a Tompa Mihályra való emlékezését:

„Nagy nemzet lelkébe szívja s újra átéli nagyjait. Tompát nem szabad tovább felejteni, lelkének élet, megvalósulás, növekvő fa kell! Tompa élete ikarusi élet, s a tanulsága bátorító tanulság: merjetek!”

B. Kovács István 

/1/ 1857. október 23-án meghalt 2. gyermeke is, Géza.

/Megjelent a 49. Kazinczy Napok emlékkönyvében. Az előadások elektronikus közlése a Csemadok Kassai Városi Választmányával együttműködésben történik./

Kapcsolódó cikkek: 

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-a-reformacio-hatasa-az-anyanyelv-fejldesere-es-a-nyelvhasznalatra_3973

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-kazinczy-uzenete-a-manak-_3971  

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-megmaradni-gyarapodni_3972