Az ellenreformáció művészete szentek szenvedéseit, Jézus mérhetetlen kínjait, Mária szívfájdalmát fejezte ki – és ábrázolta is egyben borzalmas részletezéssel. Hatalmas mennyezetfreskókon és szekkókon a mennyek országának megnyílt dimenzióit ecsetelte és fejezte ki békaperspektívából, hihetetlen szakmai bravúrral.

A barokk (1. rész)

A Harmincéves Háborút (1618–1648) kellene elemeznünk ahhoz, hogy a barokkról szóló előadásom 1. része teljes mértékben felvezetett legyen, de nem feltétlenül kívánom történelmi értékelésekkel húzni az időt. Mindannyian tanultatok róla, mindannyian így vagy úgy ismeritek. Felrémlik, láttátok a Három testőr különböző filmes feldolgozásait, olvastátok Dumas trilógiáját, színházban láttátok Cyrano de Bergerac történetét, vallásháborúként is hallhattatok róla: hiszen a Katolikus Liga és Protestáns Unió között zajlott – és nem biztos, hogy szöget ütött a fejetekben az a részlet, hogy miért állt a katolikus francia király a protestánsok oldalán?! Máris ködösebb a kép, a beskatulyázó történelmi archiválás borul: nem lehet ebbe a dobozba tenni ezt és abba azt. Pláne nem a felső és a még felsőbb polcra és leoltani a villanyt: 17. század, seicento, 1600-as évek.

Tovább is mehetek, hogy elbizonytalanítsam a történelemből jeles tanulókat – sőt, a mindent is tudó történelemtanárokat: mi lenne, ha I. harmincéves háborúnak neveznénk ezt a véres időszakot...? Mert, ha összefüggéseiben vizsgáljuk a történelmet – és nem elfogultan, politikai, nemzeti és vallási bálványok mögül, ha kissé távolabb lépünk, és összehúzott szemmel nézzük a múltat, mint egy impresszionista festményt, akkor feltűnhet a második harmincéves háború is: 1914 és 1945 között. Nagyapám mondogatta volt, hogy nem ért véget a borzalom 18-ban... Mármint 1918-ban.

Úgy is nevezik az első harmincéves háborút, hogy a 17.  század világháborúja..., amelynek során Németalföld északi tartományai − a mai Hollandia − kivívta a függetlenséget a Habsburgok befolyása alól, és szakított a katolikus egyházzal.

Magyarországon ez Bocskai, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György kora, a török és a Habsburgok elleni harcoké, a két pogány közt egy hazáért zajló eszeveszett küzdelemé, megalkuvások, ármánykodások, árulások és furcsa vadászbalesetek időszaka. Erdély aranykora.

Sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés, mi lett volna, ha ráengedi a magyarság a törököt az egymást pusztító Nyugatra? Törökök nélkül is produkáltak 11 millió halottat, rengeteg megnyomorított, földönfutót, járványokat, felfoghatatlan kegyetlenkedést – és tették ezt keresztények egymás között. Vajon minek is kellett feltartóztatni a törököt? Miért nem engedték őket rá az elfajzott, bűnös, istentelen, élvhajhász, alávaló, aljas Nyugatra?! Most is ugyanez zajlik: vajon miért nem engedjük rá őket?! Bosszúból a múltért, hogy tudniillik: ugros eliminandos esse – fel is fegyverezhetnénk őket...

Abba is hagyom ezt a polémiát, mert a végén még letilt a FB, testvéreim, és fuccs akkor a munkanélküli segélyemnek... Térjünk vissza az elejére, mert elment velem a ló már megint: a barokk vagy jezsuita művészet 1. részéről szóló elmélkedésemhez.

Amit a reformáció elragadott, azt az ellenreformáció próbálta visszahozni, visszaszerezni: tényleg − mi lenne, ha az olasz irredento, meg nem váltott, pontosabban: vissza nem váltott, kiváltatlan zálog, visszaszerzendő dolog kifejezést ide is alkalmaznánk?! Ne alkalmazzuk, csak vicceltem. Vagy már viccelni sem szabad? – kérdezte Füleki Károly polgármester a Mi kis falunk hőseposz egyik részében, amikor külön országot akart létrehozni a szemétdombján... Csak vicceltem...

A jezsuita rend állt az ellenreformáció propagandája mögött – és feltett szándéka volt, hogy a művészetek segítségével is hatást fog gyakorolni az eltévedt bárányok lelkiismeretére, és felnyergelte és meglovagolta a születésétől fogva bűnöst, ráült a nyakára, kezeit telerakta terhekkel és értelmetlen dombokra cipeltette fel magát vele, majd felfoghatatlan völgyekbe, hegyekre, szakadékokba, a felhők közé, hogy annál nagyobbat essen, minél magasabbra vágyik... Fel he-he-he, le he-he-he – mint a Pom-Pom mesében...

A művészet pedig, szolgálatkészen alkalmazkodott. Az ellenreformáció művészete szentek szenvedéseit, Jézus mérhetetlen kínjait, Mária szívfájdalmát fejezte ki – és ábrázolta is egyben borzalmas részletezéssel. Hatalmas mennyezetfreskókon és szekkókon a mennyek országának megnyílt dimenzióit ecsetelte és fejezte ki békaperspektívából, hihetetlen szakmai bravúrral. Dagadt és perverz angyalok jelzik előre a jövőt: jelenünket, napjaink pedofíliáját, lmbtq (a nagytorkú... – bár ez egy másik vicc) agymenését. Ha ilyen a mennyek országa, akkor érdemes elgondolkodnom rajta, hogy mennyek vagy ne mennyek oda (sicc). Inkább nem ilyen, azt hiszem. Hazudni egy szebb világot – vagy túlvilágot...

Kialakul egyfajta expresszióra való törekvés – nem expresszionizmus, távolról sem, a barokk művészek tudtak festeni ugyanis... Sőt, a szürrealizmus is valahol itt gyökerezik... Ha megfigyelitek Szent Teréz extázisát Lorenzo Berninitől, az jóval többet mond el, mint ami valós szobrokkal elmondható.

Hamisítványnak tartották a reneszánszhoz képest – és sok esetben az is volt (innen az elnevezés: barucca = hamis gyöngy). Az a kevés azonban, amelyik nem, az elementáris erővel lépett fel. Lenyűgözött, megbabonázott, sőt, nem is jó ide a múltidő. A nagyság kulisszái az épületek, szökőkutak, parkok, villák, paloták – amelyek eltakarják a rengeteg vért és elfecsérelt életeket.

Északon sem sokkal különb a helyzet, csak a szemszög más. Megszűnnek az egyházi megrendelések – mivel szakítanak a katolikus egyház mennyország-díszítő „eus pályázatával“ – de mi legyen akkor a mesterségbeli tudásuk csúcsán lévő festőkkel, szobrászokkal?!

Tényleg, mi legyen a delfti Vermerrel?

Nos, az EU megtalálja a megoldást, nem ke‘ félni...

A halkereskedők céhe csendéleteket fog vásárolni − sok-sok hallal. A hajógyártók céhe és a hajótulajdonosok háborgó tengeren hánykolódó bárkákat és vitorlásokat ábrázoló képeket rendeltek. A henteseké és az élelmiszerrel kereskedőké sonkás, zöldséges-gyümölcsös, boros csendéleteket, amelyeken az ételmaradékok és a feldőlt poharak olyanok, mint egy-egy csatajelenet... A posztógyártók céhe a céh vezetőit kérte megfesteni − mondjuk − tárgyalás közben. A városi polgárság tájképet a városukkal... A legfelső réteg mozgalmas csatajeleneteket.

A holland festészet formavilága még sokáig megpróbálta életben tartani a reneszánsz formanyelvét, de a megfelelni akarás tönkretett mindent.

A holland festészet óriása, Rembrandt van Rijn, még ellenszegült a tetszeni akaró, a mindenkit minden áron megnyerni kívánó polgári felfogásnak. Festett bibliai jeleneteket, mitológiai történeteket, csoportképei sem egészen a megrendelés szerint készültek − így lett Amszterdam önkormányzatából „Éjjeli őrjárat”, a „Posztós céh «elöljárói»-ból  történet, „Doktor Tulp anatómiaelőadásából” drámai expresszió, önarcképeiből személyes vallomás és bűnbánat...

Vermeer van Delft fotorealizmusa ugyan lenyűgöz, de hol van már a művészet lényegétől. Egyszerű élethű ábrázolás mind, a pláne pedig az az ő esetében, hogy camera obscurával vetítette képei témáját a vászonra. Töltés nélkül, belső kényszer nélkül, hivatástudat nélkül. Képei szépek ugyan − mint ahogy szép egy jól megmunkált asztal, egy jól megvarrt ruha, egy cipő, egy táska, míves fegyver, vagy lószerszám... Mesterségbeli tudása magas fokú, mondhatni, tökéletes. Úgy ért Vermeer a festéshez, mint a legjobb ács, kovács, asztalos a saját mesterségéhez. Ismeri a mestersége legapróbb részleteit is. Viszont a művészet nem csak mesterségbeli tudás. Nem csak színkeverés, még csak nem is kizárólag a pontos rajzolás. Sokkal több annál. 

Az írónál, a költőnél a gondolatokat, a kitalált történetek fordulatait tartjuk zseniálisnak, és nem azt, hogy milyen szépen tudta írni az A-betűt, vagy az elipszilont, vagy  − hogy milyen szépen néz ki nála egy teleírt oldal.

Németalföld függetlenségi harcában a terület két részre szakadt. 

A XVI. század végén a mai Hollandia területe független országgá vált és a kapitalista fejlődés útjára lépett. A mai Belgium területe maradt a spanyol Habsburgok tartománya, tehát a katolikus egyház hatása is megmaradt.

Németalföld − két különböző hatás alatt: flamandok, vallonok éltek keverve a területén, sok kisebb-nagyobb tartomány és városállam szövetségében. A flamandok a hollandok és búrok rokonai, a vallonok inkább franciák. Nem lehet Hollandiára és Belgiumra általánosítani a területet, olyan ez is, mint a mai Felvidék, egymással megkeveredve, néha mégis ostoba nacionalizmustól túlfűtve problémáznak ők is. Ha pedig nem a nyelv választotta szét őket, megtette a vallás. Békeidőben pedig többé vagy kevésbé lenézték egymást...

Peter-Paul Rubens neve fémjelzi a belga barokk festészetet. Vermeerrel összesahosnlítva ő is fantasztikus szaktudással rendelkezett. Nála azonban a festészet nem mesterség. Színeinek harmóniája lenyűgöző, kompozíciói pontosak. Képei viszont mégsem pusztán az ábrázolt alakokról szólnak, hanem egy mély, belső mondanivaló kifejezésére törekszenek. Képei így expresszívek, kitörő indulatok feszítik alakjait, gyakran nem természetes pózokba. 
Az ellentmondást nála az jelenti, hogy a realista ábrázolásmód és az expresszív mondanivaló ütik egymást.

Nehéz az út az expresszionizmusig, az absztrakcióig, nehéz az út a XX. századi kötetlen, szubjektív kifejezésmódig. Talán itt kellene keresnünk a XX. század figuralistáira jellemző furcsa rajzmódot − a gyermekrajzokhoz hasonló fantáziadús kifejezésmódot. A belső lelki feszültség, az indulatok, a kedélyállapotváltozások, a gyötrődés, a szenvedés kifejezhetetlen realisztikus formanyelven − állítják sokan (aztán, amikor megnézzük közelebbről ezt a XX. századi alkotót vagy napjaink géniuszait, azt tapasztaljuk, hogy beleőrülnek a meg-nem-értettségbe és szoronganak a szabadságtól).

Rubens híres alkotásai − a „Madonna szentek társaságában” vagy a „Kereszt felállítása” − a barokk gyöngyszemei. A kövér alakok, a dagadt kis angyalkák, a robusztus izomkolosszusok, természetesen, nem tetszhetnek mindenkinek. A lehulló leplek, a fedetlen testrészek, a spekulatív kompozíció sem egyértelműen a művészi kifejezésmód csúcsa.
Van azonban valami kimondhatatlanul nyugtalanító bennük... Valami drámai feszültség, valami szavakban megfogalmazhatatlan töltet. Valami, ami a művészet maga. A szellem diadala; tanúságtétel a transzcendens világról, a magasba törő emberi akaratról.

Megjegyzések:

A transzcendencia az érzékszerveinken túli dolgokról szól, ahonnan általában hiába érkeznek információk – ezeket csak egy utólagosan felinstallált program képes megnyitni (az öt érzékszerv erre már képtelen). Lehet, hogy a prehisztorikus időszak embere a mágia segítségével tudott kapcsolatot teremteni a transzcendens világgal, de ez is hamar átcsapott ostoba fetisizmusba és elveszett a kapcsolat. Nincs vétel... A mágia a művészetekben is feltűnik, az alkotók sokszor különböző rituálékat végeznek, hogy inspirációhoz jussanak. Mai legprimitívebb formája ennek a drog, az alkohol..., aztán az alkotások nem szólnak másról, mint egy drogos ember hallucinációiról. Más hasonlattal élve: mintha a szilvaszedés a szilvaverő rúdról szólna és nem a lekvárról, vagy a pálinkáról... Nevezhetnénk ihletnek is azt a transzcendens erőt, ha úgy jobban megfelel. Nélküle is gyárthatod a képeket, azonban csak általa találsz befogadókra. A művészetről pedig jó, ha tudod, hogy nem a művészről szól, hanem az alkotás és a befogadó dialektikájáról.

Ha már itt tartunk: apám eleinte nem értette, miért nem lehetek én is olyan, mint a többi normális ember... Kik azok, apám? – A többiek – mondta zavartan... Kik?

Normális, vagyis a normának, a társadalmi elvárásoknak megfelelő. A többségi elvárásnak tehát, ha demokráciáról beszélünk. Szerinted normális, hogy valaki egy életen át nem ad el egy képet sem és mégis éjt nappallá téve fest? Szerinted normális, ha valakinek jól fizető állása lehetne és ő mégis tengődik csupán, hogy a művészetnek élhessen? Egyáltalán: normális ember szerinted festéssel vagy szoborfaragással tölti idejét? Szerinted feláldozza családját, szabadságát, egészségét, boldogságát és boldogulását, egész életét egy ködös és bizonytalan jövőkép előtt? Csak az amatőr és a műkedvelő fest olyan titkos szándékkal, hogy egyszer majd híres lesz és keresettek lesznek az alkotásai. Hajszolja is a kiállítási alkalmakat és a megmutatkozás lehetőségét, hajszolja a bizniszt, önmagát ajánlja és agyondicséri saját alkotásait, de eszébe nem jutna, hogy esetleg nem jó az, amit csinál. A tehetséges ember viszont a saját tehetségének a rabszolgája. Tehetsége zsarnok gyanánt uralkodik rajta és elszívja minden energiáját. Miután pedig már nem tudja hasznát venni, mint egy kifacsart citromot dobja el. Ó, nagyon sok, magát művésznek tartó ember tagadja, hogy mindez így lenne. Ezeket aztán az idő el is tünteti szépen. Mágikus transzcendencia... Hm, alkotó lennél netán? Akkor hogyhogy nem érted, miről írok? Vagy mégsem lennél az? Akkor viszont honnan veszed, hogy el tudod képzelni az alkotási folyamatot? Az elkészült műről lehet véleményed, de ebben az esetben is bölcsebb, ha tartózkodsz a véleménynyilvánítástól. Én művész vagyok. Abszolúte nem dicsőség. Életmód. Én rengetegszer tapasztalom azt a bizonyos kényszert. És azt is, hogy nem tudok olyankor semmihez se kezdeni, ha az a kényszerítő erő nincs.

A Vermerrel kapcsolatos megjegyzéseim bizonyára megbotránkoztattak sokakat.

Félreértettetek. Nem írom le Vermeert, bár leírtam, hogy a művészet nem a mesterségbeli tudásról szól. Nem csak színkeverésről, még csak nem is a pontos rajzolásról. Sokkal több annál. Tovább megyek: a művészet még csak nem is a művészről szól. Az alkotót kell, hogy kényszerítse "valami" arra, hogy akár éjnek idején felkeljen és fessen, faragjon, gyúrja az agyagot... Hogy ne úgy éljen, mint a többi "normális" ember... Ezért aztán a társadalom perifériájára kerül sokszor. És senkit se zavarjon, ha vénségére úgy tűnik, hogy elfogadták és megbecsülik. Lásd Faludyt, aki úgy jellemezte kalandos életét és azt, hogy a világ különböző pontjain élt, hogy a világ különböző pontjain utálták. A festészet nem a vászon precíz felfeszítéséről szól és nem is a helyes és részletes lealapozásról. Cipősdoboz kartonjára is lehet festeni... Késztetés, az kell viszont! Szerinted miről szól a tejet öntő nő? Milyen transzcendens erő nem hagyott Vermeernek nyugodni, amikor festette? Ahol ezt az erőt nem lehet kiérezni, ott a művész saját nagyságának fitogtatásáról szól az alkotás. Nem a gyerekről, hanem a nemzéséről. Pózokról.

Ugyanez érvényes napjaink konceptualista tendenciáira is...

Szabó Ottó