A római művészetnek nagy és fontos szerepe volt a keresztény művészet kifejlődésében, amely átvette formakincsének jelentékeny részét. És ha a középkorban, főleg a gótika századaiban feledésbe merülnek is az antik hagyományok, a reneszánsz újra feléleszti azokat.

A bizánci kereszténység hellenisztikus hagyományokkal keveredve indult fejlődésnek, a római pedig – bár az antik szellemiséget sem hagyta el egészen – a nyugati birodalomrész területén letelepedő „barbár” népek ősi kultúrájával keveredett.

Ezek közül is a legmérvadóbb a frank hatás, a német és a francia dominancia.
A többiek általában e két domináns nép által közvetített kereszténységet ötvözték saját hagyományaikkal.

 

A Római Birodalom bukása

A Birodalom megalkudott önmagával, tehát pusztulásra volt ítélve. Saját lényegét hazudtolta meg, amivel a létezését vonta kétségbe.

Miután a görög kultúra kimerült, elfáradt és megöregedett, az Antik Szellem megszállta a latinokat.
Ez a megszállottság, bár nevezzük inkább együttműködésnek – nemhogy még idő előtt felkapják a vizet sokan – mai szóhasználattal sikertörténet: néhány évszázad alatt a kis városállam fokozatosan elfoglalta az Itáliai-félszigetet, majd a Földközi-tenger vezető hatalma lett, végül az akkori ismert világ korlátlan urává vált.

Fegyverrel kényszerítette rá a békét mindenkire.

Az antik istenek elképzelései és az emberi világ gyakorlata fölött a csodásan megkreált és nyugodt szívvel páratlannak is mondható római jogrend őrködött.

Sok elemző – többek között Oswald Spengler, vagy előtte Montesquieu márki szerint is – Róma addig mutatta a folyamatos és dinamikus fejlődés jegyeit, amíg állandó végveszélyben volt, amíg a háborúit vívta, amíg harcias volt és erősebb mindenki másnál.
Akkor következett a baj, amikor a Béke Birodalmát kialakította, amelyet megelőzően egymásnak ugrasztotta minden ellenfelét, majd, miután azok kellőképpen meggyengültek, megtámadta és könnyűszerrel legyőzte őket (az Egyesült Államok is ügyesen alkalmazza ezt a technikát, nemcsak a rómaiak jogrendje lett alapja a az USA alkotmányának, de ez a stratégia is alapvető vonása az EÁ minden háborújának).

Divide et impera – oszd meg és uralkodj! Az EU csak ministránsnak mondható e téren, ez a tákolmány hamarabb elzüllött mintsem ténylegesnek mondható hatalomra tett volna szert. Róma esetében a bajt (a csupa nagybetűs BAJ-t) a jólét, a gazdagság, a puhányság... következményének tekinthető túlművelt, agyondédelgetett, mimózalelkű, felelőtlen és könnyelmű „békegeneráció” okozta... A békegeneráció – akik már nem születtek háborús időszakban, akiket szabad római polgárokként engedtek, hogy megkérdőjelezzék a törvényeket és az értékeket – kezdte meg a rombolást belülről. A harcos nagyszülők kirabolták a világot, majd miután már mérhetetlenül meggazdagodtak, gyerekeik észrevették, hogy a pénz nem minden... és felfedezte maguknak a humánumot... Unokáik pedig verseket írtak a lenyugvó naphoz...

Többnemzetű, nemzetiségű, etnikumú, vallású és felekezetű (és még mi minden járulhat hozzá a mássághoz?...) világbirodalmat csakis rend és fegyelem, szigorú törvények, egységes

akarat, élő istenek tarthatnak egyben, a káosz és az anarchia apró részelemeire bontja az Egészet.

Jézus kereszthalála és feltámadása alapjaiban rengette meg a Római Világbirodalmat.
Az akkori világ legjobban felszerelt és legütőképesebb hadserege már régen nem volt római (ahogyan az amerikai is különféle letelepedni vágyó nációk fiaiból áll), germánok, gótok, hunok, gepidák és vandálok álltak sokszor szemben germánokkal hunokkal, gótokkal, frankokkal: csak idő kérdése volt, hogy mikor fog saját hadserege Róma ellen támadni. Az V. század első felében a hunok támadásai határozzák meg a Kelet-Római és a Nyugat-Római Birodalom történelmét, Attila hatalmas katonai ereje a század közepén, hirtelen jött halála miatt, önmaga ellen fordul – de a Birodalom már nem tud fellélegezni. Területén beindult az általuk barbárnak nevezett népek vándorlása.

 

A keresztény középkor

A római birodalom megdőlése után kezd fokozatosan kialakulni az a szellemiség, az a fogalom, az az idea, amit ma Európának nevezünk.

Ez a fontos tényező nem puszta földrajzi meghatározás.

Róma bukásával csodálatos mozgás, forrongás indul meg a népek katlanjában. Új meg új elemek, soha nem hallott nevek bukkannak fel majd tűnnek el végleg, sohasemvolt seholsincs hősök – a nép, az istenadta nép meg...  alkalmazkodott. Beolvadt, majd, miután egy harciasabb hadsereg legyőzte a beolvasztót, újra olvadt és beolvadt. Mert élni kell, enni, inni, családot alapítani kell, az új generációnak jövőt adni kell... Biztonságot. Rendet. Törvényeket.

Tökéletesen garantálta mindezt a kereszténység. Figyeljétek csak meg az adógaras történetét: ...kell-e adót fizetni a császárnak? – teszik próbára a Mestert az akkori értelmiségiek, az írástudók. Mutassatok egy pénzérmét – mondja Jézus – majd felemelvén megkérdi őket, hogy kinek a feje van rajta? A császáré, felelik. Akkor – mondja Jézus – adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek meg, ami az övé...

A mai elöregedett, társadalmaink fiataljait, szubjektivista, értékeket átértékelő értelmiségét és mindeneket jobban tudó egyetemistáit vajon mivel lehetne meggyőzni arról, hogy vállaljanak több gyereket, mivel egy birodalom (nevezhetjük akár uniónak is) jövője szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy magasabb legyen a születések száma, mint a halálozásoké?! Nos, úgy tűnik, ismételten vallási fanatizmussal és erőszakkal.

Nem ezzel szeretnék foglalkozni, foglalkozz vele te, ha sikerült bogarat ültetni a füledbe...

Vagy téged az sem ráz fel, ha szöget üt a fejedbe valami vagy valaki? Neked jégcsákány sem sok, ugye: egyik füleden be, a másikon ki?!

...

Viszonylag hosszú ideig tartott az elrendeződés; állandó háborúskodások és torzsalkodások közepette próbál minden nép a másik rovására nagyobb darabot kiszakítani magának a megölt óriás testéből. Összemérték erőiket, a gyengébb behódolt az erősebbnek, átengedte a jobb legelőt, jobb területet – a győztes meg hazudott magának múltat. Vagyis jelent.

De ezt már elemeztük.

Szóval: gigászi küzdelmek, harcok eredményeként talpra áll a Birodalom örököse: Európa – az európai ember. Az eredet, a múlt, a nyelv nagy eltérései ellenére, az érdekek és törekvések ellentétei ellenére is, a földrajzi helyzet adta különböző feltételek ellenére is: az érzésnek, a gondolatnak valami csodálatos közössége forrasztott egybe mindenkit – elmélkedik Spengler nyomán Szerb Antal, de érezzük mindannyian: romantikus utópista ábránd ez a múltról. Ábrándozni a jövőről szoknak, mi lesz, majd, ha eljövend – ez egy ábránd Európáról, amely sosem működött így. Állandóan pusztították egymást, folyamatosan háborúk és nyomukban a különböző járványok, káros eszmék, irigység, bosszúvágy, gőg és undorító dölyfösség jellemzi az európaiságot, lenézett európaiak küzdenek magukat különbnek tartók ellen, majd, ha sikerrel járnak, beköltöznek a legyőzöttek otthonaiba és elkezdik magukat különbnek érezni. Hogy mindez a leszármazottaiknak is evidencia legyen, hazudnak maguknak múltat és történelemkönyveket. Aztán az ő unokáik békegenerációja kezdi el belülről pusztítani a rendet és a törvényt – és újrateremti magát a gonosz, ismétli magát a történelem.

Állítólag tehát: 800-ban Nagy Károlyt római császárrá koronázta a kereszténység vezetője, Krisztus földi helytartója, ezzel létre jött a sokak által második birodalomnak nevezett Német-római Császárság – ezt az Ották idején találták ki állítólag, sőt, az Elhazudott Középkor hívei szerint még később (olyan ez, mint némely sörök minőségét alátámasztandó, felírni az üvegre egy mondvacsinált 1600-valamennyis dátumot).

Karoling reneszánsz... Az Ották reneszánsza... Meg a francia Merovingok Jézustól származó múltja. A csehek kézirata, a szlovákok Nagymorva Birodalma, a románok Traiánus katonáitól való származása...

A császár kötelezte magát a kereszténység szent ügye védelmére, ezzel lényegében kezdetét vette a pogányok üldözése és a nem keresztény népek tűzzel-vassal való megtérítése.

A pengéjénél tartott felemelt kard keresztet szimbolizál. Aki földre borult előtte, annak a megmaradás, az örök élet üdvössége, a feudalista fejlődés és a béke reménye kínálkozott; aki nem hódolt be, az elpusztult.

Nagy Károly frank király és német-római császár személye kapcsolná össze a Római Birodalmat az akkori Birodalommal, és legitimizálja az új viszonyok között kialakult rendet. Jogos örököseként lett feltüntetve, aacheni udvarában a római műveltséget próbálta újra éleszteni, ezért korának művészetét reneszánsznak, vagyis újjászületésnek is szokták nevezni.
Tény, hogy a létrejött új államalakulatok alkotmányait, működési elveiket a kereszténység határozta meg, a manuált a pápa adta, elküldve szakértőit minden királyságba, egyházi emberekként beültetve őket az államapparátusokba. Ahol nem ment szépszerével, ott ment erőszakkal és lelki terrorral.

 
A kor szerzetesei újra másolták a római antik szellem írott emlékeit, többnyire úgy, hogy ők maguk egyáltalán nem, vagy csak alig tudtak latinul, leírtak történelmi eseményeket, rögzítettek számtalan olyan részletet, amelyek a későbbiekben, az egyes nemzeti irodalmi nyelvek kialakulásakor felbecsülhetetlen értékkel bírtak.

Róma szellemisége olyan mély gyökereket eresztett, hogy hiába hordódott rá rétegekben az örökösként fellépő népek hordaléka, minduntalan felbukkan az idők mélyéről és új hajtásokat termett.

Az Örök Város dicsősége babonás glóriától övezve ragyog az évszázadok fölött. A halhatatlan emlékezés az európai kultúra egyik fő jellemző vonása – megint egy nagyotmondó, romantikus elképzelés a múltról. A halhatatlan gyűlölködés, a magamat mások fölé rendelő kivagyiság – no, ez az európai kultúra fő vonása. Meg a hazugság, a nagyotmondás, az alakoskodás és a csalás (ide nem is kellett „és”, csak már nincs semmi kedvem tovább sorolni a jelzőket. Főleg az irigység – állítom, hogy minden bűn forrása, minden rossz belőle származik!

Az európai szellem mozgékonysága azonban kizárja a tradíciókhoz való merev ragaszkodást, ami állandóan újabb utakat nyit meg előtte – ellentétben a keleti szellem múltban gyökerező vad fanatizmusával.

 

A román stílus

A középkor művészetét két stílusirányzat határozza meg – a román és a gótikus stílus.

Felületesen úgy is szokták rendszerezni a középkor művészetét, hogy előbb volt a román és utána következett a gótikus, vagy más néven a csúcsíves stílus.
A kezdetek építészete – tény, hogy a római mintához ragaszkodik (innen a román megnevezés).
A Nyugat-római Birodalom területén letelepedő népek szinte mindent elölről kezdtek. Korántsem voltak annyira körültekintőek, mint a történelem folyamán más népek előttük. Eleinte csak romboltak és pusztítottak; Róma nagy vívmányait a Birodalom romjai maguk alá temették.
Bár úgy is felfogható, hogy javukra vált ez a későbbiekben.

Hiszen nyilvánvaló, hogy sem az akkádok, sem Babilon nem tudta dominanciája alatt igazán lerázni a sumer kultúra hatását; csak kisebb átalakításokig, tovább fejlesztésekig jutottak, és lényegében a győzteseket győzte le a vesztes szellemisége.

Aztán a perzsák igázták le Mezopotámiát, és az itt talált kultúra káprázatával tértek vissza. A perzsa hódítókat is legyőzte a meghódított föld. Aztán itt a római példa – ők sem tudták sohasem igazán túltenni magukat a görög hatáson.

Miért utálta a középkori kereszténység az antikot annyira? Talán mert túl sokat átvett tőle.
Az adós a hitelezőjét rágalmazza és utálja, és általában: azt támadja leginkább az ember, akitől a legtöbbet vett kölcsön.

A római birodalmat elpusztítók sem kezdtek mindent igazán az elején, mihelyst az elfoglalt területeken letelepedtek és létrehozták feudális államalakulataikat.

A római minta utánzása jellemző Napóleonra is, Hitler III. Birodalmára...

Róma jogrendje minden demokratikus állam alkotmányába beépült...

Építészetükre a római minták utánzása jellemző: félköríves boltozat, félköríves ablakok, az oszlopok viszont alacsonyak, fejezetük kevésbé díszes, a tetőszerkezet súlyát a falak viselik.
Igazi építészekről és szakemberekről a 8. századtól a 10. századig terjedő időszakban alig beszélhetünk.
Itália területén élnek ugyan nagy mesterek, akik folytatják a tradíciókat. Főleg Közép- és Dél-Itáliában felfokozódott a bizánci hatás. Róma pusztulása után a 6. században Ravenna lett a központ Kelet és Nyugat között.

A Birodalom területére érkező népeket nem is annyira az antik szellemiség győzte le, hanem az, ami Rómát is megdöntötte: a kereszténység.

A kereszténység felvétele saját ősi kultúrájuk feladására és megtagadására kényszerítette őket és elmondható, a sok ellentét, pusztító háború és más egyéb, általam tett negatív megállapítás ellenére, hogy az 5. századot követő többszázéves anarchia után konstruktív megoldásként létrejött és a mai napig létezik a Nyugatnak nevezett kulturális fogalom.

Az antikot legyőző keresztény szellem most vívja meghatározó csatáját egy kemény ellenséggel. Nem látni még, ki az, sisakrostélya lehajtva, pajzsán nem olvasható a jel...

De, vissza az elég fantáziátlanul románnak nevezett időszakhoz – azt biztosan tudjátok, hogy nem is olyan régen, csak a 19. században nevezték el a múlt korszakait annak, aminek most tűnnek, az adott időszakokban élők nem így nevezték jelenüket. Azért is nevezték el a saját 19. századukat újkornak – és milyen régi már, ugye. Az utánuk jövőknek meg nem volt mit tenni, elnevezték a 20. századot legújabb kornak. Most vagyunk a legeslegújabban – és, hogy utánunk mi lesz, az már legyen az utánunk élők problémája (talán Elhazudott Választásról fognak beszélni?, ki tudja).

Szóval, román kor...

A templomépítkezés a középkor hajnalán – ugyanúgy, mint az ókorban – a legfontosabb feladat.
Az új vallás puritán külsőségei egészen más jellegű építmények létrehozását követelték.
Példaként a római vásárcsarnokok, a bazilikák szolgáltak. A bazilikák három- vagy öthajós épületek voltak – bevásárlóközpontok, vagy középületek, hivatalok.

Boltozatuk félköríves donga, vagy keresztboltozat, középütt, vagy az épület hátulsó részén kupolával. Az újdonság, amit újonnan tettek hozzá, a harangtorony volt. Előfordult mint külön építmény a bazilika mellett, később gyakoribb a főhajó fölé épített torony, vagy a mellékhajókra épített egy-egy torony.

Itália területén – ahol a római tradíció nem halt ki egészen – a templomok kecsesebbek, mívesebbek. Az északabbra, északkeletre fekvő országok román stílusú templomai inkább hasonlítanak erődítményekre, várkastélyokra. Ezen a területen a fő jellemző, hogy a falak vastagok, felfelé keskenyedők, az ablakkivágások lőrésszerűek.

Egyszerűen nem mertek nagyobb ablakokat vágni és vékonyabb falakat emelni, nem tudták a súlyt a pilléreken és a boltozaton elosztani – tartottak attól, hogy az épület összedől. Az oszlopok szerepe is inkább csak dekoratív, tartófunkciójuk csak kevés területen van.
 

A román korszak építészetében három lényegesen nemzeti vonás mutatkozik: az itáliai, a francia és a német.

A fejlett itáliai román stílusú építészet legszebb emléke a pisai székesegyház, a keresztelőkápolna és a ferdetorony együttese, amelyet a 11. században kezdtek építeni.
A dóm öthajós, háromhajós keresztházzal, a hajók kereszteződése felett elliptikus kupolával. Az épületegyüttes külsejére jellemző az alul vakárkádos, a többi szinten csipkeszerűnek tűnő galériás megoldás, amely könnyedebbé teszi a nagy falsíkokat. A harangtornyot csak a 12. században kezdték építeni. Mivel építés közben elferdült, nem merték folytatni, csak a 19. században fejezték be.

Teljesen más jellegű, a stílusnak mégis megfelelő a német wormsi székesegyház, amelyet szintén a 11. században kezdtek építeni.

Háromhajós, kétszentélyes bazilika, egy kereszthajóval, a templom négy sarkán hatalmas tornyokkal. Német jellegzetesség az oromzatos toronysisakok alkalmazása.

Jellegzetes a román stílusú templomokra a félköríves ikerablakokon kívül a kör alakú rózsaablakok alkalmazása.

A román stílus idején a vezető képzőművészeti ág az építészet. A szobrászat és a festészet erősen alárendelt szerepet tölt be, az építmény díszítését szolgálja.

A szobrászat fejlettsége eleinte azon múlik, hogy egy adott terület milyen messze esik Itáliától, és így milyen mértékben hat rá az antik művészet.

A leggazdagabb szobrászati díszítés a templomok bejárati oldalán, a kapu fölött és két oldalán találhatók: gazdagon faragott féloszlopok, ájtatos mozdulatú, merev arcú apostolok és szentek; bibliai jelenetek a kapu feletti falmezőben. Gyakran ábrázolják az utolsó ítéletet, mint borzalmas, végső elszámolást.

A festészet szerepe másodlagos. Jelszerű ábrázolásmód a jellemző: barna vonallal megrajzolt figurák, kifejezéstelen, merev arcok, sematizmus, lapos felületek; a dolgok tömegének kifejezésére, a domborúság ábrázolására nem törekedtek. E festmények szerepe az volt, hogy az olvasni nem tudó tömegek számára is hozzáférhetővé tegyék a szent könyvek tartalmát.
A szegények bibliájának is szokták nevezni ezeket a román-kori templomi freskókat.
Nagyon érdekes abból a szempontból nézni a képeket, hogy nagy történelmi korok hajnalára hasonló törvényszerűségek jellemzők, mint az őskor művészetére. A jelszerű ábrázolás, a világkép közvetítése és megmagyarázása – a művészi szabadság rovására.
Ahogyan a mágikus világkép összefoglalta és meghatározta az őskor emberének mindennapjait, úgy határozza meg a keresztény vallás által közvetített világkép a középkori ember egész életét.

Végülis minden történelmi korszakról elmondható, hogy a kultúra nem más, mint egy-egy vallás világképének leképzése a szellem valamennyi területén.

A 20. századra a tudomány, mint filozófia, mint elmélet, mint minden magyarázat és válasz birtokosa lép fel olyan erővel, amely hitet követel magának. Minden új kultúra születését egy-egy vallás születése előzte meg, mintegy előhívva egy-egy társadalom kialakulását.
A 19. és a 20. század fordulóján előre jelezte Nietzsche kiábrándult elmélkedése, hogy „meghalt az Isten”. Az addig fontos értékek nevetségessé váltak, az ellentétes fogalmakat és erőket szétválasztó határok köddé lettek.

Egy új világ születése várható a közeljövőben, mivel az új Szellemmel már terhes a Nyugat és egyre jobban kirajzolódni látszik egy újszerű világkép – mint amikor a kismama még jóval a gyermek születése előtt megvásárolja a babakocsit, berendezi a szobát, átfesti a falakat, felkészül az új jövevény fogadására. Szándékosan mondtam az előbb, hogy terhes, nem áldott..., terhes. Nem a mohamedán vallás lesz, amit rákényszerítenek az új birodalomra, az már kb. 1600 éves (bár, ha figyelembe vesszük az elhazudott középkort, vagy a Gergely pápa általi naptárreform többszáz éves eltolódásait, lehet 2000 éves) – és életre is hívta a saját társadalmait. De nem is a kereszténység, hanem valami más.

Érdekes, mániája ez a Nyugatnak (Amerikát is beleértve), hogy folyton az idővel játszanak. Átállítják, meg visszaállítják – azt állítva, hogy ha levágunk egy takaró végéből egy részt és azt hozzávarrjuk az elejéhez, hosszabb lesz tőle a takarónk...

A román stílus egy másik sajátossága a kézzel írott kódexek miniatúra-festészete.
A kezdetben csupán a kezdőbetűk iniciáléit díszítették, majd a gótikában megjelennek az egész oldalas illusztrációk is.

De a gótikáról később...

Szabó Ottó