Bevezetés

E tanulmánysorozat elmélkedés csupán. Elmélkedés az emberi kultúrtörténet kiemelkedő eseményeiről, a művészettörténet általánosan meghatározott korszakairól, stílusirányzatairól, az alkotó emberről és alkotásairól.

Olyan esztétikai vizsgálódásról lesz szó az alábbiakban, amelyet nem művészettörténész, nem is esztéta, hanem képzőművész írt. Olyasvalaki, aki maga is csak kérdez. Válaszokat keres.

Vajon tudhatunk-e mindent pontosan…

Vajon megfelelnek-e a kapott válaszok a valóságnak…?

„A valóság minden tudása lehetőség…” – állítja Kierkegaard. Tehát szubjektív. A kapott válasz is valószínűleg csupán szubjektív vélemény lehet. Bárhol és bármiben is olvassa az ember.
Az itt leírtakban általánosan elfogadott tények közt próbálok járható ösvényt keresni. Magamnak! Hogy miért teszem mégis közzé? Nem tudom. Valójában én magam sem értem.
Objektív tények közt szubjektív vélemények.

Általánosan elfogadott határok között szabadon...

Először is: talán a legfontosabb megvizsgálnunk, hogy mit takar a művészet fogalma.

• Egyfajta életmódot?
• Küldetést?
• Mesterséget?
• Képmutatást?
• Megismerést?
• Kényszert?
• Kedvtelést?
• Neurózist?

A művészet a valóság bizonyos esztétikai elvek szerinti megjelenítése – állítják a lexikonok.
És – szorosan összefügg az alkotással (vagy a folyamattal, vagy az alkotni vágyással).
Persze, nem teljesen fedi ez a valóságot.

Művészet… Vajon mi a művészet?

És vajon mi a valóság?

Mi a különbség a valós és a látszólagos között?

Mi a különbség az egyes és az általános között?

Rengeteg mellékes kérdést lehetne még feltenni, keresni választ rájuk, logikusan és tisztán megmagyarázni fogalmakat – de minek?…

Nem tudományos tételeken áll vagy bukik a lényeg, hanem, hogy beépítjük-e téglaként éppen épülő templomunk falába a kapott válaszokat és információkat, vagy sem.
Íme, az én tégláim!

Művészet…
Nehéz kifejteni, hogy mi a művészet, hiszen minden történelmi korszak a saját felfogása szerint magyarázza azt. Művészet és alkotás szorosan összefügg. Az egyik kényszer alkotni valami maradandót, a másik maga a folyamat. Az egyik vágy, a másik törekvés a megvalósításra. Művészet és alkotás együtt kísérlet arra, hogy legyőzzük az időt.

Mi az élet értelme és célja?

Végállomás-e a halál, vagy maga a cél?

– Időtlen és boldog örökkévalóság…

Az örök élet boldogságát keresi, kutatja, és nem találja az ember. Feltételezhető, hogy rosszul fogalmazza meg a kérdéseit. Minél pontosabb akar lenni, minél jobban a lényegre törekszik, annál inkább elsekélyesedik a mondanivalója.

Az örök élet boldogságát keresi, kutatja vallásokban, mesékben és mítoszokban. Filozófiákban, műalkotásokban, történelmi összefüggésekben, régi sírokban, kőtáblákon és könyvekben… Keresi a föld felszínén és a föld alatt, a vizekben és a föld felett – és nem leli… Pedig ha jobban odafigyelne, ha nemcsak nézne, de látna is, ha az összefüggéseket felfedezné, ha nemcsak hallgatna, de hallana is – annyit már mindenesetre kibogozott volna, hogy van miért élni.

Amíg ember él a Földön, létezik a bábeli torony is, léteznek Egyiptom piramisai és általuk a fáraók is, akik nevét viselik. Homérosz és általa Achillesz, létezik Platón és léteznek Arisztotelész gondolatai, Feidász, Nagy Sándor, Julius Caesar, Vergilius, Aurelius Augustinus – és még sorolhatnám, hiszen ez csak a kezdet kezdete. Léteznek – vagyis vannak.
Némelyek alkotásaikban élnek tovább, némelyek dicső tetteikben.

Az arrogáns és mogorva Michelangelo az alkotásaiban letisztulva él tovább, akár az őrült van Gogh. A részeges Modigliani, a bűnözőnek tartott Villon vagy a hatóságok elől egész életében menekülő Caravaggio talán műveik által váltották meg magukat és nyerték el az örök életet.

Minden embernek megadatott, hogy valami maradandót alkosson, hogy nyomot hagyjon vagy legalább, hogy a gyerekei emlékezetében éljen tovább egy ideig. A kopjafák és a keresztek még sokáig őrzik az emlékét annak, aki már elment, de végül a sírtáblák is elenyésznek…

Hátha csak egyedül vagyunk a világban – elmélkedik Aurelius Augustinus, felvetve a független egyéniség gondolatát, aki már képes elgondolkodni a világ dolgai felől, aki önállóan, egyedül dönt az igaz és a hamis dolgában. Egyedül – még ha rosszul is. Nem nézi a „több” érdekét, egyedül az ő élete fontos… Nem a Sok, az általános az értékes, hanem az egyedi, az Egy… Az eredet, vagyis a kezdet, a lényeg közvetlen környezetéből származó. Az eredeti…
„Istennek szüksége van rám, mert, ha én nem lennék, ő sem lenne…” – elmélkedik Eckhart mester a gótika korának keresztény misztikusa.

A későbbi korokra az általánosan érvényes igazság erőszakos elfogadtatása vált jellemzővé. Egymást érték az általános háborús konfliktusok, amelyekben elvérzett a szubjektív vélemény. Az egyén és nézetei hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve csaknem minden történelmi korban.

Az újkortól szinte napjainkig az általánosan érvényes igazságot tudományos magyarázatokkal igyekeztek ráerőszakolni mindenkire. Azért annyira fontos, hogy túlságosan nagy műveltségre ne tegyen szert az ember, hogy könnyen manipulálható legyen. A félművelt ugyanis megbízik a tudományos magyarázatokban, elhiszi, hogy az őt képviselő okosabbak tényleg őt képviselik. Kételyeire tudományos magyarázatokat kap, és bármit elhisz, ami meg van magyarázva, és logikusan alá van támasztva.

Az élet viszont csöppet sem logikus.

Nagy titkait nem a ráció, hanem a szentiment képes csak megérteni. Valamint a dolgokba beleérző intellektus.

A tudományok fejlődésétől remélte az ember, hogy választ kaphat az élet nagy kérdéseire és problémáira, aztán az általánosan érvényes boldogság, béke, harmónia helyett általános hazugságot, csalást, kegyetlenséget és durvaságot talált mindenütt.

Az élet minden területén.

Épp az ellenkezője történt, mint amit akart: az igazságot firtatta, és mikor felfedezte, rá kellett ébrednie, hogy hazudnia kell egy szebb világot. Úgy magának, mint a gyermekeinek, hogy a „dolgok szörnyű és rejtélyes karaktere” fölött győzni tudjon.

Ez idáig még nem győzött. Nem lehet ugyanis hazugságokra építkezni.

A világ olyan, amilyen! Nem kellene életeket áldozni azért, hogy másféle legyen.

A kezdetekkor itt éltek az angyalok a földön és házasodtak az ember lányaival – állítja Mózes valamelyik könyve.

Tényleg így lett volna? Hiszen a történelemtudományok fellendülése óta ezerféle magyarázat született már a vélt okokról. Az első ókori civilizációk fejlettsége annyira megdöbbenti a ma emberét, hogy legújabban földönkívüliek beavatkozását véli felfedezni.

Kezdetben itt éltek az angyalok a földön…

A mezopotámiai népek tanúsága szerint is, a Nílus völgyében is, vagy akár görög-római világban – mindez kézenfekvő valóság volt. Nyomait mindenütt megtalálták, mégis belemagyarázzák a dolgokba a jelen elképzeléseit a múltról. Minden korszak minden hatalmon lévő rendszere beleülteti a múltba a saját jelenléte törvényszerűségeit. A múltat használja tanúként kétes ügyei perénél. Átírja, kiszínezi, meghamisítja, ha kell.

Róma előbb kirabolta a világot, majd rájött arra, hogy a pénz nem boldogít és felfedezte magának a humánumot. És ez okozta pusztulását. Humánus polgárok elkényeztetett fiai már nem lesznek határozott és kemény katonák. Már nem képesek fegyelmezetten és gondolkodás nélkül teljesíteni a legvadabb parancsot is.

A hanyatlás több száz évig tartott. Közben úgy megsokasult az ember bűne, fokozódott arcátlansága és önteltsége, hogy „elfordította Isten az ő orcáját”.

Az Ige, ami kezdetben Istennél volt, testté lett. Tanította az embereket. Gyógyította az embereket. Vigasztalta a megfáradtakat, a kiábrándultakat, szerette ellenségeit. Hídról és szakadékról beszélt, útról és igazságról. Mikor aztán az embernek az az érzése támadt, hogy megáll már a saját lábán is, és hogy már világos előtte, hogy mi a szép, a jó és az igaz – azon túl az Ige már csak korlát volt. A fejlődés akadálya.

Útjában állt az önmegváltásnak, hát elveszejtették.

Egy ideig fejlődésként könyvelték el az egyre halmozódó javakat, a jólétet, majd a lelkesedés alábbhagyott. Beköszöntött a dekadencia hosszú ősze. Színes, pazar, szüretektől boldog, vidám, zajos ősz. Ha a természetről van szó, mindenki előtt világos, hogy nemsokára jön a tél. És csend. És hó. És halál.

Ha viszont az ember természetéről van szó, akkor meg az világos, hogy szándékosan nem akarja az összefüggéseket felfedezni: attól még, ugye, hogy valami ez idáig mindig bekövetkezett, még nem feltétlenül fog most is megtörténni. Attól még, hogy idáig mindenki meghalt, még nem kell mindig így történnie…

Istent a tábortüzek mellett ábrándozó pásztornépek rajzolták az égre, de a mi világunk bebizonyította, hogy csak a képzelet szüleménye… Valójában az ideális emberről alkotott elképzelések leképezése…

Aztán mindenki egyedül maradt.

Lógva maradt a semmiben.

A pusztulásban, amikor már mindenki jelek után áhítozott, hiába elevenítették fel a régi imákat, hiába könyörögtek. Nem tudták megszólítani az Istent. A nyelvet elfelejtették, beszédjüket pedig már nem értette a transzcendens világ.

A természeti jelenségek tudományos magyarázatai nagy nehezen kultúrát teremtettek, amelyet elkápráztattak saját vívmányai, elvakított saját nagysága – a nagy stílus. Amikor már végre feltette a pontokat az „ö” betűre, kijelenthette:

– öö!

És ez után már minden változás csak hanyatlás lehet.

Kinevette a transzcendens világot, eltávolodott a természettől…, aztán magára maradt a sok fölötte zsarnokoskodó képlettel és bizonyítékkal. A sok logikusnak ható értelmetlen dologgal. A tudományosan megalapozott és kivitelezett láncreakcióval és a hadászati felhasználásával…
– És megijedt.

Magára maradt a megmagyarázott, de mégis természetfelettinek tűnő dolgokkal, magára maradt lelki problémáival.

A dekadencia, amely mint súlyos, nehéz köd terjed úgy a mennyben, mint a földön is, fogékonnyá tette az okkult dolgok iránt. Megérezte ugyanis a természetfeletti erők hatását, gyakran megmagyarázhatatlan dolgokat él át, de a tájékozódást már elvesztette. Eltévedt. Megízlelte a szabadságot, ami szorongást váltott ki belőle. „A szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre” – állítja Kierkegaard és hasonlóan fejezi ki magát József Attila is a „Ti jók vagytok mindannyian” című versében.

Úgy tűnik, tényleg egyedül vagyunk a világban. Létezünk (egzisztálunk). Kiszabadultunk. Szabadok voltunk egykor (eleinte ujjongtunk a boldogságtól), de most már elég; már hazakívánkozunk.

Minden szubjektív.

Minden annak a függvénye, hogy Én hogyan fogom fel a dolgokat. Milyen családban nőttem fel, milyen a műveltségem, milyen az értékrendem. Hiszek-e Istenben vagy sem…
A születésem – nem egészen az enyém. Kínnal, szenvedéssel megszült az anyám. Felelőtlenül a transzcendens világból ideráncigált – felfogható így is.

A halálom viszont már egyedül az enyém. Még ha úgy hiszik mások, hogy velem együtt fogják átérezni, akkor is csak az enyém. Akkor én fogom meghatározni önmagamat.
A pillanat hatalmával. A megállított pillanat hatalmával. „A pillanat” – ugyanis – „nem az időhöz tartozik, hanem az öröklét atomja. Az öröklét első visszatükröződése az időben; az öröklét első kísérlete az idő megállítására. A pillanatban a jelen örök és az örökkévaló jelen; ez az egyidejűség az igazság. Az ember élete egymástól teljesen független transzcendens pillanatok sorozata…” (Kierkegaard)

A pillanat lehet a művészet lényege. Hiszen életünk minden pillanata egy-egy kép.
Nem bizonyos esztétikai normák szerinti kép, hanem megfelelni akarás. Vagy megfelelni nem akarás…

Ne firtassuk, hogy mi a szép. Sem azt, hogy mi az igazság. Azt se, hogy mi a jó.
Keressük végre azt, hogy életünk minden pillanatában kinek akartunk megfelelni (vagy nem megfelelni).

„A szubjektivitás az igazság, a szubjektivitás a valóság”. (Kierkegaard)

Ahhoz, hogy a művészetet megérthessük, hogy a műalkotások üzenetét fel tudjuk fogni, tudatosítanunk kell, hogy a műalkotás lényegében a művész bonyolult lelkivilágának a lenyomata…
A műalkotás olyan szubjektív igazság, amely metszéspontja lehet az alkotó és a befogadó szubjektivitásnak. Színtere lehet világok találkozásának.

„A művészet önmegváltás” Nietzsche szerint. Értékrendszerünk torzulására utal, hogy a műalkotásban elsősorban a szépet keressük és nem egy olyan gondolatot, amit beszédben elmondani, vagy szavakkal leírni nem lehet.

Nem szabad leragadnunk az előző generációk által közvetített Szép fogalmánál; a lényeg ugyanis az, hogy „milyen mértékben meri felismerni valaki a dolgok szörnyű és rejtélyes karakterét.” (Nietzsche)

„A művészet hazugság – viszont több mint puszta fantáziálás, mert megváltoztatja az értékeket.”
„Finoman csinálnak az emberből bolondot, ha finom lény, durván, ha faragatlan…”
„A szép fogalma éppen olyan kevéssé létezik, mint a jó, az igaz. Ezek csak egy bizonyos embertípus fennmaradási feltételei.”

A csúnya egy típus hanyatlását jelenti. „A belső vágyak ellentmondását és hiányos koordinációját, a szervezőerő csökkenését, az akarat megcsappanását…” (Nietzsche)

Kierkegaard szerint a valóság szubjektív és szerinte ez az igazság. Nietzsche viszont objektivitásra törekszik.

„Minden ember egy önmagába zárt külön világ” – állítja Kierkegaard. Ha az igazság valóban szubjektív, akkor nem közölhető senkivel? Mi értelme van akkor bármilyen beszélgetésnek?
Nem lehet ugyanis annyira közömbös és távolságtartó az ember, hogy bármivel, amit elbeszél, megvitat, megítél, véleményez és analizál – ne befolyásolna másokat.
Ha észrevételeinket, tapasztalatainkat, érzéseinket, felfedezéseinket, elméleteinket másokkal is közölni akarjuk, ez már törekvés egyfajta objektivitásra. Főleg, ha tanácsokat adunk, ha véleményt nyilvánítunk…

„A szubjektivitás az igazság, az objektívvá válás akarása ellenben a nem-igazság.” (Kierkegaard)
Tehát Nietzsche és Kierkegaard szintéziseként elmondható, hogy a művészet olyan szubjektív valóság, ami objektivitásra törekszik.

A művészet és a hazugság…

„Csak Egy világ van, ez pedig hamis, kegyetlen, ellentmondásos, megtévesztő és értelmetlen.
Ilyen világ a való világ. Szükségünk van a hazugságra, hogy ezen az igazságon diadalt arathassunk.”
„A lét szörnyű és rejtélyes karakteréhez tartozik az a tény, hogy hazugság szükséges az élethez…”– állítja Nietzsche.

Gondoljunk csak ifjúkorunk regényeire: Jókai és Gárdonyi művei, Balzac, Tolsztoj alkotásai – amikor részletező pontossággal leírnak minden kis eseményt, szobában, utcán, csatatéren…, ki mit kiabál, beszél, ki milyen terhek súlya alatt csuklik össze – ezek mind, mind kitalációk. Ne mondjuk rá, hogy hazugság, hanem mondjuk például azt, hogy nem-igazság. Fikció.
Leonardo Mona Lisája – sem férfi, sem nő. Sem ember, sem angyal. Kitaláció…
Michelangelo Mózese például… – próbáljuk csak megállapítani, hogy hány esztendős férfiról van szó… Biztos, hogy szarvai is voltak?

Dávid testalkata egészen biztos, hogy ilyen volt? Biztosan így nézett ki? Biztosan meztelenül vette fel a harcot Góliáttal? Biztos, hogy így nézett rá? Az arca hasonlít?
– Biztos, hogy ez a legfontosabb?

– Ha nem, akkor mi...?

Sokszor tapasztalhattuk, hogy az egyszerű, lényegre törő igazságot kitalált történetek által próbálják megmagyarázni. Beburkolják, becsomagolják, körül írják, hogy emészthető legyen. Felöltöztetik a meztelen igazságot, hogy nehogy megbotránkoztasson sok finom lelket.
Inkább elhallgatjuk az igazságot, nehogy fájdalmat okozzon.

Ha az az igazság, hogy betegek vagyunk, ugyan miért küzdünk ellene?

Amikor nem szép a meztelen igazság, miért díszítjük fel azt?

Amikor a tiszta igazság nekünk nem jó, miért dramatizáljuk azt?

– Szóval…?!

A művészi hajlam adottság. Veleszületett adottság. Megtanulni nem lehet. Viszont tanulás szükséges a kiműveléséhez.

„A művészi őserő a gazdaság kényszerítő ereje… A tehetséges ember tehetségének áldozata is: tehetsége vámpír gyanánt zsarnokoskodik rajta” – fejtegeti Nietzsche.

Miért ragad tollat valaki, és miért töri a fejét bonyolult szóösszetételeken és rímeken?

Miért fog ecsetet valaki és vésőt?

Milyen hangok és dallamok zúgnak, lüktetnek és kavarognak a fejben?

Mi az az erő, ami nem hagy nyugodni?

Milyen vágy akar enyhülni?

Művészi erők szabadulnak fel Nietzsche szerint az álomban és a mámorban is.
Az álomban a képiség, az összekapcsolódás, a költészet ereje. A mámorban a szenvedély, a mozgás, az ének és a tánc ereje.

Az egyik a művészet Apollónikus oldala, a másik a Dionüszoszi. Az egyik vizionárius kényszer, a másik orgiasztikus.

Más:
„Az alkotásban fogalmazódik meg a gondolat – formába rendeződik az anyag.”
„Az anyag elsődleges” – véli Arisztotelész – és másodlagosan elsődleges a forma”.
„A természetben csak megformált anyag létezik” – teszi hozzá.

„Anya – g”! Így hangzik C. G. Jung híres, egy szóba összegzett kategorikus imperatívusza.
„Anyag forma nélkül nem létezik, viszont a forma önmagában csak lehetőség.”

A művészet talán a végtelen és a véges, az időbeli és az örök, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. Szintézis, vagyis két ellentétes fogalom látszólagos ellentmondásának megszüntetése.

Miként hozható össze az idő és az örökkévalóság?

A jelent a pillanat határozza meg, a pillanatnak az ad tartalmat, hogy nem az időhöz tartozik, hanem az öröklét atomja. A külvilágban ilyen pillanat nincs, amiben a jelen örök és az örökkévaló jelen.

Kierkegaard szerint ez az egyidejűség az igazság. Végső fokon tehát az idő csak a test számára létezik.

– Valóban nem lenne ilyen pillanat?

– A művészet a műalkotásban nem az ilyen pillanatot akarja bizonyítani?

A pillanat az öröklét első visszatükröződése az időben, első kísérlete az idő megállítására.
Halálunkkor mindent itt kell hagynunk, ami anyagi jellegű, a tudást viszont és a megszerzett összes ismeretet, jó és rossz tapasztalatot, élményt és gondolatot magunkkal visszük…
A tárgyak képeit, emlékeit… Mindent, ami kimondható és leírható volt, mindent, ami kifejezhető volt.

Azokat az ismereteket, amiket mi magunk szedtünk össze könyvek által, tapasztalatok és magyarázatok által, kézzelfogható bizonyítékok vagy feltételezés által – valamint a művészetek által.

A fent leírtak alapján látható, hogy a művészet lényegében a megismerés egyik folyamata, általa birtokba vehetünk elvont és megfogalmazhatatlan hangulatokat és lelkiállapotokat, a félelem, a szorongás, a boldogság, az öröm rengeteg élményváltozatát.
Egy gyönyörű táj látványát képként regisztrálom, nem kell hozzá realisztikus vagy naturalisztikus festmény. Egy festett tájkép látványa által viszont a művész lelkivilágával is kapcsolatba kerülök.

Egy megfestett tájkép a saját élményemet az alkotója élményével és még annyi minden mással is gazdagítja.

A művészet nem az igazságra törekszik – mégsem hazugság. Nem a puszta igazat mondja el, hanem megmagyaráz és elhitet, nem a szépet fogalmazza meg, hanem feldíszít és megszépít, nem a tiszta igazsággal foglalkozik, hanem dramatizál: eltúlozza a rosszat, hogy a jó jobbnak tűnjön.
A művészet olyan hazugság, amelyre óriási szüksége van alkotónak és befogadónak egyaránt.
Nem az etika, hanem az esztétika lehet csak mércéje.

Az esztétika – egy újabb fogalom, amelyet elemeznünk kell, hogy megérthessük, mi miért olyan, amilyen.

Az esztétika a filozófia egyik ága. A széppel, a műalkotásokban megnyilatkozó széppel, valamint a művészetek elméletével foglalkozik.

Az esztétika vizsgálódásának tárgya lehet természeti, társadalmi és művészeti.
A fogalmat elsőként Baumgarten – 18. századi német filozófus használta…
Ez is egy olyan száraz és rideg meghatározás, hogy az ember eleve kétkedéssel áll hozzá.

Szép. Mi az, hogy szép?

Nekünk úgy tanították, hogy szép az, ami a szemnek érdek nélkül tetszik…
És mi van akkor, ha az ember érdekelt a dologban? (a saját gyermekéről, szerelméről már nem mondhat véleményt?)

Aztán módosították, jobban mondva visszatértek az eredeti, egyszerűbb változathoz, amit Arisztotelész állított: szép az, ami tetszik.

Nagyszerű meghatározás. Egyszerű és lényegre törő.

Ebből viszont az derül ki, hogy a szépség fogalma attól függ, hogy tetszik-e…
És akkor ez a fogalom is szubjektív.

Mindenkinek más és másféle az ízlése, mindenkinek más és más dolog tetszik.

– De akkor nagy a valószínűsége, hogy a szépség fogalma, mint meghatározó, biztos pont, mint mérce nem is létezik.

Nietzsche találta volna el a helyes választ?

Hogy a szép – akár a jó és az igaz – nem léteznek. Pusztán némely típus megszépüléséről, vagy dekadenciájáról (hanyatlás, züllés) beszélhetünk.

Ezeket a fogalmakat minden korszakban a domináns típus (faj, nemzet) úgy alakítja át, hogy ezen a fogalmakkal a saját dominanciáját alátámasztja.

„A megszépülés a megnövekedett erő következménye. A megszépülés egy győzedelmes akarat, felfokozott koordináció, valamennyi erős vágy harmonizálása, egy hiánytalanul merőleges gravitáló erő kifejeződése. Logikai és geometriai egyszerűsödés.
A fejlődés tetőpontja: a nagy stílus”. (Nietzsche)

Aquinói Tamás, a skolasztika fejedelme, így elmélkedik: „a szépség a forma érzékelhető dimenziókban megcsillanó fénye. A szépség csak a tudat fényében, az ember élményében jelentkezik”.
Tehát e fogalom szubjektív voltát Aquinói Tamás is vallotta – jóval előbb, mint az olyan gyakran általam idézett két gondolkodó.

Mondhatjuk úgy is – Aquinói Tamás, Kierkegaard és Nietzsche szintéziseként – hogy a szépség egy szubjektív élmény. Ha objektívvé akarják tenni, akkor már pusztán egy domináns embertípus egyik fennmaradási feltétele.

Visszatérve a lexikonok meghatározásához…

Miszerint: az esztétika vizsgálódásának tárgya lehet természeti, társadalmi és művészeti.
Felmerül a kérdés, hogy az esztétika vizsgálódásának tárgya lehet-e más, mint emberi alkotás?

Szép vagy csúf, jó vagy rossz, igaz vagy hamis – csak az ember felfogása szerint létezik.
Szubjektív fogalmak, és az ember viszonya ezekhez a fogalmakhoz: döntés

„Minden ember önmagába zárt külön világ, minden individuum örök inkognitóban él; ebben az értelemben az inkognitó az emberi létezés egyik alapstruktúrája”. (Kierkegaard)

Ez volt a bevezető: az a szemüveg, amelyen keresztül én a művészettörténetet szemlélem.

 

Szabó Ottó