a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

Az őskor

Az őskor embere a mágia gyermeke, jó és rossz szellemek befolyásolják mindennapjait, minden cselekedetét, ébrenlétét és álomvilágát, születésről és elmúlásról alkotott elképzeléseit. Világképe mágikus világkép. Vadászata sikere vagy harcai végkifejlete sem saját erejétől, bátorságától, leleményességétől és ügyességétől függ, hanem a szellemek szeszélyeitől.

Vadászat előtt felrajzolta az elejtendő állat képét a sziklafalra és síppal, dobbal, nádihegedűvel, vadásztánccal, a jó szellemek megidézésével és jóindulatuk elnyerésével – valójában a vadászatot már az éjszaka elkezdte. Az elejtendő állat szellemét győzte le a vadászat előtti éjjelen, így reggelre a lebénított szellemű test már könnyű zsákmányul szolgálhatott.
Létezik jó néhány magyarázat – talán akkor pontosabbak leszünk, ha feltételezést mondunk – azzal kapcsolatban, hogy mi célból keletkeztek a barlangrajzok. 
Feltételezhető, hogy azért rajzolta fel az elejtendő állat képét a falra, hogy dárdáikat beledobálva már a vadászat előtt legyőzhessék a szellemét;
Az is lehet, hogy pusztán sikereit szerette volna elmesélni a nő(stényé)nek; dicsekedni akart; szebbé tenni vagy drámaibbá a vele történteket, de mivel még szókincse igencsak gyér lehetett, lerajzolta a cselekményt…
Elképzelhető az is, hogy előbb tudott rajzolni, mint beszélni…
De mi van akkor, ha nem is az ősember festette a képeket, hanem a felesége – pusztán a díszítést tartva szem előtt – mintegy megszépíteni akarván a lakóhelyét? He?
Az őskori barlangrajzok és sziklarajzok nagyszerű természet-megfigyelésről és ügyességről, kiváló rajzkészségről árulkodnak. Kifejezetten tehetséges emberről keltenek benyomását. Lehet, hogy nem is „gondolkodó ember”-nek kellene neveznünk, hanem „tehetséges ember”-nek…

Az őskor tényleg az emberiség hajnala lett volna? Valóban a kezdet kezdete?
A huszadik század embere, aki olyannyira biztos volt abban, hogy a fejlődésmenet csúcsán áll, mindenesetre tett egy-két pontos meghatározást ezzel kapcsolatban is. A huszadik század embere különben is a pontosságáról híres. Pontosan megmondja az időt (ha kérdezed), pontosan leméri a távolságokat, a súlyokat, a méreteket. Pontosan meghatározza a fogalmakat.
A tudományok panteonját építi pontos számítógépeivel és semmilyen idealizmus, semmilyen istenség sem tudja eltéríteni céljától: megméri a pontos súlyát és méretét mindennek.
A szénizotópos vizsgálat segítségével például (a C612-es felezési idejének vizsgálata által) megállapította az egyes dolgok korát.
E szerint a mai értelemben vett értelmes ember mintegy 100 000 − 50 000 évvel ezelőtt jelent meg. Pontosan.
… Szóval kb. 50 000 év a differencia.
Az első ókori kultúrától napjainkig mindössze 5 000 év telt el.
Tehát pusztán a differenciába 10-szer belefér a kultúra egész fejlődéstörténete: az egyiptomi népek birodalommá fejlődésétől napjainkig. Az ős-sumer kortól a 20. századig. Az ószövetségi törvényektől a kapitalista fejlődés büszke ragyogásáig.
Nem semmi…
Ha most a természettől elidegenedett emberiség tárgyilagos géniusza elpusztítaná világát, és a túlélők – megpróbálva életben maradni – újra kezdenék a legeslegelején, aztán a fokozatos fejlődésben eljutnának a maihoz hasonló szintre… nos, ez akár tízszer is megismétlődhet, és újra kezdődhet…
A földtörténet kezdeti időszakait megállapító szénizotópos pontosságról inkább már ne is beszéljünk. Itt néhol többszázezer éves a differencia (sőt, gyakran évmilliókkal dobálóznak).
A mai európai ember, az önmagára olyan büszke „nyugati“ géniusz, a római birodalmat elpusztító és új kultúrát teremtő szellemiség is alig 1 500 éves.
Tehát
Láthatjuk, hogy az effajta, múltba tekintő pontosság mennyire ingatag. Nem állítom, hogy hazug, inkább azt mondom, hogy nem igaz.
És
Ha figyelembe vesszük múltba tekintő politikusainkat, a nacionalizmus álszent ördögét, a kommunizmus démonát, a fasiszta tébolyt,
– ha figyelembe vesszük múltban élő jelenünket – a jövő elég kiábrándítónak tűnik.
Jézus figyelmeztetett: apáitok megölték a prófétákat, ti pedig elkészítettétek a sírjaikat…
– de ki figyel ma már Jézusra; csak korlátoz a fejlődésben és állandóan problémázik.

Nem olyan volt a múlt, ahogyan mi azt ma elképzeljük. A jövő viszont olyan lesz, amilyennek azt ma elindítjuk.
Nem kell a múlttal törődnünk, hiszen az már van. Az már megtörtént, az megvan. Gondolkodjunk azon, ami még nincs.
Tanulnunk kell a múltból – állítják sokan. Ez mind igaz – viszont mi a múlt tanulmányozását eltúlozzuk nagyon.
Fel kell térképeznünk a múltat – állítják a fontoskodó hullarablók és sírgyalázók.
Fel kell térképeznünk ahhoz, hogy a jelen biztosabb és nemesebb legyen. Le kell szűrnünk a tanulságot…
– Milyen jelenről beszélnek ezek?
Nézzétek meg a másodpercmutatót, és magatok is láthatjátok, hogy mennyire múlik a jelen. Nem pusztán merő alibizmusról van szó?

Nagyon furcsa és nagyon meglepő az az észrevétel, hogy az emberiség hajnalán ugyanaz a fétis jellemző a művészetre, mint a 20. században.
Tanulságos lehet összehasonlítani a 20. századi avantgárd néhány alkotását a lascaouxi vagy az altamirai barlangrajzokkal.
Nagyon sok közös vonást fedezhetnénk fel bennük.

Úgy is felfogható a 20. század, mint egy új korszak hajnala. A gépesített világ, az avantgárd mozgalmakkal élhette őskorát. Most, a 21. század elejéről nézve a múlt század forrongásit, őrületét, háborúkba torkolló szentimentalizmusát, megfogalmazódott bennem az az elképzelés, hogy az emberiség valószínűleg egy egészen más és egészen új társadalmi szerződés szerint fog élni nemsokára.
Lehetséges, hogy sem a demokrácia, sem a monarchia, sem az osztálydiktatúra nem lesz megfelelő a 21. században a nép („ez a rosszindulatú fickó”) féken tartásához.

Boldog pásztornépek mesés fantáziája rajzolhatta fel először Istent az égre. A pattogó tűznél a titokzatos és olykor félelmetes éjszakai égboltot kémlelve el tudom képzelni, hogy elvágyódtak innen. Vajon ki találta ki az első történetet, hogy a kegyetlen valóságot megszépítse, hogy a könyörtelen igazságon az első kis győzelmet arathassa?
A pásztorfiú, akire apja a nyájat bízta? Aki első félelmében kitalált egy mesét, hogy apjának megmagyarázza, miért hiányzik egy állat. Az első történetet, amire már nem mondhatjuk, hogy hazugság, hanem fikció?
Vagy az anya volt az, aki felsíró gyermekét próbálta megvigasztalni?
Vagy a férfi, aki vadászélményeit túlozta el egy falfestményen?
Lehet, hogy a hazugság szülte a művészetet? Persze nem a durva, ormótlan, mások kárára hazudott csalás, hanem a hihető, a kedves, a szeretetreméltó, a „nem teljesen igaz“ – de mégis valami valós alappal rendelkező helyzetfelismerés…?
Nem tudni…
Mindenesetre egyetlen korszak művészetére sem jellemző a nyers, kegyetlen valóság, a tiszta igazság bemutatása.
Fantáziánk mindent megszépít, vagy megmagyaráz.
A szerelmes fiú azt mondja a lánynak, hogy virágom – ami természetesen nem igaz.
A kislánynak azt mondja az anya, hogy csillagom – ami szintén nem igaz.
A festő a templomunkban galambszárnyat hazudott egy angyalnak az egyik freskón.
Pedig az igazság elég erős ahhoz, hogy meg tudja magát védeni a mi magyarázataink vagy kitalált történeteink nélkül is. Nem szorul a mi segítségünkre.
Minden szerelmes vers, minden regény, minden elmondott történet, minden élmény és érzés – már nem feltétlenül fedi a valóságot, mivel hozzátesszük magyarázatul önmagunkat.
És különben is: miért kell egyáltalán egy történetet elmondani valakinek?

Az ártatlanság állapotának nevezik sokan a történelem előtti időszakot, amikor még nem volt Törvény, ami megszülje a Bűnt.

Az őskor művészetében van valami furcsa, valami, ami elbizonytalanít. A barlangrajzok leegyszerűsített formái fejlett rajztudásról árulkodnak. Az egyes felületek kiszínezése, az ábrázolás leegyszerűsítése sem sematikus. Az állatok egész teste meg van határozva, szépen kidolgozva a végtagok is: első, hátsó lábak, paták, csülkök, mancsok.
Az őskor művészetében talán az a nyugtalanító, hogy minduntalan feltámad bennünk a gyanú: olyan, mintha a jövőre emlékezne vissza…

Szabó Ottó