A barokkot követő stíluskorszakot fedi ez a megjelölés, amely hozzávetőlegesen a XVIII. század közepétől a XIX. század elejéig (inkább közepéig) tart. A klasszicizmus nagy szerepe abban áll, hogy a felesleges, ízléstelen külsőségeket eltávolította a barokkban felszabaduló őserő megnyilvánulásairól és letisztította azt. Legnagyobb alkotói, a szellem óriásai: Mozart, Haydn, Beethoven, Goethe, Goya, Winckelmann.
A klassicizmus
De még mielőtt hozzá kezdenék, nem hagyhatom ki a rokokót sem, amely mintegy átmenet jelenik meg a jezsuita művészet, a nehézkes és ellentmondásos ellenreformáció és a klasszicizmus között. Erkölcsileg lazább, pajzán, vidám és élvezkedő stílus, valójában ez XIV. Lajos kora, a dekadencia borillatú, ködös és pompázatos ősze már XV. Lajosé...
Gondolhatnánk, hogy valószínűleg már huzamosabb ideje béke lehet Európában, de távolról sincs ez így. Zajlik a spanyol örökösödési háború (véget ér a spanyol Habsburgok kora), I. Vilmossal Poroszország, mint új katonai hatalom jelenik meg Európában, Lengyelország helyzete meginog, kirobban a lengyel örökösödési háború, az orosz-török háborúba az oroszok oldalán a Habsburgok is beszállnak, aztán jön az osztrák örökösödési háború, melyet Mária Terézia időszaka követ (III. Károly és a Pragmatica Sanctio), II. Frigyes egyesíti Poroszországot és Brandenburgot, hadserege a legkorszerűbb az akkori Európában, felszabdalja Lengyelországot. A XVIII. század közepén kirobban a hétéves háború, amelyet szintén neveznek 1. világháborúnak, mivel az egész világon dúltak a harcok, ez Észak-Amerika függetlenségi háborújának időszaka is egyben, de Indiában és a gyarmatvilágban mindenütt dúltak a harcok a dominanciáért, amelyben Anglia került vezető helyzetbe. A világ felosztásáról aztán – hol máshol – Párizsban született egyezmény valamikor a hatvanas években. II. (Nagy) Katalin cárnő uralkodása alatt megerősödik Oroszország, Patyomkin vezetésével megindul a dél-orosz sztyeppek benépesítése. Angliában a gőzgép feltalálásával kezdetét veszi az ipari forradalomnak nevezett időszak. Ez, a csak kapásból felsorolt eseményáradat is letaglózó, dehogy van béke Európában!
Meggazdagodnak viszont az európai országok, nemcsak a vezető, főúri rétegek, de a lentebbiek is, a pompakedvelés, a kényelem, a túldíszítettség, a nőiesség eltúlzása, a durva és nyers férfiasság megvetése, a csatos cipők, a fehér térdharisnyák, a hosszú, vékony párbajtőrök, a hatalmas hajzuhatag parókák, a parfümök időszaka. A finoman és lazán élvezett, mindennemű kötésektől mentes erotikáé... Nem tartott soká, mert nem tarthatott soká... Mert a sátán sántán már ott táncolt velük a pajzán tivornyákon. És hergelte az elégedetlenkedőket, akik valamilyen okból a sok jóból kimaradtak. Ismeritek a prédikációt arról, hogy mi a rossz a korrupcióban? Hát, ugyanaz, ami a csoportos szexben: ha kihagynak belőle...
Beony, feleim, akkor aztán jön a bosszú... Kreff – ahogyan azt Bolek Polívka eljátszotta a „Šašek a královná“ című filmben: Kreff – közben idétlenül táncolva olyan mozdulatot tesz, mintha egy kasza pengéjével elvágná a saját nyakát... Kreff – vagyis véééér. Ha nem láttátok a filmet, nézzétek meg.
A későbarokk, kora-klasszicista átmenetet Közép-Európában copf-stílusnak nevezik, de mégsem a lófarokba fogott hajviseletre utal, vagy a parókák hátul összefogott copfjára – bár utalhatna akár arra is... A porosz hadseregben a katonák hajviselete is ilyen volt, de a német kifejezés fokozatosan egyet jelentett az unalmassal, a maradival, ósdit is jelent, elavultat és nagyképűt... Zopf-stílus, hogy az építészetnél maradjunk, az ablakok, oszlopfők, szemöldökpárkányok füzéres díszítésére utal, növényi eredetű, idealizált, alakja és formája szerint már behatárolhatatlan eredetű, copfba fogott és szalagokkal, masnikkal átkötött stilizált díszekre. Magyarország és Csehország tele van ilyen parókiákkal és földesúri kúriákkal.
A klasszicizmus Franciaországban született és fokozatosan meghódította egész Európát. A felvilágosodás korának is nevezzük ezt az időszakot. Felvilágosodás... – milyen fennkölten hangzik, milyen nagyszerű filozófiát feltételez a háttérben – pedig inkább nevezném felhomályosításnak, hiszen nemhogy észhez tért volna Európa – ahogyan az a megnevezésből feltételezhető lenne, hanem fordítva: inkább elment az esze... Még több halál, még több szenvedés, még több igazságtalanság! Montesquieu márki a Római Birodalom nagyságának és hanyatlásának okai című művében előre figyelmeztet: ami Róma bukásához vezetett az jelen van az akkori Franciaországban is. Elemezi a részleteket és ha olvassátok, látni fogjátok a Nyugat végzetét.
Nyugat..., beleértve Amerikát is, amely nem tud szabadulni a Habsburgok pompaszeretetétől, ha milliomos üzletemberei és mágnás olaj- és fegyverkereskedői estélyeit, báljait nézzük, ha a gazdagság arcátlanságát figyeljük. Rájuk férne egy Robespierre-féle vérátömlesztés... Vagy a Cromwell-kúra...
Nemcsak a háttérhatalom romlott a velejéig, de itt van napjaink erkölcstelen, pénzhajhász, mindeneket jobban tudó, bűnösségében megátalkodott és mindezeket normalitásra emelő elitje – olvassátok el a márki könyvét és magatok is észreveszitek: ez a világ, az ő világuk a vesztébe rohan.
Nem lehet elvárni ugyanis a megerőszakolttól, hogy élvezze... Jó volt? És méltatlankodni rajta, hogy: Ugye, hogy jó volt? Hiszen csak jót akartam...
Hát, ja. Jót. Elsősorban magadnak...
Azt mondják, az enciklopedistákkal kezdődött minden. Denis Diderot-val és asztaltársaságával. Meg az akkori világ Facebookjával, az Enciklopédiával... Amivel felnyitották az emberek szemét... Fel...
A Nagy Francia Mészárlás véget vetett az abszolút monarchiának, szegény XVI. Lajos! Hát, ő ráfaragott, ahogyan Mária Terézia legifjabb lánya Mária Antoinette is. És még tízezrek (ha nem százezrekben mérhető a tobzódás áldozatainak száma). Tombolt az erőszak, Robespierre kegyetlenül leszámolt a főurakkal és a nemesekkel, majd a forradalom által felszabadított szörnyeteg őt magát is felfalta.
Nem Franciaország volt az első, ahogyan ezt sokan hiszik vagy tudni vélik, az első ország, ahol eltöröltetett a múlt és vele minden, ami addig érték volt és rendnek volt nevezhető – hanem Angliában kezdődött mindez, a 17. század közepén. Ja, hogy az polgárháború volt? A marxista történelemfelfogás szerint polgári forradalom. És száz évvel korábban pusztította el a régi rendet és borította lángba a szigetországot. Itt is leszámoltak a monarchiával, itt korábban kivégezték az uralkodót – tanulhattak volna Európa főrendjei belőle. Mária Terézia tanult is. Fia, a kalapos király meg pláne. Közép Európában uralkodói rendelettel érték el mindazt, amit másutt fegyverrel és pusztítással. A jobbágyság felszabadítását, az általánosan érvényes iskolaügyet – a felvilágosodás szellemében (hogy hűséges alattvalókat neveljenek), ezzel összefüggésben a tanítóképzést, az orvosképzést, a mérnöki képzéseket, a szabad vallásgyakorlást, a zsidók egyenrangúsítását, terület- és településrendezést és még sorolhatnám. Mielőtt még a kedélyes méhkirálynő képzetét kelteném, aki előszeretettel házasítja össze a magyar és osztrák fiatalokat, ne feledkezzünk meg a Madéfalvi Veszedelemről, a székely felkelés kegyetlen és indokolatlan vérbe fojtásáról: aztán úgy ajánljuk fel mások életét és vérét drága királynőnknek...
Gyerekeinket olyan könyvekből tanítják, amelyek lelkes és lendületes fejlődés eredményeként mutatják be az egyes történelmi korszakok váltakozásait, pedig sokszor fordul elő, hogy fejlődés helyett nagyon is visszatekintget az ősök idealizált korába. Amely egyáltalán nem volt ideális akkor, amikor azt jelenidőben élték meg. De távolról minden megszépül... Ülök a dombtetőn, tájkép-megrendelésemen dolgozom, előttem kinyílik a táj, csodaszép plánok, egyre halványuló és kékülő, leegyszerűsített foltokká összeálló erdők, mezők, hegyek... Közel pedig: gaz, szemét a bokrok alatt, egy döglött kutya, legyek, szúnyogok... és lepottyantotta éppen a vásznamat röptében egy seregély...
Klasszicizmus... Követendő példaként a görög-római ókor művészetét állította a figyelem középpontjába. Világosságra, tisztaságra, kiegyensúlyozottságra törekedett, a barokk túlkapásait, érzelmi túltengését, agyondíszített és ellentmondásos stílusát megvetette, a rokokót pedig bűnösnek és erkölcstelennek tartotta.
A klasszicizmus kibontakozása a felvilágosodás korával esik egybe. E stílusirányzat meghatározása viszonylag bonyolult, hiszen az ókori Róma művészete is klasszicizmus a maga nemében, ahogyan a reneszánsz is klasszicizmus, vagy a későbbi korokban fellelhető törekvések, így a XX. század elejének neoklasszicizmusa, vagy a fasiszta Németország művészete (ám ez utóbbit talán idézőjelbe kellene tenni) vagy a szocialista realizmusnak nevezett irányzat művészete is nevezhető klasszicizmusnak.
Ezen kívül minden kortól és stílustól független, egyetemes emberi értékeket magas színvonalon kifejező művészetet is klasszikus értékűnek tartunk.
Minden nemzet a saját történelmi múltját és a lényegét legerőteljesebben és legtisztábban kifejező kulturális hagyatékát klasszikus értékként fogja fel. Nem beszélve a komolyzene nagy klasszikusairól, vagy esetleg a klasszikus szabású farmernadrágról... És ebben az esetben antik hagyomány, ugye, fel sem merülhet.
Antik hagyomány – ez a szó is elvesztette eredeti jelentését. Mindenre, ami régi, azt mondjuk: antik. Antikvárium, antikvitás, antikolás stb.
Újból egy, már régen felvetett kérdés előtt állunk: sem a megnevezés, sem az időbeli behatárolás nem fedi egészen a valóságot.
A stílus jellegzetességeiről fel lehet fedezni ugyan magát a művészeti irányzatot, azonban az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a stílus közvetítői sosem mérték tisztán ezt az „italt”. Folyton felhígítva kapunk belőle, bárhol is nézelődünk. Vagy kicsit barokkos az íze, vagy kicsit romantikus.
Talán ugyanaz mondható el róla, mint a reneszánszról (ami Spengler szerint inztermezzo volt csupán a gótika és a barokk hatalmas stíluskorszakai között) – a klasszicizmus is átmenetet képez a barokk és a romantika között (romantikával kevert a realizmus is, a szimbolizmus is és a szecesszió is). Ha pedig a romantika napjainkban használt megfelelőjét vesszük figyelembe, romantikus az egész XIX. század is.
A klasszicizmus nagy szerepe abban áll, hogy a felesleges, ízléstelen külsőségeket eltávolította a barokkban felszabaduló őserő megnyilvánulásairól és letisztította azt. Legnagyobb alkotói, a szellem óriásai: Mozart, Haydn, Beethoven, Goethe, Goya, Winckelmann. A 18. század közepén kezdődő pompeji és herculáneumi ásatások valamint a római rom mezők feltárásai és Winckelmann „nyugodt fehérség(ről) és csendes nagyság(ról)“ szóló összegzése járultak hozzá elsősorban a klasszicizmus szárba szökkenéséhez. Mérték és szimmetria, rend és egyszerűség.
Jó, ha tudjuk, hogy Franciaországban a barokk mindig is klasszicizált, Caravaggio barokk művészete teli van realista és romantikus elemekkel, Velázquez inkább realista, Rembrandt alkotásai a romantikához állnak közel, Vermeer van Delft realizmusa sem kétséges.
Esetleg beszéljünk a barokk és klasszicizmus határán működő Francisco Goyaról (XVIII–XIX. század), akit a stílusjegyek alapján nem igen tudunk hová sorolni. Fiatalkori alkotásai barokkosak, a későbbi időszakára, főleg a spanyol királyi udvarnál töltött éveire a kritikai realizmus címkét ragaszthatnánk.
A napóleoni háborúkra eső időszakára azonban már semmilyen stílusmegjelölés nem alkalmazható. Művészetében jóval meghaladta korát, tekinthető a XX. századi expresszionizmus előfutárának.
Expresszionizmusnak nevezzük azt a kifejezésmódot, amikor a művész az egyéni (szubjektív) érzéseit, benyomásait erőteljes drámaisággal, olykor torzítva, de minden formai kötés nélkül fejezi ki.
Goyánál a formai kötöttség még fellelhető, hiszen ahhoz, hogy az egyéni gondolkodásmód teljesen felszabaduljon, jelentős mértékű kiábrándultság szükséges, elzárkózás a társadalmi elvárások elől, befelé fordulás. Ami nagyon sok háború, forradalom, társadalmi igazságtalanság eredménye.
Mindez nagyon fennkölt megfogalmazás, amolyan kurátori vagy művészettörténészi stílusban, amit el is várnak jelenünk sznobjai. Mert nehogy kritizálni merd azt, amiről ők maguk sincsenek meggyőződve, de ráerőltették magukra, a gyomrukat is elrontották vele, és most már csakazértis élvezik (mint én, gyerekkoromban, ahogyan az első néhány szál cigarettával jártam volt). Goyára nézhetünk úgy is, mondta egy orosz művészettörténész haverom (még annó, egyetemista éveim alatt), „hogy azért volt olyan, amilyen, mert egyszerűen nem tudott jobb lenni... Gondoljunk csak bele, Velázquez után a spanyol királyi udvar beérte Goyával... Mi ez, ha nem hanyatlás?“
Nos? Ehhez mit szóltok, barátaim azúrban? Elérte az ingerküszöböt? Most már figyeltek? Akkor nézzétek meg jól a részleteket. Próbáljátok úgy összehasonlítani őket, mint ahogyan azt egy törvényszéki patológus tenné két, kábé ugyanazzal a kultúrával etetett, és kábé ugyanazzal az értékrenddel hizlalt hullával...
Ez fájt.
Az ideálokért lelkesedő emberi szellemet csak a XIX. század polgári forradalmai, széthulló értékei világosítják fel arról, hogy az embert mélyen belül, önmagában, a saját exisztenciájában keresse.
Szabó Ottó
