Nápoly (Napoli)
Pompeji után Nápolyt vettük célba. A város, amely Itália harmadik legnagyobb metropolisza, nevét a Neapoliszról, azaz Új városról kapta, amikor a Rodoszról érkező görög telepesek kinőtték a mai Castel dell′Ovo szigetén létesült kolóniát és új várost alapítottak.
A szigeten álló tojásvár elnevezés onnan ered, hogy a legenda szerint Vergilius egy bűvös tojást tett a vár egyik szobájában felfüggesztett vaskalitkába, és azt mondta, ha az eltörik, a vár urának, és a városnak katasztrófákkal kell szembenéznie, de ameddig épségben van, az uralkodót, és a várost a tojás megvédi. (A várba nem mentünk be, így nem tudjuk, vajon épségben van-e még a tojás). A Castel Sant′Elmo egy másik középkori erőd, a város legmagasabb pontján van.
Nápolynak a számtalan hódító mellett köze van hozzánk, magyarokhoz is, hiszen Nápolyi Johanna királynő (1345) férje Endre, Károly Róbert magyar király fia volt, akit azonban alig 18 évesen meggyilkoltak. Befalazott sírját megtekinthetjük a San Gennaro vagy más néven Santa Maria Assunta katedrálisban, a Szent Lajos-kápolnájában, amely a bal oldali mellékhajóban található.
A katedrális egyébként Nápoly legnagyobb méretű temploma, a nápolyi érsek székhelye. Itt őrzik Szent Januáriusz (San Gennaro), Nápoly védőszentjének a vérereklyéjét, melyet évente kétszer, május első szombatján és szeptember 19-én (mi 18-án utaztunk haza) kihoznak a katedrálisból. Az egyébként szilárd halmazállapotú vér ilyenkor egy rövid időre cseppfolyóssá válik, melyet a hívők csodának tartanak. A legenda szerint, ha a vér nem cseppfolyósodik, valamiféle katasztrófa fenyegeti a várost. Ebben a templomban őrzik még San Gennaro vértanú csontjait is. Itt látható Európa egyik legrégebbi keresztelőkápolnája, a San Giovanni in Fonte is.
A Galleria Umberto passzázsban pihenésképpen megittunk egy finom hosszú kávét – mert a klasszikus espresszo számunkra kevés volt – és megkóstoltuk az üdítő jeges kávéjukat is. A keresztalaprajzú passzázs (melynek közepén monumentális üvegkupola található), sajnos, éppen felújítás alatt állt, ezért csak egy részében gyönyörködhettünk. A passzázst 1887–91 között építették, Milánóban láttunk ilyet, ennek mintájára épült a nápolyi is. Ahogy milánói "testvérét", úgy a nápolyi galériát is egy olasz királyról, I. Umbertóról nevezték el. Az elegáns passzázs drága üzleteknek, kellemes kávézóknak ad otthont, míg harmadik emeletén lakások kaptak helyet.
Nápoly történelmi városközpontja alig változott valamit az elmúlt századok során. Szűk utcácskák jellemzik, ahol mindig nagy a nyüzsgés. Erre akár azt is mondhatjuk, hogy káosz – különösen ami a közlekedést illeti, zsúfoltság, és kosz, sok-sok szemét, ki milyen hangulatban van, kinek hogyan tetszik. Utcáról nyílnak a műhelyek, asztalos, kárpitos, ötvös, a hagyományos betlehemi figurákat készítő mesterek műhelyei, de még a földszinti magánlakások konyhájába is beleshetünk. Persze, belső udvaros házak is vannak, ahol már kizárható az utca zaja, és egy egészen más világba csöppenünk. Nápoly történelmi központja 1995 óta az UNESCO Világörökség része. Nagyon gyakori látvány volt egy-egy utca sarkán egy kis Szűz Mária-kegyhely, ahol mindig volt virág és gyertya. Tipikusak a szűk utcákat átkötő ruhaszárító köteleken száradó ruhák, a megkarcolt, behorpadt személykocsik, az utcákon és a parkokban csúfolkodó szemét és a semmit sem kímélő graffitik és falfirkák. Ott jártunkkor szeptember közepe volt, kellemes, 26–28 fokos hőmérséklettel.
Nápoly ma egyet jelent a pizza (innen, a városból indult világhódító körútjára), a kagylós spagetti (spaghetti alla vongole), a limoncello, az ízletes zöldségek (padlizsán, articsóka, cukkini) és az espresso kávé imádatával. Aznap több mint 17 kilométert talpaltunk Nápolyban, de megérte!
Nápoly leghíresebb parkján, a Parco Comunalen haladtunk keresztül (amely Nápoly leghíresebb, ám cseppet sem szép parkja). Letelepedtünk a fűbe, hogy megigyuk Borsó gondosan hidegen tartott, kiskövesdi borát (tettük ezt majd minden megállóhelyünkön), hogy aztán végigsétálva a tengerparton, eljussunk a 2-es metrómegállóhoz, innen pedig metróval a Pozzuoli Solfatara állomásig. Negyed óra gyaloglásra érhető el a Volcano Solfatara nevű alvó vulkán krátere. A 4000 éve keletkezett vulkán utoljára 1198-ban tört ki. A kráter ma is kénes gőzt bocsát ki magából, és forró, bugyogó sártavak is láthatók, amelyeknek hőmérséklete 150–160 fokos és 13–15 bar nyomással tör a felszínre (ekkora nyomás a kávékészítéshez szükséges). A vulkán melege is érezhető a talpunk alatt. Mi nem sokkal naplemente előtt érkeztünk a kráterhez, aminek köszönhetően csodás aranyszínű fényárban úszott a természeti képződmény. A Solfatara vulkán egy kevésbé ismert, de nagyon érdekes látnivaló, sokkal érzékletesebb, mint a Vezúv – bár annak monumentalitását és lélegzetelállító szépségét nem múlhatja felül.
Kovács Ágnes
Fotók: Kovács Ágnes és Szabó Ottó
Nápolyról még több kép itt található:
www.rovart.com/hu/napolyi-idill_3529