Fényt, harmóniát keresek, legtöbbször zenére festek. A megélt, átélt tapasztalatok, látványok egyfajta esszenciája jelenik meg a festményeimen, arra törekszem, hogy nagyon letisztult világot teremtsek. Nem dokumentálni szeretnék, konkrét figurát ritkán ábrázolok.. Általában nem tervezem előre a mondanivalót, ezért nagyon ritkán készítek vázlatot, ha igen, azt is inkább emlékeztetőnek. Az eredeti vázlat legtöbbször felismerhetetlenné válik, hiszen a kép egy idő után belső vezérlésűvé válik, Általában nem szeretek címet adni, úgy érzem az leszűkíti az értelmezést, tapasztalatom szerint mindenki mást vesz észre a festményeken, így hiszem azt, hogy mindenkit különböző módon szólít meg a kép.- Részletek
- Balló Andrea
- 0
Részlet Sándor János Jászai díjas színházi főrendező megnyitó szövegéből ( (’Enigma’ Belvárosi Galéria 2013. március 14.)
‘… Rejtelmekről beszélnek a titoklátó Balló Andrea képei. Az élet, a természet, az ember – vagyis saját magántitkairól. De mert szemérmes és – mint minden művész – exhibicionista is egyszerre, bújócskát játszik velünk. Álom és valóság között bujdokol, ám azt jól tudja, ahol az álmok véget érnek, ott kezdődik a valóság. Katartikus képek ezek, megszenvedett, megtisztult léleknyomatok. Mert bármily különös is, mindegyik portré – az alkotó lelki portréja. A gondolat hideg józansága és a szeretet éltető melege különös kettősként van jelen Andrea vásznain. És ez a furcsa páros szóra bírja – Kosztolányi szavaival – a „néma szürkét” is. Fénnyel átszőtt szürkéi Pál apostol szavaival szólnak: „most tükör által homályosan látunk”, egykor „majd színről színre”. S ez a bizonyosságból fakadó prófécia eloszlatja a konok homályt. Mert ez a szürkület nem a sötétbe bukó alkonyi, hanem a felderengő hajnali szürkület, amely már a fény jöttéről tanúskodik. S miközben a jövő új, megfejtésre váró titkokat rejtő világa feldereng, az elmúlás szürke hamurétege alatt ott izzik a lassan múlttá enyésző jelen parazsa is. Ezek a múltat s jövőt egybeszövő képek a megtévesztő homályból a színről színre, azaz a lényeglátásig vezetnek. Az ösztönélet vak sötétjéből a hótiszta gondolat fényteli világába. Egy meditatív művész a lélek mélyén fogant, töprengésre késztető, drámai képeit látjuk itt, misztikus, már-már szakrális előadásban. Képeket látunk, melyek újra trónjára ültetik a trónfosztott gondolatot. Erő, hit, szenvedély, poézis és igazságszeretet árad Balló Andrea piktúrájából. Vérbeli XXI. századi művész ő, s mint sokunknak, neki is – József Attilával szólva – „a semmi ágán ül szíve”. De művészi elhivatottsága, gondolatgazdagsága, a való világ összefüggéseit felismerő képessége mind biztosíték arra, hogy végigmegy azon az úton, melyet tehetsége kijelölt számára. S talán már azt is érzi, hogy útján vele mennek „köréje gyűlnek szelíden, S nézik, nézik a csillagok.”