Mikszáth Kálmán – Gyarmati Kata: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Thália Színház, Kassa

Fotók: Thália Színház

A regény magvát megjeleníteni elég kemény dió volt. Ehhez azonban nagy segítséget nyújtott a többfunkciós forgó díszlet, mellyel gördülékenyen és gyorsan lehetett megoldani az átépítéseket, és nagyon látványos is volt. Izgatottan vártam a kassai Thália Színház ünnepi évadjának harmadik bemutatóját.

Az előző két darabbal magasra került a mérce: jó választás, pontos kidolgozás, megfelelő szereposztás, remek minőségű előadás jellemezte ezeket. Márai Kalandja és egy kortárs alkotás után most a nagy palóc mesélő, Mikszáth Kálmán került színre.

A felkérés eredetileg egy nem konkretizált Mikszáth-műre szólt. Az alkotók – László Sándor rendező és Gyarmati Kata dramaturg – azonban nem kevesebbre vállalkoztak, mint az író legismertebb műve teljesen új dramatizálására. Mert hiszen Noszty Ferivel és Tóth Marival még a mai ifjúság is köszönőviszonyban van, vagy legalábbis hallomásból ismeri őket (még ha nem is olvasta történetüket, csak egy régebbi olvasónaplóból körmölte azt át a saját kötelezőolvasmány-gyűjteményébe).

A sajtótájékoztatón aztán kiderült, hogy az eddigi regényadaptációk a boldog véget részesítették előnyben – azaz összeházasították a két fiatalt. Holott Mikszáth egyáltalán nem így vezette szereplői sorsát. A vajdasági László Sándor szerint azonban a mostani színpadi feldolgozás is boldogan végződik, hisz Tóth Mari egy lelketlen hozományvadásszal kötendő rossz házasságtól menekül meg.

Kedvenc Mikszáth-regényem tehát jó kezekbe került. Már csak az aggasztott, hogy bérlethirdetéskor zenés szerelmi történetként jelentették meg ezt az előadást, és valahogy el sem tudtam képzelni, hogy az ifjú pár vagy bárki más ebben a műben dalra fakadjon. Szerencsémre ez nem történt meg.

A szórólapon már „csavaros ésszel kifundált szerelmi kaland” szerepelt műfaji meghatározásként. Ha valaki a drámai műfajok közt keresgélne ilyesmit, az rossz helyen kutatna. Ezt a meghatározást maga Mikszáth ötlötte ki a regényben. („Hogy ím annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem hallgathatott, s megjelent a Csavaros ésszel kifundált szerelmi kaland címen az egész esemény leírása…”)

Rendkívüli dramaturgiai érzékre vall egy ilyen apróság. A színpadi adaptációban valóban minden szó Mikszáthra épül. Persze maga Kálmán apó is úgy fogalmazott mindig, mint aki pletykákat mesél (iskolában úgy tanultuk: anekdotázik), így a környezet reakcióit az eseményekre könnyen ki lehetett bányászni a regényszövegből. Ugyancsak szükséges volt néhány narráló mondat beépítése is, mivel másképp nehezen derült volna ki a szereplők egymáshoz való viszonya, egyes előzmények vagy olyan egyéb információk, melyek a történet fő szálainak megértését elősegítik. A cselekmény fontos mozzanatait az adaptáció megtartotta, csupán a nehezen megoldható tömegjelenetekről és a mellékszálakról mondott le, melyekből én csak Kopereczky főispán beiktatását sajnáltam.

Egy ilyen nagyformátumú epikus mű színpadra alkalmazásánál óhatatlanul eltűnik a szereplők jellemének árnyaltsága és a viszonyok bonyolultsága. Stromm ezredes, Velkovics és Tóth múltbeli pajtássága ennek ugyanúgy áldozatul esett, mint Noszty Vilma és Malinka Kornél kölcsönös rokonszenve, és a családi előzmények nélkül a fekete gyöngyök két őrzőboszorkányának szerepe sem lehetett mindenki számára nyilvánvaló. De aki nem ismeri aprólékosabb részleteiben a regényt, talán kedvet kap hozzá, hogy kézbe vegye a nagy palóc mesterművét.

Mivel a színpad sűrítést igényel, a kimaradt dolgok igazán nem róhatók fel az alkotóknak. A regény magvát megjeleníteni is épp elég kemény dió volt. Ehhez azonban nagy segítséget nyújtott a többfunkciós forgó díszlet, mellyel gördülékenyen és gyorsan lehetett megoldani az átépítéseket, és nagyon látványos is volt. Egy-egy billentéssel, félfordulattal megjelenítették a somlyói szüret helyszínét, egy-egy szalont, hálószobát vagy hivatali irodát, minimális mennyiségű bútort és egyéb kelléket használva. Nagyon érdekes színfolt volt az időnként felbukkanó, némafilmeket idéző mozgás is és a tablók/élőképek, melyeket egy „milleneum-kori fényképész” meg is örökített nehézkes masinájával.

A szereplők közül számomra felejthetetlen volt a két főszereplő: egy utálatos, felszínes, gyenge jellemű dzsentrifiú (Nádasdi Péter) és egy naiv, álmodozó lány (Rab Henrietta). Remek figurának találtam a lányfogó cselszövést kifundáló Máli tantét (Varga Anikó) és a főispán komornyikját, Bubenyiket (Madarász Máté). Felejthetetlenné lett Kopereczky Izrael Izsák is (Illés Oszkár) – ám sajnos negatív értelemben. Még sose láttam valakit ilyen ocsmány parókával elrondítva, groteszkké téve, és a megjelenített figura egyáltalán nem volt szinkronban azzal a képpel, amelyet erről az alakról még a regény első olvasásánál kialakítottam. Számomra ugyanis csöppet sem nevetséges és elmaradott a tót báró, hanem nagy adag józansággal, tisztességgel, furfangossággal és természetes ésszel megáldott ember, aki mindig eléri a célját anélkül, hogy igazi aljassághoz folyamodna. Ami nem mondható el a Noszty-családról, ahová ez a szegény ember benősült.

Velkovicsék és Tóthék kevésbé voltak jellegzetesek a regénybeli múltjuk sok apró momentuma nélkül, a többi mellékszereplőnek pedig nagyon kicsi mozgástere volt ahhoz, hogy jellemét felcsillantsa. Ugyanakkor megformálóiknak időnként statiszta- vagy narrátor szerepben is meg kellett jelenniük. A Mikszáth-adaptáció tehát nem kevés feladatot rótt a társulatra.

Hangulatos, fordulatos, érdekes előadás született. Nem éreztem hosszúnak, sehol nem volt vontatott, mindig izgalmas és feszült maradt. És ami még nem fordult elő velem: csak az erkély legfelső sorába kaptam jegyet. A nézőtéren egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.  

Kozsár Zsuzsanna