Úgy emlékszem, 1988-ban ismerkedtem meg vele az egyik somodi művelődési táborban, ahol annak idején találkozni tudott a felvidéki diákság és az értelmiség. És rengeteg kékharisnya, meg utolsó mohikán...
Egy csomó amatőr, meg egy kevés profi, sok elégedetlen meg még több semmirekellő. Viszont feltűnt egy-két nagyon érdekes figura is folyton, minden táborozás alkalmával.
Bodrogszerdahelytől Dunaszerdahelyig, Királyhelmectől a koronás fővárosig... - széles hajdani Magyarországról érkeztek fiatalok, vének, mókusok, nyuszik, kis sünök... Ismerkedtünk, vitatkoztunk, söröztünk, szerelmeskedtünk, fociztunk, gitároztunk..., meredten bámultuk éjjel a tüzet. Kár, hogy mindig, minden változik, kár, hogy elmúlik minden. Vagy talán mégis szerencse, hogy megváltozik minden...
A dolgokat valójában nem ismerhetjük meg soha, mert változnak akkor is, miközben vizsgáljuk őket...
Engem éppen akkor vettek fel a pozsonyi képzőművészetire, a táborban is folyton firkálgattam, barátaimat rajzoltam és mindig a művészetről beszéltem. A dolgok értelméről, meg a véleményem szerinti állásáról...
Egyszer megállt fölöttem egy furcsa, arisztokratikus-vágású sétapálcás, szalmakalapos öregúr, majd megkérdezte, lerajzolnám-e őt. Hogyne! Ismerős volt valahonnan és ő maga is úgy viselkedett, mint aki elvárja, hogy ismerjem... Nem mutatkozott be, de később, a portré-rajzolás közben azt mondta, hogy nyugodtan hívhatom Laci bácsinak. Közben a rajzaimat nézegette, az egyik különösen megnyerte tetszését. Neki adtam hát.
Másnap korán reggel ott állt a sátram előtt és kijelentette, hogy sétálni megyünk...
Filozófiáról, teológiáról beszélt és aztán már nem is hagyott békén a tábor végéig. Sőt, azután sem. Mivel érdeklődést tanúsítottam, a későbbiek során ellátott könyvekkel, olyan leveleket írt, amelyekben minduntalan tanított. Többször felkeresett otthon, szülőfalumban, édesanyám már úgy kezelte, mint egy távoli, városi rokont, aki teli van furcsa szokásokkal.
Fontosnak tartottam megemlékezni róla, hiszen most, ez az időszak az ő időszaka: 1926. január 26-án született és 1993. február 7-én halt meg.
Apja József főherceg testőrtisztje, majd Kassa közigazgatási városparancsnoka volt. A Champagnain papi elemiben tanult, ott sajátította el a francia nyelvet. 1946-ban felvették a Színművészeti Akadémiára, de 1949-51 között, miután származása miatt a diákbizottság kitette a színiakadémiáról, politikai okokból börtönbe került. Miután szabadult, Debrecenbe került, majd 1957-től a Madách Színházban játszott. 1958-ban - az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt - újra börtönbe került.
Szabadulása után 1961-től a szolnoki, végül 1964-84 között ismét a Madách társulatának tagja volt. Nyugdíjba vonulása után is főként ott szerepelt, olykor vidéken is fellépett, illetve rendezett és játszott a Nemzeti Színházban.
Előadóművészként a XX. század című műsorával, amelyet saját maga szerkesztett, új műfajt indított el a versmondás hazai művészetében.
Hosszú pályafutása alatt számos emlékezetes alakítást nyújtott: Hamlet, Rómeó, megformálta több Moliére és Csehov darab címszerepét. Játszott a Koldusoperában, az Ármány és szerelemben, a Ványa bácsiban és a Kései találkozásban. Az átgondolt elemzés, az igen gazdag színészi eszköztár roppant tudatos és fegyelmezett használata mindig jól látszott játékán. Az elemzést, az értelmezést bölcs megbocsátással, elnéző iróniával művelte. Számos játék- és tv-filmben nyújtott maradandó élményt. Játszott többek közt az Aranysárkány, a Bolond április, a Szevasz Vera, a Nyár a hegyen, Az ember tragédiája, A magyar ugaron, a Csárdáskirálynő, a Redl ezredes című produkciókban. 1956-ban és 1969-ben Jászai Mari-díjat kapott, játékát 1980-ban Kossuth-díjjal, 1989-ben Magyar Művészetért díjjal ismerték el. 2001-ben posztumusz a Magyar Örökség-díjat kapta meg, emberségéért és sugárzó művészetéért.
Szabó Ottó
RovArt archívum
