Thália Színház, Kassa

Modernkori kínjaink lenyomata a kassai Thália Színház új darabja, az 1970-es születésű cseh David Drábek Csokifalók (Jedlíci čokolády) című műve. Ha a címnél megállok, a valós boldogságot édességgel pótló nők képe villan fel bennem, aztán az előadás alatt kiderül, hogy nagyjából képben is vagyok.

(néhány töprengést keltő zárójellel)

Három nővér történetét meséli el ez a darab. Kettő „lökött” egy kissé, a harmadik normálisnak látszik, pedig az övé a legnagyobb trauma. Ő az, Helena, akinek meghalt a gyermeke, mégis összeszedte magát valamennyire, mert feladata van: önmagán kívül két nővérét is el kell tartania. Egyikük ugyanis fizikailag, másikuk szellemileg képtelen valami komolyabb munkára: Róza alighanem egy mázsánál is többet nyom, és csak az ágyban fekszik, még mosakodni sem tud egyedül, Valérie pedig képtelen kilépni a házból, fóbiája miatt még a kertig se jut el.

Ezzel szemben érdekes változást látunk a darab másik részében. Helena ikerbabákat vár, Róza lefogyott és már otthoni kondigépen edz, Valérie pedig autókirándulásra készül a többiekkel együtt. A szembeszökő változás oka: a pasi. Nem úgy általában, hanem egy-egy konkrét pasi. Ami számomra szomorúvá teszi az egész cselekményt, éppen az, hogy ezek a pasik váratlanul-véletlenül bukkannak fel, a nők csak megragadják a kínálkozó lehetőséget. Az elmúlt évadban játszott Káosz szereplőivel szemben, akik sokkal cselekvőbbek voltak, és krízisükből egyedül lábaltak ki, ezek a nők passzívak, és tiszta csoda, hogy mindnek útjába akadt valaki, aki „kilábaltatta” őket a traumából. Ilyen hármas csoda nemigen történik a valóságban egy családon belül.

Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a férfiakat, azok is elég furcsák, frusztráltak, megvannak a maguk mániái: a kutyasétáltató, az önkéntes ápoló, az öngyilkosjelölt. Egy-egy felnagyított figura a jelenből. Mert a jelenünk ilyen: falakat építünk magunk köré, ahol szurrikátákat gyártunk gyurmából, édességgel tömjük magunkat, öngyilkossággal próbálkozunk, hogy megdicsérjenek érte, vagy tömegesen sétáltatjuk a kutyákat, ahelyett, hogy munkahelyet keresnénk. A sok óriásivá dagasztott álprobléma mellett szinte eltörpül az igazi trauma, a saját gyermekünk halála, a szüleink halála, és eltörpül a segíteni akarás is, az igazi jótékonyság is. Egy csepp gyöngédség – ez a szervezet neve, melynek önkéntes tagjaként Ludvik sok kitartással lefaragja a hájtömegeket Rózáról, és életét heverészés helyett tevékeny életté teszi. Talán valóban elég egy csepp gyöngédség is, hogy a gondok-bajok megoldódjanak.

A „lököttek” közé tartoznak a három nővér már megholt szülei is, akik azért folyamatosan jelen vannak a házban és a színen. A világmegváltó apa, aki superman-jelmezben akar embereket megmenteni, több-kevesebb sikerrel. A fantáziavilágába zárkózott anya, aki festéssel kompenzálja boldogtalan házaséletét. Nemigen szerettem volna ilyen szülők mellett felnőni.

A szereplők – főként a három lány és a szülők – jelleme erősen felnagyított. Róza (Nagy Kornélia) zsarnokoskodó és undok, Valérie (Rab Henrietta) energiadús és teljesen infantilis, Helena pedig minden barátságossága és átlagossága ellenére telis-tele van feszültséggel és félelemmel (Lax Judit). Az anya mesterkélt, művészieskedő és önző (Szabadi Emőke), az apa önkritikátlan és nem lehet rá számítani (Illés Oszkár). A családba a külvilágból lépő férfiak már elnagyoltabbak, őket inkább kedvenc időtöltésük jellemzi. Jan (Nádasdi Péter) egyszerre 8-9 kutyát sétáltat, Samuel (Madarász Máté) az öngyilkosság hatékony módjain gondolkozik, Ludvik (Ollé Erik) pedig reménytelen eseteken próbál segíteni.

Az első felvonásban vannak még tempógondok, vontatott az első, reflektoros jelenet, és később is leül időnként a cselekmény. A megváltozott „Én”-ekkel teli második felvonás pergőbb, életszerűbb.

Az egyedüli dolog, amivel van egy kis bajom, a kutyák. A többféleképpen megjelenített kutyák. Mert először is: van egy csomó póráz, aminek a végén nincs semmi (vagy ha mégis van, az ötödik sorból nem látszik, mivel a kutyás jelenetek a színpad előtt és a lépcsők alatt játszódnak). Ezek a kutyák hangeffektusokban vannak csak jelen. Ezzel nincs is baj, az illúzió megteremtődik. De másodszor: van egy műtacskó (műanyag vagy gipsz, nem tudom, de az nagyon látszik, hogy nem igazi, csak merev kellék, és játékállatnak szintén nem jó) – ez az a kutya, melyet Helena a kutyasétáltató későbbi párjától ajándékba kap. Ez a kutya aztán nem csinál semmit, még hangban se, igaz a szövegben néhányszor utalnak rá, hogy igen lusta állat. Aztán harmadszor: van egy kutya, melyet egy színész játszik, mozgással is, mimikával is, hanggal is. Ráadásul ez a színész testesíti meg az apa figuráját is. Ezzel viszont egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Miért kutyább kutya ő a többi (csak hangban jelentkező) kutyánál, ha egyszer ő a superman-apa is, aki a ronda rózsaszín jelmezben csak ritkán, viszont egy régi csúcsos fejfedővel, Buddhaként gyakran jelenik meg (alighanem csak Valérie lánya képzeletében), úgyhogy az Illés Oszkár által alakított figura/figurák egy kaotikus kotyvalék – ezzel nem a színészi játékra utalok, hanem a zavaró többletszerepekre. Meglehet, ha hárman játszanák, se érteném se Buddhát, se a Fatima nevű kutyát – a hiba nyilván az én készülékemben van (rendező: Telihay Péter).

A vertikálisan két szobára tagolt díszlet tetszik (díszletterv: Telihay Péter), az is, ahogy a színház egyéb belső tereit használják játék közben (erkély, oldalsó kijáratok, nézőtér). A Thália szűkössége mindig megmozgatja a sokat akaró rendezők fantáziáját, és igazán ötletesen tudnak játékteret nagyobbítani. Volt már itt kifutó, sok darabban a nézők között motoszkáltak a szereplők, vagy valamelyik székről pattantak fel a nézőtér közepén, az erkélyről is gyakran hajolgatnak ki, és nemegyszer jönnek be oldalról vagy a nézők által használt bejáraton. Mostanában gyakori a színpad felfelé való kiterjesztése is.

A Csokifalókat délelőtti előadáson láttam, a nézőtér javarészt alapiskolák felső tagozatával volt tele. Jólnevelten nézték végig, időnként kuncogva. Nagy sikert aratott Valérie és Samuel párbeszéde a szexről és orgazmusról, mely esetleg kéz- és lábtöréssel járhat – mint ahogy járt is, hisz a következő jelenetben már Rab Henriettát tetőtől talpig befáslizva hozták be, minden magyarázat, balesetre való utalás nélkül... A darab tele van effajta humorral és ilyen meg nem magyarázott lóugrásokkal. Ettől érdekes. De a (felnőtt) közönség többségének alighanem más, konvencionálisabb elképzelései vannak egy „romantikus vígjátékról”.

Kozsár Zsuzsanna