Óvatosságból és/vagy írói allűrből álnevet választott magának: Márai. Miért éppen Márai? A Grosschmidek közül 1848-ban ketten is Máray-ra változtatták családnevüket, Grosschmid Ferenc és Zsigmond, akik mindketten az író nagyapjának, Károlynak voltak a testvérei.

Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi ihletésű művében írja, hogy diákkorában „elfogódottan” lopakodott be az ismerős helyi nyomdák szedőszobájába, és nézte a kéziszedők munkáját, míg „az öreg Banekovics, /35/ a helyi szedők doyenje s a legnagyobb helyi lap mettőrje” rászólt, hogy írjon valamit. /36/ Márai Sándor úgy emlékszik, hogy vezércikket írt, /37/ amit Banekovics megdicsért, „rögtön kiszedte, sajátkezűleg betördelte s estére meg is jelent. Izgatottan jártam a városban egész nap, úgy éreztem, valami jóvátehetetlen történt velem.” /38/

Fried István szerint mindenképpen beszédes, hogy mit hallgat el az író a művében, de még beszédesebb, amit látni enged. /39/ Tehát maga Márai Sándor hívja fel a figyelmet arra, hogy már diákkorában publikált a helyi sajtóban. /40/ Kassai helytörténeti kutatásaim során fedeztem fel a Márai szignóval ellátott írásokat előbb a Felsőmagyarország című napilapban, majd a Felvidéki Ujságban. /41/

Óvatosságból és/vagy írói allűrből álnevet választott magának: Márai. Miért éppen Márai? A Grosschmidek közül 1848-ban ketten is Máray-ra változtatták családnevüket, Grosschmid Ferenc (? –1892) /42/ és Zsigmond (1829–1889), /43/ akik mindketten az író nagyapjának, Károlynak (1819–1874) voltak a testvérei. /44/ Márai Sándor nagybátyja és egyben keresztapja, Grosschmid Károly (1874–1934) is használta a Márai nemesi előnevet. 

Ez az írói álnév ekkor még nem végleges és tudatos döntés volt, hiszen fél év múlva, 1916. március 29-én a Pesti Hírlapban Salamon Ákos néven jelentette meg a Lucrétia fia című elbeszélését. /46/ Ezt a nevet ezután még kétszer használta publikáláskor. /47/ 

Fontos megemlíteni még egy művésznevet: Zsögöd-Grosschmid. Ezen a néven írt levelet 1916-ban Kosztolányi Dezsőnek. /48/ Ezt a vezetéknevet szintén családi körből kölcsönözte, ugyanis a híres jogtudós és egyetemi tanár, Grosschmid Béni használta. /49/

1918-ban Mihályi Ödönnek szóló egyik levelét így zárja: „Kérlek, írjál. Remélem jól vagy – jobban, mint az immár véglegesen Márai-Grosschmid Sándor.” /50/ Majd egy másik levélben: „Én nem akarok magyar Flaubert lenni, isten látja a lelkem, nem; én Márai Sándor akarok lenni, aki írt egy regényt.” /51/ Márai Sándor szerepel a névjegykártyáján is, mint a Magyarország című lap munkatársa. /52/ Tulajdonképpen 1919-től cikkeit következetesen Márai Sándorként jegyzi. /53/ Itt-ott nyomtatásban előfordulnak még a Márai különböző változatai: Méray, Mérei, Máray, Mérai, /54/ amelyeket egyértelműen szedési hibáknak tartok.

A jelenleg legkorábbi, tehát az 1915-ből előkerült publikációit – keresztnév nélkül – Márai álnévvel írja alá. Ennek oka lehetett az is, hogy a kassai premontrei gimnázium szabályrendelete szigorúan tiltotta a diákok számára a sajtóban való megjelenést. /55/ Ez a tiltás azonban nem tartotta távol az irodalmi önképzőkörökben szárnyaikat próbálgató diákokat a sajtótól. A fiatal „újságíró-palántáknak” mindegy volt, hogy melyik lapba publikálnak, nem számított nekik a politikai és/vagy egyéb érdekképviselet, egyedül az volt a fontos számukra, hogy megjelenjen valahol az írásuk. 

Grosschmid Sándor 1915 augusztusában a Felsőmagyarország és a Felvidéki Ujság szerkesztőségében próbálkozott egy-egy írásával. /56/ Gyerekkori barátja, Schwarz Ödön, „Dönyi” a Kassai Ujság szerkesztőségével állt kapcsolatban. /57/ Szintén kortársuk, Balázs Barna visszaemlékezéseiben /58/ írja, hogy premontrei gimnazistaként az iskolán kívüli „társadalmi életük” a Kovács utcai Drab-klubban zajlott, amely a Kassai Munkás /59/ kiadóhivatalául szolgált. /60/ Majd megismerkedett Herboly Ferenccel, „aki a kassai társadalmi élet jellegzetes figurája volt”. /61/ Herboly a Kassai Hirlapban leközölte Balázs egyik versét, aki természetesen álnevet használt – Bálint Béla –, mert „végeredményben mégis csak a premontrei főgimnázium hetedik osztályos tanulója voltam, akit még kötöttek az iskola fegyelmi szabályai”. /62/ Mivel Balázs szívesen és sokat járt színházba, ezért Herboly szerkesztő úr felkérte színházi kritikák írására is. „Így lettem, tizenhétéves koromban, a »Kassai Hirlap« szini kritikusa.” /63/ Egyébként Márai is megemlíti egyik levelében Ödönnek, hogy: „Pesten futólag megfordúlt a fejemben Herboly, színház, esetleg kritizálás gondolata”, /64/ ami azt jelenti, hogy ők is ismerték és kapcsolatban voltak Herbollyal.

Valószínűleg ilyen és hasonló ismeretségek alapján „választottak” maguknak fórumot a kezdő újságírók. Márai szintén Mihályinak írott egyik levelében /65/ megemlíti Dzurányi Lászlót – aki 1915-ben két lapnál is betöltötte a felelős szerkesztői posztot – és Morvai urat, aki nem más, mint Matzner Sámuel, a Felsőmagyarország felelős szerkesztője és tulajdonosa. A levélből kiderül, hogy bejáratos volt a Kassai Ujsághoz is: „és tudod, a szerkesztőség ott hátul milyen helyes, szeparált, meleg kis szalon”. /66/  

A Felsőmagyarországban és a Felvidéki Ujságban is 1915. augusztus 18-án közölték az első írását, ezt követően a Felvidéki Ujságban már csak másnap, augusztus 19-én jelent meg egy karcolata, míg a Felsőmagyarországban szinte minden második nap egészen szeptember 4-éig (1915. augusztus 18., 20., 22., 23., 27., 28., szeptember 1,. 2., 4.). Publikációi fele-fele arányban jelentek meg önállóan és a Hírek rovatban, egy-két kivételtől eltekintve a harmadik oldalon.

Rövid lélegzetű, különböző témájú és hangulatú, hol leíró, hol elbeszélő stílusú írásokról van szó. Van köztük tárca, riport, karcolat. Az írói hagyaték, az óriási mennyiségű publicisztikai írás ismeretében elmondható, hogy egyértelműen érződik a fiatal Grosschmid Sándor tehetsége az újságírás terén. Tömör, csattanós történetek, melyek nagyon pontosan elénk vetítik a kor hangulatát, az első világháború közvetlen és közvetett hatását a mindennapokra. 

Már 1914augusztusában sebesültek és menekültek százai kerestek segítséget a városban. Kassa vezetése és a civil lakosság teljes odaadással szervezte meg a sebesültellátást, a menekültek elhelyezését. A front közeledtével viszont a kassai lakosok is menekülni kényszerültek. Csak 1915 tavaszán, a gorlicei áttörést követően köszöntött viszonylag nyugalmasabb időszak a városra. Sajnos a háború rányomta bélyegét a mindennapokra, az élet „természetes” velejárója lett. 

Az alábbiakban Márai Sándor 1915-ben megjelent írásain keresztül szeretném bemutatni, mi és hogyan hatott ezekben az időkben egy 15 éves, érzékeny, írástudó, mindent megfigyelő, kíváncsi fiatalemberre. 

Az első írásában /67/ Ferenc Józsefet köszönti születésnapja alkalmából. Különös köszöntő, melyben egyszer sem említi sem a nevét, sem a rangját az ünnepeltnek. Felidézi személyes bécsi emlékét: „múlt év decemberében láttam utoljára”. /68/ Végtelen szeretettel ír a 85 éves öregemberről: „Barátságosan, mosolyogva bólogatott. Kék szeme nevetett a belső derűtől. Soha nem láttam még ilyen barátságos, kék szemeket. Egyszerűek, őszinték, nyíltak. Csak gyereknek, vagy nagyon, nagyon jó embernek lehet ilyen tiszta, nevető, acélos kék szeme.” S milyen lesz az ünnepség? „Parádé nem lesz, de nem maradnak el az üdvlövések. Tépett ruhájú, sáros, véres katonák kiáltanak ma hurrá-t, és nincs a ceremónia-mesternek olyan fényes szemkápráztató szertartása, ami drágább, fényesebb, értékesebb lenne ezeknek a sáros embereknek hörgő éljenénél.”

Második cikkében /69/ moziélményéről számol be. Kassán 1915-ben két mozi is üzemelt: az Uránia-színház és a Korzó-mozgó, amelyekben 1915. augusztus 2-án és 3-án vetítették a „Gólem” című filmet. Erre még azok is elmentek, akik ritkán jártak moziba, és természetesen óriási sikere volt az előadásnak. /70/ A Gólemről, ami megelevenedik, ha kebelébe helyezik a varázsigét, s újból agyag és por lesz, ha visszaveszik azt, szintén a háború borzalmai, az értelmetlen pusztítás jutott eszébe. „S egyszerre mintha kitágult volna a szűk épület, és láttam a galíciai elpusztított mezőket, és láttam az alpesek tavain hótól fehér szorosait, és láttam a fehér angol szikláktól le egészen a morajló Márvány-tengerig, és nyüzsgött mindenütt millió és millió, apró, porszemnyi féreg, és marcangolták, tépték, vájták egymás testét, s rakásra dőltek, és porrá lettek... És talán egyikük sem tudta, miért mindez?”

A szalánci vár // című írásával debütált a Felsőmagyarország című napilapban. /72/ Gyönyörű tájleírással kezd, idillikus miliőt fest: „Az augusztusi nap szelíden végigönti olvasztott aranyát a halványzöld vetéseken, olyan nyugalmas, csöndes és derűs minden. Sötét haragos erdők közül előcsillan egy fehér pont az átellenes hegy tetején: a Forgách-kastély. A fehér folt fénylik, villog a napfényben, mint játékos kézben a lapos palacsillám. Az őszi vetés hosszú, világos csíkokkal simul egybe lanyhán terülő, virágoktól tarka tisztásokkal. Ahová nézek, mindenütt egy aquarell kép: kedves, szép, egyszerű, csak a rámát kell köré ragasztani.” Majd átvált egy mozgó képbe: mennek a treszinán, /73/ az út mentén orosz hadifoglyok árkot ásnak. „[...] öklömnyi huszárgyerek az őr, kis villogó szemű fekete legény, káplár. Nádpálca van a csizmaszárába dugva, büszkén és fölénnyel járkál közöttük, mint a szelídítő a fenevadak között. „Front”-ot csinál és jelenti, hogy rend van.” 

Ezután riportok következnek, /74/ három napon belül ez a negyedik nyomtatásban megjelent írása. Jól érzi magát az újságíró szerepében. A Goszpodin pomiluj – Uram, irgalmazz! – egy szegény bolondról szól, Uborka Jánosról, akit nagyon szemléltetően mutat be az olvasónak. „Csapzott haja lelóg a homlokába, szemében valami zavaros, kósza fény, vörhenyes szakáll keríti húsos arcát, züllött, csapzott, szegény szomorú fiú. [...] elém áll, és táncolni kezd. Szaporán rakja egymás mellé nagy, foszlott, cúgos cipőit, csíkos harisnyája van, és rongyokban lóg le a nadrágja széle. Modern faun. A furulyáját szájharmonika pótolja. Előkotorja a piszkos jószágot, és ilyen maga szolgáltatta zene mellett tovább táncol, fontoskodó és komoly arccal, mint aki végtelenül súlyos és mulaszthatlan kötelességet teljesít.” Az utolsó mondat így hangzik: „És most pontot is teszek ide. A point helyére.”

A csattanó elmarad a következő riportjának a végéről is. „Itt az ősz. Rossz és érzelgős jelzők jutnak az eszembe, miket röstellek leírni. Hát inkább le se írom.” Két katonával való találkozásáról szól az Ősz, akik közül az egyiket látásból ismeri. Sebesült, a Mészáros utcai házukkal szembeni kórházban lakik. /75/

A rendőrségi hírek a napilapok egyik fontos és állandó rovatát jelentették. Az „újságíró” Grosschmid Sándor augusztus 20-án elsétált a rendőrkapitányságra – esetleg a szerkesztő küldte el –, ahová aznap érdekes levél érkezett: „Tátra-Lomnic, aug. 19. 1915. Tekintetes Rendőrkapitány Úr! Mellékelve küldök egy jegygyűrűt, amelyet a katona blúzom bélésibe bevarrva találtam. A blúzt julius végén csinálta egy Fő úton lakó fiatal katonaszabó; neve ismeretlen előttem. Tisztelettel Dr Foltányi Gyula.” /76/

Márai Sándor másnap meg is írta az esetet, /77/ persze továbbgondolva a történetet, egy arany karikagyűrű szívszorongató történetét. „Valahol a galíciai csatasíkon, ahol szikár fakeresztek hosszú sora jelzi az elesett hősök titáni küzdését, vagy a Lublin körüli gránát-ásta rettenetes árkok törmelékei között egy elporladt test fekszik, egy ember teste, kinek ujját valamikor egy életre szóló elhatározás szimbólumaként futotta körül egy vékony kis aranygyűrű, mibe ez a név volt bevésve: Juliska.” Beleszőtte a háború borzalmait, a gyűrű szimbólumát, az emberi mulandóságot. „Csakugyan, csodálatos az, hogy amit mi magunk csinálunk, az túlél néha minket is…”

Augusztus 22-én a Kassai Ujság is közölte a hírt /78/ azzal a kéréssel, hogy a gyűrű tulajdonosa jelentkezzék a rendőrségen. Ez meg is történt, és kiderült, hogy a jegygyűrű jogos tulajdonosa Orsolya Lajos szabósegéd. Vallomása így hangzott: „Dr. Foltányi hadnagynak blúzát dolgoztam ki. A munka sürgős volt, éjjel is dolgoztam, s eközben ujjamról egy »Juliska« bevéséssel ellátott arany jegygyűrű leesett s észrevétlenül a munka alatt levő blúz bélésébe eshetett. A hiányt a blúz vasalása közben vettem észre, arra azonban nem gondoltam, azt bevarrtam.” /79/ Tehát itt és így végződik a valódi történet. 

A Háborús mozaikokban /80/ szintén saját élményeit írja le. A Tegnap reggel című írása kellemes hangulattal indul, az utcán sétálva be-benéz egy-egy nyitott ablakon keresztül a szobákba, amikor egy ablak megállítja. Vázaként szolgáló srapnelhüvelyt lát egy asztalon, mely valószínűleg emberi életeket oltott ki a véres csatamezőn. „A srapnelhüvely itt áll, most virágtartó, és úgy nevet, olyan csöndes, kedves, nyugalmas a napfényben, mintha soha egyéb hivatása nem lett volna [...]”. 

A másik mozaik Estvány bácsit és Jóskát, az öreg és a fiatal népfölkelőt mutatja be, akik a háború igazságtalanságának áldozatai, az egyik már túl öreg, a másik még túl fiatal a háborúhoz.

Majd következik egy írása Gabriele D′Annunzio /81/ olasz költőhöz, akit felelősségre von és szemrehányó szavakkal illet, számon kéri rajta az olasz emberek fájdalmait, háborús veszteségeit, szenvedéseit. „Mondd, D’Annunzió, hiszen te költő vagy, s a költők mind a szabadságot hirdetik: mondd, gondoltál-e már az egyén problémájára? Milliók vesznek el szegény és doppingolt honfitársaidból, milliók és egyének, kiknek te vagy a végzete. Jól alszol, Gabriele D’Annunzió? Mit gondolsz? Vajon megér-e egymillió korona egymillió emberéletet?”

A Dinnyéket /82/ című írása egy végtelenül kedves történet, szezonális téma. Kimegy a piacra érdeklődni, mennyibe is kerül „egy ilyen dinnye, egy ilyen tök, ennek voltaképpen néptápláléknak kellene lenni, mennyi mag például egy ilyen görögdinnyében, csak a földbe kell dugni, pár hónapig rásüt az Isten napja, hát hiszen megint egy csomó dinnye, se öntözni, se kapálni, ejnye, ejnye, milyen szimpatikus jószág is egy ilyen dinnye.” A gyümölcs árát hallva csalódik, drágállja azt, amiről eszébe jut egy történet: „a szalánci Forgách gróf látogatóba volt bátyjánál, hol is görög dinnye volt ebédnél a gyümölcs. A grófnak nagyon ízlett a demokratikus eledel, mire a bátyja küldött neki egy vagonnal. A gróf megevett egy szeletet, a nagy halom dinnye ott állt az ispán udvarán, ki megunta az esetet, és kihirdette a faluban, hogy négy krajcárt kap az, aki elvisz egy dinnyét! Fátum!”

Egy vasárnap délután az Erzsébet térre invitálja a kedves olvasót, s az ott látottakról, tapasztaltakról írja meg a Jegyzeteket. /83/ Ez a város legforgalmasabb tere, itt mindig történik valami: piac, vásár, cirkusz, szemfényvesztés stb. Most éppen öt krajcárért léghajóba lehet ülni, beállhatunk az amerikai gyorsfényképész gépe elé, esetleg megnézhetjük az orosz–japán háborúról készült borzalmas képeket. Ahogyan továbbmegyünk: „Egy papagáj ül a vak koldusasszony hátán, és megfelelő ellenértékért kihúzza a szerencsédet. Három krajcárért csak másodosztályú szerencsét húz ki, öt krajcárért első osztályút.” 

A Planéta /84/ című – ezidáig egyetlen ismert – kupléjában talán ezt a történetet írja tovább: egy szegény kis cseléd, Erzsi három krajcárért vesz egy planétát, /85/ majd évek múlva bús, öregen újra visszamegy a planétás asszonyhoz, és szégyenkezve így szól: „Amit a múltkor itt háromért vettem, az rossz volt. Adjon most egyet – ötért!...” 

A Szeptember elsején /86/ című írása szintén aktuális téma. Iskolakezdés. A beíratás napját viszont nem derű és jókedv jellemzi: „Bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem titkos szorongása ül az arcokon. Sok pici ember, kik eddig vesszőparipátokon nyargaltatok, nézlek és sajnállak benneteket. Ugye, nem is tudjátok, szegénykék, hogy itt, az iskola kapujában már ráült gyönge vállaitokra, véglegesen és lerázhatatlanul ráült a könyörtelen élet.“ 

Utolsó nyomtatásban megjelent írása újra egy ismert személyiségről szól: Pegoud-ról. /87/  „Pegoud meghalt, megölték. Pegoud, Pegoud, Pegoud …, [...] Ez a hat betű egy alacsony emberkét jelentett, kinek villogott a szeme, rövidre nyírt bajúszt hordott, és egy pillanatra, – tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk be őszintén – egy pillanatra lázba hozta egész Európát.” A háború miatt viszont felborultak az emberi értékrendek. Ma már egy kézlegyintéssel elintézik: „Ellenség volt.” 

Ezek az 1915-ből előkerült Márai-írások inkább irodalomtörténeti érdekességek, mint jelentős alkotások, kutatásuk és feltárásuk viszont mégis fontos a Márai-életmű szempontjából. A Márai-filológia egyik legfontosabb feladata éppen a publicisztikai írások módszeres kutatása és a szöveggondozás. /88/

Ötvös Anna

A szerző az kassai Állami Tudományos Könyvtár munkatársa

A tanulmány megírásában az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont által meghirdetett

"Sajtó- és médiatörténet" című kutatási program támogatta

/In: Médiatörténeti tanulmányok 2014. Szerk.: Klestenitz Tibor és Sz. Nagy Gábor. 

Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015, 21–44./

RovArt archívum

Jegyzetek:

/35/Banekovics György (1869–1955): nyomdász. 1902 és 1928 között működött Kassán nyomdászként, később nyomdavezetőként, valamint mettőrként (a tördelés és a korrektúra munkáit irányító szedőtermi csoportvezetőként). A Felsőmagyarország, majd később a Kassai Napló nyomdavezetője, valamint a Kassai Munkás egyik munkatársa, rövid ideig szerkesztője is. Lásd: Gašpar–Blašková–Mihókov i. m. 1. kötet, 70.

/36/Márai (2013): 76.

/37/„[...] írtam egy vezércikket a kártékony és önkényes városi gazdálkodás ellen.” L. uo. Kutatásaim során átlapoztam az összes, Kassán fellelhető 1914-es és 1915-ös napilapot, sőt folyóiratot is, de a Márai által említett vezércikket nem találtam meg, ami még nem zárja ki a létezését. 

/38/Uo.

/39/Fried István: A tűnő személyiség nyomában. (Márai Sándor két ifjúkori elbeszélése.) 13. In: Czetter Ibolya– Lőrinczy Huba (szerk.): „Este nyolckor születtem...” Hommage à Márai Sándor. Szombathely, BÁR-könyvek 2000. 9–24.

/40/Ennek ellenére a 2003-ban megjelent Márai-bibliográfia az átnézett periodikumok jegyzékében nem tartalmaz 1918 előtti kassai sajtótermékeket. L. Mészáros (2003): 23–29.

/41/Ezeket az Márai-írásokat publikáltam az Irodalmi Szemlében 2012-ben. Ötvös Anna: Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből. Irodalmi Szemle, 2012/5. 3–14.; Ötvös Anna: Újabb, eddig ismeretlen Márai Sándor-írások 1915-ből. Irodalmi Szemle, 2012/8. 4–7.

/42/http://www.macse.org/gudenus/mcsat/fam.aspx?id=1037

/43/http://www.macse.org/gudenus/mcsat/fam.aspx?id=1072

/44/http://www.macse.org/gudenus/mcsat/fam.aspx?id=1038 

/45/„Eljegyzés. Márai Grosschmid Károly okl. mérnök eljegyezte özv. sztregovai és kelecsényi Madách Pálné szül. báró Buttler Matild leányát, Alice-t.” Felsőmagyarország, 1907. január 20. 4. A nemességet Márai Sándor ükapja, Grosschmid János Kristóf Kilián László (1745–1798) kapta 1790. november 18-án. L. http://www.macse.org/gudenus/mcsat/fam.aspx?id=1032

/46/Mészáros (2003): 165.

/47/Uo.

/48/Mészáros Tibor: „Félt, hogy hazakerül Ithakába.” (Mit hagyott ránk Márai?). In: Czetter Ibolya– Lőrinczy Huba (szerk.): „Este nyolckor születtem...” Hommage à Márai Sándor. Szombathely, BÁR-könyvek 2000. 322.

/49/http://www.macse.org/gudenus/mcsat/fam.aspx?id=1079

/50/Petőfi Irodalmi Múzeum (a továbbiakban: PIM) Kézirattár, V. 2293/179/15.

/51/PIM Kézirattár, V. 2293/179/40. Sajnos keltezés nincs a levélen, a tartalmából 1918-ra következtetek.

/52/PIM Kézirattár, V. 2293/179/53. 

/53/Mészáros (2000): 322. 

/54/Mészáros (2003): 165–167.

/55/„Sajtó utján vagy irásban, a tanári karnak előleges jóváhagyása nélkül bármit is közzé tenni, szigoruan tiltatik.” L. A kassai premontrei főgymnasium fegyelmi szabályai. Kassa, k. n., 1877. 3. A szabályrendeletet a diákok elolvasták, s az utolsó oldalon alá is írták. Az egyik fennmaradt példányon a dátum: 1908. IX/9., ami azt bizonyítja, hogy ugyanazok a fegyelmi szabályok voltak érvényben évtizedeken keresztül. Végül pedig: „Amely tanuló az e pontokban foglalt szabványok értelme ellen vét, a főgymnasium fegyelmi eljárását vonja magára.” 

/56/A Felvidéki Ujság és a Felsőmagyarország „ellenségei” voltak egymásnak, a Felsőmagyarország kormánypárti és liberális napilap volt, a Felvidéki Ujság ellenzéki és egyházi. Hasábjaikon gyakran csatároztak egymás ellen változatos témákban.

/57/Mihályi (Schwarz) Ödön hagyatékában található egy tiszteletjegy, melyet a Kassai Nemzeti Színház igazgatósága állított ki 1915. október 2-ai dátummal Mihályi Ödön úr részére, aki a Kassai Ujság munkatársa. Lásd: PIM Kézirattár, 2014/4/13/1. 

/58/Balázs Barna: Első személy egyes szám. Önéletrajz. Budapest, 1963 /kézirat/. Balázs Barna 1902-ben született Kassán, a premontrei gimnáziumban tanult, ismerte Grosschmid Sándort, 1919-ben elhagyta Csehszlovákiát, Budapestre költözött. Időskorában megírta kassai emlékeit is.

/59/A Kassai Munkás baloldali heti-, majd napilap. 1907-től a Felső-Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapjaként jelent meg. 1914 augusztusában háborúellenes közleményei miatt betiltották. 1918 novemberétől újra megjelent, először ismét hetilapként, majd 1920 februárjától napilapként. 1937-ben szűnt meg. Lásd: Potemra (1963): 493–494.

/60/Balázs (1963): 96.

/61/Balázs (1963): 117.

/62/Balázs (1963): 118.

/63/Balázs (1963): 119–120.

/64/PIM Kézirattár, V.2293/179/54.

/65/PIM Kézirattár, V.2293/179/44.

/66/PIM Kézirattár, V.2293/179/44. Ezekben a Mihályi (Schwarz) Ödönnek írott leveleiben többször is említést tesz lapalapításról, újságírásról, arról, hogy pénzért ír riportot, tárcát, hogy újságírónak, írónak készül.

/67/Ma este. Felvidéki Ujság, 1915. augusztus 18. 3.

/68/Amikor a front 1914 novemberében elérte Bártfát, Kassán kitört a pánik, és a lakosság egy része elmenekült a városból. Grosschmidék átmenetileg Bécsbe költöztek, amiről Márai Sándor 1973-as naplójában ír. L. Márai Sándor: Napló 1968–1975. Toronto, Vörösváry Publishing, 1976. 176. 

/69/Currente calamo.  Felvidéki Ujság, 1915. augusztus 19. 3.

/70/L. Kassai Ujság, 77. évf., 174., 175., 176. szám.

/71/Szalánc ill. Nagyszalánc (szlovákul: Slanec) Szlovákiában Kassától 20 km-re délkeletre található település, amely a 13. században egy vár köré épülve keletkezett, mely vár romjai máig láthatóak a falu fölött. A vár tulajdonjogáért a századok folyamán számtalan harc folyt, többször is felgyújtották, lerombolták (1644-ben I. Rákóczi György), de mindig újjáépült, míg a 17. század végén végleg lerombolták. Ezután még 1944-ig a Forgách család birtokában volt. 

/72/A szalánci vár. Felsőmagyarország, 1915. augusztus 18. 3.

/73/Vasúti hajtókocsi (draisine).

/74/Riportok az utcáról. Goszpodin pomiluj. Ősz. Felsőmagyarország, 1915. augusztus 20. 2–3. 

/75/Kassán úgy oldották meg a sebesültellátást, hogy több közintézményt is kórházzá alakítottak át, így az Állami Főreáliskola épülete is sebesültellátóként működött a háború éveiben.

/76/AMK Policajný kapitanát mesta Košice (1830) 1861–1922, č. šk. 185, inv. č. 497–500, 1915.

/77/Jegygyűrű. Felsőmagyarország, 1915. augusztus 22. 2.

/78/Kassai Ujság, 1915. augusztus 22. 3.

/79/AMK Policajný kapitanát mesta Košice (1830) 1861–1922, č. šk. 185, inv. č. 497–500, 1915.

/80/Háborús mozaikok. Tegnap reggel. Estvány bácsi. Felsőmagyarország, 1915. augusztus 24. 2–3.

/81/Gabriele D′Annunzió. Felsőmagyarország, 1915. augusztus 27. 3. Gabriele D′Annunzio eredeti nevén Rapagnetta (1863–1938), olasz író, költő, drámaíró, esszéista, újságíró, politikus és első világháborús katona.

/82/Dinnyéket. Felsőmagyarország, 1915. augusztus 28. 3.

/83/Jegyzetek.  Felsőmagyarország, 1915. szeptember 1. 3.

/84/Márai Sándor: Összegyűjtött versek. Budapest, Helikon Kiadó, 2000, 370–371.

/85/A planéta jóslatot tartalmazó cédula.

/86/Szeptember elsején. Felsőmagyarország, 1915. szeptember 2. 3.

/87/Pegoud. Felsőmagyarország, 1915. szeptember 4. 3. Adolphe Célestin Pégoud (1889–1915) francia berepülő pilóta, az első vadászrepülőász. Az első világháború kezdetén önként jelentkezett felderítő pilótának. 1915. augusztus 31-én egy légi csatában Walter Kandulski, egy általa kiképzett német pilóta lelőtte. 

/88/ Mészáros (2003): 8.