A beszédes című Gyönyörű Zöld egy 1996-os francia film, Coline Serreau rendezte. Egy fiktív bolygó lakói eszményi harmóniában élnek a természettel. Sokkal intelligensebbek és fejlettebbek nálunk, ugyanakkor mindennapjaik olyanok, mint a történelem előtti népeké. Nem használnak gépeket, nem viselnek úgynevezett civilizált ruházatot, és csak cserekereskedelem létezik. Ebben az ideális világban a közösség együttműködése tökéletes, az emberek bensőséges viszonyban vannak egymással, nincs hierarchia, nincs erőszak, a javakat szükségletek szerint és ellenszolgáltatás nélkül osztják el egymás között, a munka és a tanulás ugyanúgy örömforrás, mint a testmozgás és a játék.
A film rendezőnője játssza a főszerepet. Interplanetáris kapcsolattal a Földre utazik, éppen Párizsba csöppen. Elképedve szembesül a körülményekkel: számára a vizünk ihatatlan, az ételünk ehetetlen, a levegőnk belélegezhetetlen. Az ő szemében a pénzhasználat ugyanúgy régen elavult esztelenség, mint ahogy a húsevés is hajmeresztő, barbár szokás. Miközben a hősnő szörnyülködik a technika mindent elárasztó uralmán, az emberiség önpusztító viselkedésén és az egész civilizáció elidegenedettségén, a fiának is kedve kerekedik meglátogatni a Földet. Ő azonban egy eldugott afrikai törzshöz pottyan, és nem győz ujjongó üzeneteket küldeni haza, hogy micsoda fejlett emberek közé került. Tapasztalatai szerint ennek a bolygónak a lakói is megértették már, hogyan lehet élhető életet élni.
Az időutazásos, vagy a „nézzük meg magunkat egy földönkívüli szemével” tematikájú filmek legtöbbje a romantikus vígjáték kategóriába tartozik. A Gyönyörű Zöld-ben is jelen vannak a zsáner kellékei. Mulatságos, ahogy az idegen bolygóról érkezett nő megdöbben a számunkra magától értetődő dolgokon, ahogy csetlik-botlik a mi világunkban. Megható, hogy amint kapcsolatba kerül vele valaki, rögtön terjed az empátia, a valódi érzelmekre, szoros kapcsolatokra való igény; szívmelengető, hogy a földönkívüli nő akkor tud energiával feltöltődni, ha magához ölel egy újszülött kisbabát. És persze a kötelező happy end is megvalósul.
A kedves, kellemes vasárnap délutáni családi filmek közül – bár a képi felvételek is szépek - elsősorban témája és problémafelvetései emelik ki a Gyönyörű Zöld-et.
Napjaink egyre népszerűbbé váló műfaja a cli-fi (climate fiction). Maja Lunden norvég írónő A méhek története című regénye hazájában nagy sikert aratott, Németországban a legmagasabb példányszámban eladott könyvek közé tartozik, 2018-ban magyarul is megjelent.
A regény három összefonódó történetének középpontjában természetesen a méhek állnak. Ugyanis a tudomány állítása szerint, ha a méhek kihalnának, az emberi faj sem tudna tovább fennmaradni a bolygón.
Az egyik szál az 1850-es évek Angliájában játszódik. Főhőse egy megkeseredett biológus, akinek tudományos karrierje összeomlott, még mielőtt igazán elkezdődött volna. Depressziójából az húzza ki, hogy véletlenül a kezébe akad egy méhészeti szakkönyv, és ennek hatására elkezd kísérletezni. Bár felfedezőként a balszerencse továbbra sem kerüli el, mégiscsak magától jön rá a modern kaptár készítésének metódusára.
A huszonegyedik század elején ez a fajta kaptár már ósdinak számít, családi hagyomány miatt mégis ilyet használ a második szál főszereplője, egy amerikai farmer. Prosperáló méhészetének minden szakmai csínját-bínját a fiának akarja megtanítani. Azonban váratlanul tömegesen elkezdenek pusztulni a méhek. Eleinte csak a környéken, majd az egyre szaporodó megmagyarázhatatlan esetek nyomán végül globális ökológiai katasztrófa kezd kibontakozni.
Kínában, 2098-ban játszódik a harmadik, legfontosabb cselekményszál. Ekkor már régóta sehol nincsenek méhek. Egy elképzelt negatív jövőképbe kerültünk: a méhek kihalása maga után vonta a mezőgazdaság, és az egész növényvilág rohamos pusztulását, ennek következtében a növényevő állatok sorsa is megpecsételődött, és így tovább… a dominó-elv alapján végül az ember is veszélyeztetett fajjá vált. A főhősnő egy gyümölcsfa rezervátumban számtalan munkatársával együtt kézi beporzást végez. Egyhangúan telnek egyforma napjai, mígnem egyszer csak a kisfiát rejtélyes baleset éri. A gyermekét kereső anya kétségbeesetten bolyong az elnéptelenedett metropoliszban. A közlekedés leállt, az épületek omladoznak. Az üres lakásokba magányos, éhező véglények húzódtak be, az utcákon rongyos fosztogató bandák portyáznak még létező rabolnivaló után kutatva, a kórházakban magukra hagyott haldoklók nyöszörögnek segítségért. Így fest a világ a Nagy Összeomlás után. Ez a helyzetkép ismerős más disztópiákból is. A befejezésben kiderül, hogy mi okozta a kisfiú balesetét, s ez egyben a megoldás kulcsa, a remény felcsillanása is.
A szerző tanító szándéka olykor bántóan nyilvánvaló. De Maja Lunde semmi olyat nem mond, amivel ne lehetne nagyon is egyetérteni. Fontos problémákat boncolgat, a legéletbevágóbb kérdésekre hívja fel a figyelmet.
A harmadik cli-fit, amit ajánlok, öko-fantasynak is szokták nevezni. Nem posztapokaliptikus, nem a jövőben játszódik. A tajvani Wu Ming-yi Rovarszemű ember című regénye szintén tavaly jelent meg magyarul. Az egyik főszereplő egy tizenöt éves fiú, aki egy mitikus szigeten él. A sziget lakói szinte ősközösségi állapotban, a természetet tisztelve és a természettel összhangban élnek. Írásos kultúrájuk nincs, jelképek, mesék, mítoszok közvetítik számukra azt, amit tudni kell. Viselkedésüket archaikus rituálék szabályozzák. Egy ilyen rítus miatt kerül hősünk egy kis csónakon a nyílt tengerre. Hazájának holt lelkei nappal ámbráscet, éjjel szellem alakjában kísérik. Hajótörést szenved, valamiben megkapaszkodik, kikecmereg a vízből, és ekkor életében először találkozik a civilizált emberiség bioszféra-átalakító tevékenységéneknek ékes (azaz éktelen) bizonyítékával: megmenekülését ugyanis nem másnak köszönheti, mint egy hatalmas, lebegő szemétdombnak – amit persze ő szigetnek hisz. Csodálkozik a sok ezernyi összetorlódott pet palackból, egyéb műanyaghulladékból keletkezett talaj ingatagságán, de azért szépen berendezkedik a túlélésre. Ez a mitologikus – mágikus realista Robinson-történet váratlanul beleütközik a valóságba. A szó szoros értelmében beleütközik, ugyanis az úszó szemétsziget nekirohan Tajvan partjainak. Tajvan lakossága már hozzászokott a természeti környezet könyörtelen kiaknázásából fakadó problémákhoz, a tengerszint emelkedéséhez, a szélsőséges időjáráshoz, a trópusi viharokhoz, és tudnak arról is, hogy kb. fél európányi hulladék halom úszik a Csendes-óceánon. Ám ezúttal a partot elárasztó víz és szemét nem csak katasztrófákat okoz, hanem megmenti egy ember életét is. Másik főhősünk öngyilkossági terveit ugyanis éppen ez a rendkívüli esemény húzza keresztül.
A negyvenes nő, aki egy tajvani egyetem tanára, és a mitikus szigetről érkező kamasz fiú egymásra találnak. Különös barátság alakul ki köztük. Óvatosan és türelmesen ismerkednek egymás világával, gondolkodásmódjával, anyanyelvével. Kultúrsokk nincs, mindketten nyitottak. Akárcsak a nő ismerősei, akik különböző nemzetiségűek és különféle nyelveken beszélnek, azaz különböző civilizációk találkozásáról is szól a regény.
Megismerjük a mellékszereplők sorsát is. Közös bennük, hogy így vagy úgy mindannyiukat érintik a környezetszennyezés hatásai. Essék szó akár a faj kihalásával fenyegető bálna- és fókavadászatról, akár a globális felmelegedésről, akár az alagútrobbantás következményeiről, akár a kőolaj kitermelés velejáróiról, Wu Ming-yi egyszer sem unalmas vagy száraz, sőt egyszer sem didaktikus. Az ökológiai mondanivaló nem a regény testére akasztott dísz. Környezetvédelem és a szépirodalom szervesen ízesül egymáshoz. Más szóval: ez egy nagyon jó regény. Kimunkált nyelvezettel, plasztikusan megrajzolt, élő szereplőkkel, érdekes cselekménnyel. A mitologikus címszereplő, a Rovarszemű ember sokáig fel sem bukkan, majd titokzatos megjelenései és sejtelmes lénye végig feszültségben tartják az olvasót. A mágikus realizmus átszövi az egész regényt.
Három ilyen műalkotás ajánlása után mit is mondhatnék végül? Remélem, Rousseau elégedetten dörzsöli a kezét az öröklétben: Na, ugye, én megmondtam, hogy „vissza a természetbe!”
Veress Zsuzsa