A 49. Kazinczy Napok előadásai

Ne tagadjuk meg magunkat, érzéseinket, gondolatainkat, vonzódásainkat semmilyen körülmények között. Még akkor sem, ha ez veszélyekkel jár együtt. Kazinczy mindvégig, egész életében tartotta magát ehhez a tanácshoz.

Tisztelt Konferencia! Kedves Barátaink!

„Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lezárván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé fínomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”

A felolvasott versszak Arany János Széchenyi emlékezete című ódájából való. Ezzel szeretném itt megidézni a „legnagyobb magyar”, a nyelvújítás vezéralakja és Kolár Péter kedves barátunk alakját. Meggyőződésem szerint sem Kazinczy, sem Széchenyi, sem pedig Kolár Péter személyisége, önzetlensége, tisztessége, ügybuzgalma, őszintesége és egyszerűsége nem halt meg. Ma is sokan emlegetik határon innen és túl ezt a három egyéniséget, közös üzeneteikből négyet szeretnék felidézni Kazinczy közvetítésével.

Az első egy történet – Bessenyei buzdítása. Az ifjú Kazinczy – még mint pataki diák – 17 éves korában lefordította Bessenyei Der Amerikaner című művét magyarra, s levélben kérte ki az akkor már tekintélyes író véleményét munkájáról s a maga tehetségéről vagy tehetségtelenségéről. Bessenyei dicsően és elismerően nyilatkozott, s a következő tanácsot adta a fiatal Kazinczynak: „Ne szűnjön meg az úr szívnek hajlandóságai után menni, és az emberi viselt dolgoknak ahhoz a dicsőségéhez közelíteni, melyre szemeit csaknem bölcsőiből láttatik vetni.” Ez a „szív hajlandóságait követni” örök igazság, és úgy hiszem, az élet minden területére vonatkozik, nemcsak Kazinczyra. Hogy ne tagadjuk meg magunkat, érzéseinket, gondolatainkat, vonzódásainkat semmilyen körülmények között. Még akkor sem, ha ez veszélyekkel jár együtt. Kazinczy mindvégig, egész életében tartotta magát ehhez a tanácshoz.

A másik, napjainkban is érvényes üzenet a hazaszeretet, a szülőföldhöz való ragaszkodás fontossága. Kazinczy 19. századbeli nacionalista volt a szó eredeti értelmében, mely a saját magyar nemzetéhez való ragaszkodást jelentette. Berzeviczy Gergely (1763–1822), a kortárs, a levelezőtárs, a majdnem barát, a jeles közgazdasági író, a német államtudományi iskola, a francia fiziokratizmus (értékelvűség), a klasszikus közgazdaságtan meghonosítója volt Magyarországon, aki a gazdasági szabadság eszméjével támadta a nemzeti protekcionizmust. Berzeviczy Gergely ("kozmopolita barátom") a szent érzés-jeleneteket kinevette volna. Kazinczy, bár nagyra becsülte, s olyan szép véleményeket is ír róla, mint például: „Áldás minden szavadra, melyet a misera plebs [szegény adófizető nép] mellett szólsz", mégis összességében kibékíthetetlen az ellentét eszméik között. Berzeviczy elve ugyanis hasonló volt Herderéhez, aki azt tartotta, hogy csak az erős, nagy nemzetek maradnak meg, a többinek még a nyelve is kihal, s ha tehát ez a realitás, ehhez, azaz az erősebbhez, a hasznossághoz kell igazodnunk.

Milyen véleménye van erről Kazinczynak? Először a leginkább egyértelmű megfogalmazását idézem, mert a szívemből szól: 

„Marhának szülte azt a természet, aki minden ólat jónak tart, ahol jól lakhatik. Engem a sors magyarnak szült, s magyar akarok maradni." 

(1808. febr. 28. Báró Prónay Sándornak). Másutt ezt mondja:

 „Berzeviczynek mindegy akár magyar legyen, akár német vagy inkább österreicher, csak pénze legyen. Gondolkozhatik-e így az emelt lélek? Cátó és Brutus megölték magokat azt látván, hogy hazájok oda van. Amely nemzet Berzeviczyekből áll, szül-e az annyi és oly virtust, mint Athén, Lacedaemon [Lakóniai=spártai] és Róma?”  

(1809. febr. 14. Berzsenyi Dánielnek).

Kazinczy itt a mindenáron való hazafiságot kéri számon.  Egészen az önzésig jut, mely, azt hiszem, azt látom, napjainkra iránymutatás lehetne:

 „Csak nemzetiségünk (nemzetünk) álljon szentül, a többin nem törődöm.” 

Olyan iránymutatás ez 200 évvel ezelőttről, amelyhez, ha élni akarunk, tartanunk kellene magunkat.

Kazinczy megfogalmazását a meleg ólról s a magukat ott jól érző marhákról egy másik nagy magyar gondolkodó, Eötvös József író igazolta vissza. Szavait azért idézem, mert a képszerű fogalmazás hasonló. Azt írja Eötvös: 

„A honszerelem nem a szamár vonzalma istállójához, hanem az ember ragaszkodása azon helyhez, melyen magát boldognak, azaz szabadnak érezheti.”

Félve kérdezem meg: hol ez a hely, megtaláltuk-e már, s megtalálhatjuk-e valaha?

A harmadik gondolat-idézet a vallással, a vallásfelekezetekkel függ össze. Bessenyei Györgyöt emlegettük, Bessenyeihez hasonló Kazinczy gondolkodása. Őt ugyan a panteizmus fogalmával szoktuk jellemezni, amely lényegét tekintve megegyezik a deizmussal. Kazinczy ugyan nem vált felekezetet, pedig, ha ezt megteszi, akkor talán nem bocsátják el királyi tanfelügyelői állásából 1790-ben II. József halála után, egy újabb rekatolizációs időszak kezdetén. Katolikus grófkisasszonyt vesz azonban feleségül, Török Zsófiát, akit Sophieként szoktunk emlegetni. Édesanyja, Bossányi Zsófia egész életében nem bocsátja ezt meg, de végig boldog családi életet élnek; fiaikat reformátusnak, lányaikat katolikusnak keresztelik. Kazinczy baráti körében egyaránt vannak pápisták és kálvinisták; ő pedig egy időben a sátoraljaújhelyi református gyülekezet főgondnoka is volt, jó néhány éven keresztül. Így vallott: 

„Én protestáns vagyok, s azt mondom, hogy bennem lakik a kis bíró s az Igazságot szabad mind a história, mind a filozófia útján nyomoznom.” 

Azaz: a „kis Bíró” a saját lelkiismerete, s ezt nevezhetjük akár lelkiismeret-vallásnak is. A felekezeti kérdésekről véleményét pedig a következőképpen fogalmazta meg: 

„… barátok közt elég, ha a szív jár egy úton; a meg nem egyező ízlés és gondolkodás éppen úgy nem árt a barátságnak, mint a különböző relígió.”

És akkor még egy utolsó vonás a Kazinczy-portréhoz, a hétköznapokból. Karacs Teréz (1808–1892), a neveléstörténet ismert személyisége, a nőnevelés egyik úttörője írja naplójában: 

„Kazinczy Ferenc 1829-ben Pesten volt, s meglátogatta atyámat [Karacs Ferenc, a híres rézmetsző] is, több barátjával, mert a művészetet és a művészeket nagyon becsülte. Sajnálkozott, hogy atyám a mi szegény, hátramaradt hazánkban temette el tehetségét.

– A művész nem egy hazáé, hanem az egész világé; Karacs úr is többet használt volna hazája hírének, ha a külföldön működnék – mondá Kazinczy.

Atyám – mint mindig – a nagy férfinak is ezt felelte:

– Én hazámnak nem hírt, hanem hasznot akarok műveimmel szerezni.

Atyám egy személynek tartotta magát nejével, és amikor csak rábeszélhette, még férfi-látogatóinak is a viszontlátogatást nejével tette meg. Kazinczy látogatására is el kellett anyámnak mennie. Atyám gondolkozása szerint ezt a nagy férfi iránti tisztelet is úgy kívánta. Kazinczy akkor Szemere Pál megyeházi, szigorúan egyszerű hivatalos lakásán volt megszállva... Szüleim belépésekor Kazinczy a parázzsal telt kandalló előtt ült, és villás reggeliül a maga számára kolbászt sütött.

A jelenkor fiatal dandy írók ezt bizonyosan hihetetlennek fogják tartani. De higgyék el az ezt leíró vén leánynak, kinek ajkát soha valótlan szó nem szennyezé...

Bizonyosan a derék Szemeréné ... látta el kolbászfélékkel férjét, s így szállott alá a szakácsmesterségig az a Kazinczy, kit – mint én mások után tudom, magas műveltségű neje inkább szellemi étellel tudott táplálni, mint rendes konyhájáról gondoskodni...”

Íme az egyszerűség és nagyszerűség példája! Tanuljuk ezt is meg Kazinczytól! Tisztelettel köszöntöm a konferencia résztvevőit.

Fehér József

/Megjelent a 49. Kazinczy Napok emlékkönyvében. Az előadások elektronikus közlése a Csemadok Kassai Városi Választmányával együttműködésben történik./