És másfél órás bolyongás után, mikor még alig láttál valamit, egyszer csak megáll az idő. Azt veszed észre, hogy itt a legjobb lenned, ezért jöttél, ez várt, ez neked készült. És még azt is, hogy hiszen te ezt ismered már valahonnan.

Amikor úgy sétálsz be a 2022-es kortárs festészet-, grafika-, és fotóvásárra, hogy semmit sem tájékozódsz előre, pedig már a négy nap legvége van… tehát írtak ezt-azt, hallani lehet itt-ott, mire érdemes felfigyelni, milyen benyomások, meghökkenések, örömök érhetnek...

És másfél órás bolyongás után, mikor még alig láttál valamit, egyszer csak megáll az idő.

Azt veszed észre, hogy itt a legjobb lenned, ezért jöttél, ez várt, ez neked készült.

És még azt is, hogy hiszen te ezt ismered már valahonnan.

2017 nyara, Velencei Biennále… útközben a Giardini di Castello  felé, betértünk a Santa Maria della Pietà, della Visitazione templomba: egy nagy plakát hívogatott befelé. Maga a templom kívülről ponyvák alá volt bújtatva, s nem volt túl reményteli a hirdetett kiállítás sem: EXODUS. SAFET ZEC.

De amikor beléptünk, ott, a templom belsejében, ugyanígy megállt az idő. Olyan világba jutottunk, ahonnan nem volt tovább. Vagy pontosabban: a velencei tengerpart, tömeg, fények, hangok és dinamikák vélt világából abba a világba, ami mind e mögött ténylegesen létezik. Vagy éppen ebben, csak nem nyilvánul meg…

Az Exodus, a zsidó nép kivonulása Egyiptomból az Ígéret Földjére, Mózes vezetésével: a rabszolgaságból a szabadságba. Isten parancsára történt mindez, a tűzoszlop és Isten angyala védelmében: a menekülés, a Vörös-tenger szétválása, az üldöző ellenség elpusztulása. Hit és remény, kételkedés és lázadás, az egyiptomi húsos fazekak elhagyása a bizonytalanért, a manna-eledelért. Negyven év bolyongás a pusztában, próbatételek és végül az Ígéret Földje, amit még meg kellett hódítani.

A bibliai történet ősminta, archetipikus tapasztalat: vissza-visszatér, újra megtörténik, ráismerhetünk. Ebben segítenek a próféták, akik megnevezik a számunkra kusza, átláthatatlan jelent. Safet Zec is prófétál, nevet ad, értelmet, jelentést.

Azt mondja: kivonulunk. Exodusban vagyunk. Ez a világunk. És azt is mondja: mindezt már átszövi a kereszténység tanítása is, Jézus szenvedése, halála. Körbe veszi, hordozza a sokaság fájdalommal teli vándorlását az Ígéret Földjére.

Szöveg helyett kinyilatkoztató óriási képeket látunk magunk körül. Mi ez?

Tematikusan rettenetes, valóságos „itt és most”,  megformálásában lenyűgöző, monumentális, egyszerű. A térben otthonos: mintha mindig ott, a templom hajójában, a falakon függenének ezek az óriás festmények, mintha a szent tér eredeti részei lennének. Alig vannak színek, csak fények és alakok, arcok, gesztusok. Embertömeg, menekülők, szenvedők, sebesültek, elfáradottak, kiszolgáltatottak, egymást támogatók, haldoklók. Pieták, minden változatban. Emberek tartanak embereket, felnőttek gyerekeket, erősek elfáradottakat.

Az egész ember-áradat áthömpölygött a téren, mint egy Vörös-tengeren, végeláthatatlanul. Magával sodort, magával vitt, részévé tett ennek a „kivonulásnak”, amely egyszerre volt a jelenkor menekült-tapasztalata, a bibliai exodus, az archetípus, őstörténet felidézése, és a – festő személye révén – a balkáni háború emlékét idéző memento. Máig érzem, ahogy mélyen megérint, belém vág az élmény, elnémít, megzavar és helyre pattint.

Ami megmaradt, az áradás, a fehérek-szürkék, okkerok és sárgák tompasága, visszafogottsága, a kikerülhetetlen szembesülés és közösség-érzés.

Katona Gyuri festőművész és Veress Zsuzsa irodalmár, tanár ugyanakkor volt ott a Biennálén. Két nap múlva kiértékelve mindent, UGYANAZT a tengert (a hajdani Vörös-tengert és a mostani Földközit) szemlélve, hosszan beszélgetve ugyanoda jutottunk. Egymás hatásától teljesen függetlenül mindnyájunknak ez volt a legjelentősebb élménye, minden más, az egész kortárs seregszemle eltörpült mellette. Ez volt az első, amit megláttunk, és az első maradt, végig.

És most, Budapesten, Udine egyik galériája által jelzett kis kiállítótérben, egyszer csak megállít ugyanez az élmény.

Hangulatában derűsebb, tematikájában annyira más, hogy eleinte nem is sejtettem a kapcsolatot, csak a képeket néztem, nem az alkotó nevét. De nem mentem tovább. Pedig mit láttam? Rembrandt fürdőző nőalakját, Nikét, tájképet, kenyeret, asztalt: kedves, eladható képek, vonzó mediterrán hangulat, könnyed stílus. Market.

De mellette egy nagyobb kép, rézkarc, ablakok. Na jó, ez is kellemes. És az a kenyér, az visszahív. És a narancsos csendélet is, persze, olyan olaszos. De hát nem tudok elmozdulni: rétegek feslenek fel, ereje van, hiába minden kedvessége: nagyon valóságos az egész. Leülök a kitett album mellé és ahogy nézegetem, egyszerűen megértem: a téma bármi, minden megjelenik, önmagává válik. Komoly, igazi. Az asztal kenyérrel: Az az Asztal. Mindig ugyanaz. Rétegekben foszlik alatta az idő, a sok történet, a minden, ami rárakódott. De a kenyérnek ereje van.

ÉS amikor ráébredtem, hogy ez a Safet az a Safet…

Rokonom, mint Közép-Kelet-európai, bosnyák, értem, ahogy csak mi értjük egymást, ezen a végen. Mégis olyasmit tár fel, amiről magam se tudtam, hogy ismerem.

Próféta. Igaz művész.

Tornay Krisztina