Dinamikus, intenzív, elevenítő tér, s maguk a képek hallgatagon, valamilyen szerény visszahúzódással függnek a helyükön. Egyik sem „szenzációs”, egyik sem uralja a többit, talán épp az egyenletessége a legfurcsább ennek az összeállításnak. De semmiképpen sem egyhangú, nem önismétlő.

ELSŐ FELÜTÉS 

A kiállítás döbbenete, a szent tér

Szűk belső tér a Műcsarnok előszobájában, hosszú sor a pénztár előtt, jó hangulat, meleg, toporgás, egyetlen kasszás, baráti társaságok (hány jegyet vesznek?), társasági pletykák sokasága, vasárnap délutáni napsütés a téren, utolsó nap.

Belépés.

Üresség, tágasság, lélegzetvétel, tisztaság, csend: meghökkentően semmi. Fehér, egyenletes fény, csillogóan tiszta padló, tiszta levegő, szabadság. Kevés látogató (hol vannak?). Bármerre mehetek. Mindenütt van hely, mindehová oda lehet lépni, minden megvár, minden a helyén van és ott marad.

Nagy képek. Kevés, néhány csak. Mindegyiknek saját világa van és ehhez tere is, hogy feltárulhasson, megjelenhessen. Azonnal érezni, hogy ezekben a termekben hierophánia zajlik, történül, éppen most, és vélhetőleg, mióta így összetalálkoztak itt a képek. Kinyilatkoztatás, a „magasabb” megnyilvánulása, láthatóvá, érzékelhetővé válása, és aki itt van, ebbe vonódik bele, ennek  lesz a részese.

Szent térbe léptünk, ami egyszerre idegen, félelmetes, meglepő és meghökkentő és otthonos, gyengéd, biztonságos.

Bóklászunk, megállunk, figyelünk, részévé válunk és kapcsolódunk, magunkra találunk és elveszünk. Dinamikus, intenzív, elevenítő tér, s maguk a képek hallgatagon, valamilyen szerény visszahúzódással függnek a helyükön. Egyik sem „szenzációs”, egyik sem uralja a többit, talán épp az egyenletessége a legfurcsább ennek az összeállításnak. De semmiképpen sem egyhangú, nem önismétlő.

A fotók a kiállítás és a belé merült emberek világát idézik.

Tornay Krisztina