Ha rá gondolok, konyakos pohárral a kezében látom. Az ugratások persze hiányoznak. Ez a húsz év is elmúlt és bizony sokszor eszembe jutott.

Roskoványi István festőművész pont húsz évvel ezelőtt távozott az élők sorából. Tragikusan, idő előtt ment el. Nem kellett volna. Abba a lebujba nem messze a lakásától nem kellett volna akkor lemennie… Rég becsukták már, ahogy egykori törzshelye, a Carpano is bezárt a régi kassaiak meg kiköltöztek a temetőbe. Az egykori törzsvendégek közül nem sokan maradtunk.

Pista decemberben lenne 76 éves. De számára az idő két évtizede megállt. Én meg most a mozaikkockákat rakom össze.

Körtvélyesen, a Művelődési Táborban ismerkedtünk meg. A táborzáró bulin boldogan táncolt első feleségével. Valaki meg is jegyezte, hogy ha ennyire össze vannak gabalyodva, ennek nem lesz jó vége. Csodálkoztam, hogy ilyen baljóslatú következtetésre jutott, de igaza lett.

Valamelyik táborban ő rajzolta filctollal a feliratokat. Most jutott eszembe, hogy ezeket a táborbontás után hazahoztam. Valahol meg kellene lenniük.

A kassai festők új generációjának egyik legtehetségesebb tagjaként tartották számon.

Családjáról keveset beszéltünk, hiszen korán veszítette el szüleit. Lukács Jóska az anyjáról azt mesélte, hogy híres szépség volt, a budapesti török nagykövet is udvarolt neki. Tudtuk, hogy nemesi családból származott, de a szocializmus éveiben ilyesmiről jobb volt nem beszélni. Később meg valahogy elmulasztottuk.

Valamikor a 70-es években szakállat hordtam és szemüveget. Pista is. Gágyoréknál beszélgettünk az Erzsébet utcán. Egyszerre egy velem nagyjából egykorú férfi, akit soha nem láttam az életemben – és azóta sem – megkérdi tőlem, még mindig festegetsz? Megdöbbentem. Honnan tudja ez a vadidegen fiatalember, hogy festegetek? Azután még egy fura kérdés következett: Nem emlékszel, amikor Szilveszterkor Pozsonyban berúgtunk? Soha Pozsonyban nem szilvesztereztem… Egy darabig még eltartott, de azután kapcsoltam, Pistával kever össze! Ezt azután tisztáztuk.

Más alkalommal az egyik színészlakásban futottunk össze, mely a Kuzmány-lakótelepen volt. Míg mi beszélgettünk, neki járt a keze. Remek karikatúrát készített rólam is. De ki tudja, az a füzet megvan-e még?

Egyszer az Új Szónak - a kommunista párt szócsöve volt akkor - nyilatkozott. Többek között azt mondta, hogy a Carpano törzsközönségét meg fogja festeni. Eltelt néhány hét és nekiszegeztem a kérdést, hogy hol a kép? Mire visszakérdezett: Te hiszel az Új Szónak?

A kép azután később elkészült.

Mi ketten mindig szerettük egymást ugratni. Ő ebben partner volt. Valamikor a 70-es években egy cikk jelent meg a napilapokban arról, hogy a művészeknek is kötött munkaidőben kellene dolgozniuk. Úgy, mint másnak, a múzsa csak reggel 6-tól délután 2-ig jöhet. Nevetve tréfálkoztam erről vele. Nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen életmódot folytathatna. Ő ezt az ötletet egyáltalán nem találta tréfásnak. De ez lekerült a napirendről, senki sem emlegette többet.

Kravecz Tibor építész mesélte, hogy képet festett, Pista beugrott hozzá és néhány ecsetvonással helyreigazította a festményt. „Ezt nem így, hanem amúgy kell festeni!” - tette hozzá. „Így, most már nekem is van egy Roskoványim!” – tette hozzá nevetve.

Be-bejártam hozzá a Roosevelt utcába, a Maraton téren is meglátogattam, de a Fő utcai laskásába nagyon kevésszer jártam. Nem tudom, miért alakult így. Második felesége nagyszombati szlovák volt. A konyhában mindenütt cetliket láttam, amelyeken magyarul voltak felírva az élelmiszerek és eszközök. ­Igy tanult magyarul. Meddig jutott, sohasem tudtam meg.

Ha rá gondolok, konyakos pohárral a kezében látom. Az ugratások persze hiányoznak. Ez a húsz év is elmúlt és bizony sokszor eszembe jutott. És fogyunk mi is, akik ismerhették.

Balassa Zoltán