Sokszor egy emlékmű attól fullad be, hogy hosszú folyamat előzi meg az avatást. Tervek, makettek, engedélyek, szakértői zsűrizések során fullad ki sokszor az eredetileg friss emlékmű terv. A végén már csak egy sóhajtást vált ki a felállított remekmű. Ez is megvan. Ki lehet pipálni. Nézőpont kérdése.
2021. október 15-én a budapesti MAMŰ rendezett kiállítást a kassai MaJel Rovás Központ FiguratiF Galériájában. A tárlat 2021. november 12-ig látogatható minden hétköznap 10 és 18 óra között.
A megnyitó szöveget Pető Hunor képzőművész mondta:
A kukkoló. Robbe-Grillet. Le voyeur. Mindannyian kukkolók vagyunk. A megfigyelés az erősségünk. Majd értelmezünk, sokszor félre. Főfoglalkozásunk a művészet, ebből kifolyólag a látottaknak, hallottaknak nagy jelentőséget tulajdonítunk, mert sohasem lehet tudni, miből mi jöhet létre. Egy tudósítás, egy dokumentáció a mi életünk. Az értelmezés. Az az értelmezés, mely nézőpont kérdése. Mint a kikötőben látott rozsdás gyűrű, melyet dagálykor a víz jobbra-balra forgat és az így létrejövő lenyomata a kövön egy fekvő nyolcassá áll össze, egy végtelen jellé. Végtelen tér. Nézőpont kérdése.
A nézőpont megfogalmazott kérdőjelekből áll már eleve, így a művésztől joggal várhatnánk el a válaszokat, de mi mégis úgy döntöttünk, hogy ezeket a kérdőjeleket megsokszorozzuk a definíciók helyett. Hiszen nincs mit definiálni, annyira organikusan épül, fejlődik a nézőpontunk. Ami kontextus függő. Nemrég a köztéri szobrászatról tartottunk konferenciát és rendeztünk egy kiállítást MAMŰ tagokkal. A negyvenéves MAMŰ és tagsága. Köztéri műterem volt a konferencia és a hozzá kapcsolódó kiállítás címe. A tagok nézőpontjai nagyon különböztek a téma megfogalmazásával, leképezésével kapcsolatban. Amit ott láthattunk, mondhatnánk, hogy már a köztéri szobrászat alkalmazott műfajától mentes, de ez természetesen nem így van, hiszen akkor is, ha egy vázlatról van szó, alkalmazkodnunk kell a megrendelőhöz, a térhez és természetesen az illető eseményhez, vagy az ábrázolt személyhez. A szobrot sokan összetévesztik az ábrázolt személlyel, ebből adódnak a képrombolás, szobordöntögetés konfliktusai. De itt megrendelő nélkül játszadozunk, a tér, a köztér is csak egy lehetőség a művekben, így mondhatnánk azt is, hogy egy egészen autonóm területre tévedtünk. Persze ez sem igaz, mert amikor már senki alkalmazásában sem állsz, akkor előjön a művészeti intézményesedés nagybetűs hatalma és óvatlanul is irányít. De toljuk kicsit háttérbe az autonóm művészet nem létét, inkább koncentráljunk egy kicsit a lehetséges köztereken megvalósuló esetleges alkotásokra. Sokszor egy emlékmű attól fullad be, hogy hosszú folyamat előzi meg az avatást. Tervek, makettek, engedélyek, szakértői zsűrizések során fullad ki sokszor az eredetileg friss emlékmű terv. A végén már csak egy sóhajtást vált ki a felállított remekmű. Ez is megvan. Ki lehet pipálni. Nézőpont kérdése.
Mi lenne, ha a köztereket műteremnek fognánk fel és elkezdene mindenki kísérletezni, különböző koncepciókat, kijelentéseket tenne a város megannyi szabad területén? Mi következne mindebből? Vizuális anarchia? Akkor mindjárt el is jutunk a szituacionizmushoz, a lettristák internacionáléjához, amiről Guy Debord ezt írja: az idő felfüggesztése helyett „az élet szenvedélyes áradatában való részvételre törekszenek, a múlandó elemek tudatos elrendezésének eszközével”. Ennyiben a szituációk a műalkotások ellentéteként foghatók fel: nem a pillanat konzerválására, hanem a (társadalmi) változás elérésére törekednek. Igen, de ebből mi is következik? Hogy a művészet szférája a mindennapi élet dimenziójába kerül, nem kíván attól elkülönülni. A nem tárgyak létrehozására irányuló művészeti tevékenység képes kibújni az intézményesedés kereteiből, viszont létrehozza önmaga csapdáját, nevezetesen az aktivizmus egy olyan fajtáját, ahol a társadalmi problémák megoldása a cél finoman fogalmazva és ennek volna alávetve a művészet, mint olyan. Innen már csak egy lépés a politikai aktivizmus és akkor visszajutunk a lettristák definíciójához: "Teremtett szituációk: a valós élet olyan pillanatai, melyeket az egységes közeg és az események szabad játéka közvetlenül és tudatosan teremt meg. Szituacionista: az a személy, aki szituációteremtésre törekszik. Szituacionizmus: a fentiekből helytelenül származtatott jelentésnélküli fogalom. Szituacionizmus nem létezik, mert az már meglévő helyzetek interpretálását szolgáló elmélet lenne".
Hát ezért nem definiálunk mi sem semmit MAMŰ Társaságként, mivel még a végén elmélet lenne belőle és ha már a múlt század hatvanas éveinél tartunk, akkor inkább maradunk a fluxus játékok mellett, melyek nem rendeltetésszerű, helytelen használata teszi működőképessé, használhatóvá a játékot, magát a kijelentést.
Így most már azt hihetnénk, hogy itt tökéletes összhang van, zéró disszonancia, a harmónia csodálatos világába kerültünk, de mindez nem igaz, mert minden nézőpont kérdése, ha a kirakat túloldalán állsz, egy más világ tárul eléd, mint az innenső oldalán, de lehet, hogy e két nézőpont között helyezkedik el minden, a pillanatnyi mozgás, a lebegő hajszál szembenállása a márványba faragott, vagy bronzba öntött örökkévalósággal szemben.
Pető Hunor
