Csorján Melitta művészete és képeinek világa tobzódik a színekben, mesés hangulatot árasztanak, de legalább ugyanennyire hangsúlyos női princípiumának és anyai mivoltának kifejezése is, mely utóbbi őt csodálatos tapasztalásokkal gazdagította. Ez a misztérium áthat a festményein is. A kiállításon expresszív és szürrealista hatású festményeit mutatja be.
A művésznőt Szepessy Béla grafikusművész mutatta be.
Méhségek és mélységek - Csorján Melitta festészete
Sokan foglalkoznak mostanában a nőművészet kérdéskörével, avagy hogy a női minőség, identitás mennyiben jelent mást, mint az utóbbi évezredek meglehetősen férfiorientált művészete. Bár a reneszánsz óta a nők folyamatosan jelen vannak az alkotás eme színterén, a XIX. század végéig inkább csak elszigetelt jelenségről beszélhetünk. Pedig voltak olyan kiváló festők közöttük, mint Sofonisba Anguissola, – még Michelangelo is elismerte és tanította – aki II. Fülöp spanyol király mellett volt udvari festő, vagy Lavinia Fontana, aki a XVII. században a pápai udvarban ért el fényes sikereket, nem is szólva Artemisia Gentileschi rendkívül erőteljes művészetéről, mely a caravaggioi stílust vitte tovább. A XX. század ebben a tekintetben is jelentős változásokat hozott, ahogy a társadalom egészében megnőtt a nők szerepvállalása és egyre többen kezdtek el dolgozni olyan munkakörökben, mely addig szinte kizárólagosan a férfiak számára volt betölthető, ez a különféle művészeti ágakban is visszatükröződött. Egyre nőtt a női orvosok, ügyvédek, tudósok száma és mára már szinte nincs is olyan foglalkozás ahol, ahol ne képviselné magát egyaránt a két nem. A képzőművészeti oktatás területén ott tartunk, hogy mára már többségben vannak a hölgyhallgatók. Ez az arányváltozás azt is eredményezi, hogy a nőművészet, mint fogalom, lassan teljesen elvesztette jelentőségét.
Csorján Melitta festészetében meghatározó elemként van jelen a nőiség, mind testi, lelki szellemi vonatkozásában, hallatlan érzékenységében, azonban ez igazából inkább a női minőség kiteljesedése, az anyaság. Az életadás, világra hozás, megtartás, felnevelés, gondoskodás misztériuma. Az „Anyatej felhők” arcán a melankólia éppúgy jelen van, mint egy belső derű, egy befelé fordulás, az egyik kéz a keblén nyugszik, az anyatej forrására utalva, a másik az ég felé mutat egy fáradt mozdulattal, illetve a piros pöttyös bögre felé, amely a hétköznapi létezésre utaló jel. A kékek és vörösek kontrasztjára épül a kép, amelyet finom rózsaszínek, lilák, okkerek oldanak fel. A kék és a vörös Szűz Mária ruhájának színei, a kozmikus lét illetve a földi, testi valóság benne megtestesülő harmóniáját szimbolizálja. A hason megjelenő durva öltésekkel vart seb fájdalmas kalligráfiája, mint egymásra halmozott keresztek, az új életet van hivatva dicsérni.
Talán nem véletlen, hogy a Bíborka a mennyekbe száll címet viselő kompozíció is a vörös és kék színekre van felépítve. Ezek a különös gyermekarcok, több képén is, különféle összefüggésekben megjelennek. Rendkívül szuggesztíven tekint a nézőre, tekintete ártatlan és csodálkozó egyszerre, angyalként emelkedik felfelé, míg társa, vagy az előző állapota, a még burokban levő, gondolkozó pózban, még lecsukott szemekkel látható. Az anyafigurát vad kék gesztusok választják el a gyermektől, erőteljes kézmozdulatokkal megformált teste szétbomlik a fájdalom, látomás hatására.
Az „Érkezés-távozás” a lét, örök körfogásának, születésnek, elmúlásnak, újra születésnek, kibomlásnak és befogadásnak témáját járja körül, a narancsok és vörösek türkizekkel megbolondított izzásában. Eltűnik a fenn és a lenn, súlytalan lebegés a színorgiában. Ezt a gondolatot tágítja ki és emeli kozmikus szintűre a Reina címet viselő pompázatos alkotás, mely a biológiai létezés gyötrelmeit emeli meg és fordítja át pozitív életigenléssé. A gondosan megformált festmény ecsetkezelése még a művész korábbi korszakát idézi, a kiforrott kompozíció és a gazdag, változatos kolorit az elmélyültség ez időszak talán legkiemelkedőbb szellemi alkotásává teszi.
Ezt a gondolatot fűzi tovább az „Egy lélek esik a földre” című kép is, ahol egy Szent Család jellegű kompozíció tárul a néző elé. A Mária alak – minden anya Szűz Mária – kezei szivárványos szárnyakká válva ölelik körül a „földre esettet”, szinte a színgömböt formáznak. A Szent Józsefhez hasonlatos alak egyik kezében csecsemőt tart, a másikkal a női alakra mutat, akinek feje folytatásában egy másik arc bukkan elő. Ez a kétarcúság mindenképpen meggondolkodtató, hiszen több képen is felbukkan – Festés mámora, Ébredj – talán tudatalatti utalásképpen arra, hogy mennyi területen kell helyt állni az alkotónak; anya, nő, feleség, tanár és még művész is… A háttérből három kékes-lilás bámulatosan könnyedén megformált női alak bontakozik ki, akik talán a sorsszövő párkák is lehetnének, vigyázóan tekintenek a jövevényre. Az egész képet egy könnyed lebegés járja át valahogy olyanképpen, mint ahogyan a tavaszi illatos szélben szállingóznak a kiterített lepedők alkonyati fényben. A Hold ragyogó fénye vigyázza a történéseket. A kis kékes gyermek alakok még nem testesültek meg, de csodálják a már a világra jött kisdedet.
Számomra döbbenetes erejű a Jöhetne már az álom1 című alkotás! A szépséges arc függőleges ecsetvonásokból összeálló rendszere, az elmosódottságával fantasztikus módon idézi meg azt a pillanatot, amikor az ébrenlét és az álom határán minden olyan tisztán körvonalazódik, teljesen életszerűnek tűnik, annyira, hogy szinte megfogható, mintha jelen lenne, pedig már odaát van. A különös táncot lejtő tornyok a gyermekkori emlékekből bukkannak fel, színesen ragyogva, az emberarcú Hold pedig különös dalt dúdol hozzá.
Merőben más a Jöhetne már az álom második darabja. A különös álló helyzetű triptichon első és utolsó darabjának készülése között 15 év telik el. Sok művésznél előfordul, hogy egy művészi problémát több év elmúltával újra elővesznek, továbbgondolnak, de hogy ezt egy szerkezetben tegyék és úgy, hogy tökéletes egységet képezzen, sőt a gondolat így teljesedjen ki igazán, az meglehetősen ritka. Sőt a stílus, a látásmód, a színkedveltség változása, is ezt szolgálja. Első látásra egy egész alak bontakozik ki, de mégsem mert a fej egy párnán fekszik, a törzs az ágy szélén ül, a lábak balettosként spiccen vannak. Tehát három különböző testhelyzet, a lét három állapota bomlik ki, amely félelmetes erővel, felülről lefelé haladó színbeli burjánzással hirdeti azt, hogy nem lehet olyan mélypont, amiből ne lehetne felállni. A fél szem lezárt, vagy nincs is, de a nyakláncon ott a medálon Buddha szeme, amely egyben Krisztus sebe is, ami tovább lendíti a történetet és ezzel a segítséggel csak előre lehet lépni, sőt elemelkedni a földtől, mert a tánc ezt szolgálja.
Amikor az ember szülővé válik, a gyermekein keresztül újra éli, újra álmodja saját gyermekkorát. Az addig szunnyadó emlékek elemi erővel törnek a felszínre. A furcsa, kedves kis állatok, melyek félig emberkék is élik a maguk kis világát az égbevesző tornyok között, harsányra festik magukat, lubickolnak a színekben és a gazdag felületekben. Az esernyős macska virágokat szed, a postás macska levelet hoz a fáradt lábú toronynak, a piros a kutya a toronyba szeretne feljutni, a Diszkómacska eksztázisban tombol. A tornyok és a létrák az ég felé törnek. A magasság és a mélység mindig csábítja az embert, főleg amikor még gyermek, de ugyanakkor fél is tőle, a gyönyör és borzongás egyszerre van jelen. A hegycsúcs és a barlang izgatóbb, mint a kettő közötti lét.
Mindenképpen szót kell még ejteni a festői technikáról, mely rendkívül fontos eleme a képi kifejezésnek. A festéket sok esetben kézzel hordja fel a vászonra, ez egy olyan közvetlenséget, az anyag olyan típusú megélését jelenti, hogy az érzelmek direkt és nem egy közvetítő útján kerülnek a vászonra, magukon hordozva a kéz legfinomabb rezdüléseit. De a részletek kibontásakor, megfestésekor, szükség van egyfajta távolságtartásra, objektivitásra és ez már az ecset feladata. Az izgalommal telített, gazdag felületek csak akkor tudnak igazán élni, ha a környezetük elcsendesedik, hagyja őket érvényesülni. A feszültségteremtés a kompozícióban csak akkor működik, ha együtt jár vele a feloldás, ahogyan ezt a zenében is tapasztaljuk. Az itt kiállított képeken mindenhol tapasztalható ez a dinamikus egyensúly. Sokan azt mondják, persze akár jó szándékúan is, hogy ez a festészet ösztönszerű, abból táplálkozik. A tudat alattiból, tudat felettiből előhozott képeknek, viszont láthatóvá kell válniuk, meg kell őket teremteni a semmiből, ahhoz viszont mesterségbeli tudás kell, mert mesterség nélkül nincs művészet!
A kiállítás képeiben való elmélyüléskor különös utazásban lehet részünk, egy csodás mély világ bomlik ki a szemünk láttára, legyőzzük a gravitációt, lebegünk egy éteri térben. Zuhanunk…. de felfele!
Szepessy Béla
Ratkó József: Zsoltár
Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő. Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal – harmadnapra
feltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.
