Kimondhatjuk, hogy a megmentőt, Gerlóczy Gedeont az Isten vezérelte kisgyermek kora óta a nagyapa könyvtárában vagy a Műcsarnokban, hogy éppen volt pénze, éppen műtermet keresett, éppen arrafelé csalták a barátai valamiféle jazz muzsikára, és éppen megbotlott egy összetekert vászonban, és kigurult eléje a Magányos cédrus.

A művész azzal előzheti meg azt, hogy a falu bolondjává kiáltsák ki, ha elébe megy a kihívásnak, és eljátssza az udvari bolond szerepét, ami egy egészen más kategória, mert csörgősipkában a legnagyobb igazságok is kimondhatók és a legaljasabb gazemberek is leleplezhetők, amíg a hatalomnak van humorérzéke... Mert, ha nincs, akkor a zárt osztály sem menedék s a világra váró kárhozat elkerülhetetlen.

Így lesz a szép jövő és az életöröm vágyából romlottság. Amit nem lehet elmagyarázni, csak műalkotásként ráhagyni az utókorra: legyen a Sors és a Végzet az elbírálója – hogy elpusztítja vagy védőszárnyai alá veszi.  Immár tudjuk, hogy Csontváry golgotai szenvedéstörténete és az alkotó energiák felszabadítása is azt szolgálta, hogy az Úr kegyelmébe fogadhassa és szeretetét szétoszthassa a képei előtt meghajló zarándokok közt.

Mert nem elegendő, hogy a festmények megszülettek, de a kitaszított és soha el nem ismert festő hagyatékának megmenekülséhez tucatnyi apró dolognak kellett a térben egyszerre egy pontba sűrűsödnie, mert talán csak pár órán vagy percen múlott egy évszázada, hogy nem semmisültek meg: a kéziratok a kemencében, a festmények pedig mint „festékkel megrongált vásznak” feldarabolva vagy fuvarosok takaróvásznaként az esős időszakban...  Kimondhatjuk, hogy a megmentőt, Gerlóczy Gedeont az Isten vezérelte kisgyermek kora óta a nagyapa könyvtárában vagy a Műcsarnokban, hogy éppen volt pénze, éppen műtermet keresett, éppen arrafelé csalták a barátai valamiféle jazz muzsikára, és éppen megbotlott egy összetekert vászonban, és kigurult eléje a Magányos cédrus, amely önarckép, Golgota, feláldozott bárány és az Ég Urához készülő sólyom is egyszerre az egymásba olvadó rétegekben. Akit ez nem szólít meg, az még semmit sem sejt az élet titkairól.

Lombroso teszi fel a kérdést: Lángész vagy őrült? Magyarán: zseni vagy elmebeteg az, akit művészként ismer meg a világ?

Zseni, mert nagyobb, több, kiválóbb, eredetibb, egyénibb, sajátosabb volt, mint korának szokványos átlaga, aki túlhágta a konvenciók határait, erre kapott elhívást, mivel kiválasztott volt.

Esetleg mégis őrült, mert nem tudott illeszkedni, alkalmazkodni a társadalomhoz, amely nem értette meg, nem tudta elfogadni, nem akarta befogadni sem őt, sem a műveit.  Őrült, mert konok volt, elszánt, soha nem adta fel, megszállottan hajszolva magát az ismeretlenbe, amerre még senki sem járt.

Aki előbbre lát, előbbre lép, meghaladja a korát, arra ez vár.  Pedig mennyi mindent elfogadunk az életben, aminek működési elvéről, szerkezetéről sejtelmünk sincs, de használjuk és azt mondjuk, hogy értünk hozzá, mint például a mobiltelefont vagy a számítógépet.

Pedig az emberi agy, ész, értelem és az emberi lélek ennél sokszorosan bonyolultabb, de csak, aki megalkotta, az Isten érti és tudja a rejtelmeit. Szinte minden erőszakos emberi beavatkozás, fizikai ráhatás működésképtelenné vagy zavarossá teheti. Aztán csodálkozunk, értetlenkedünk, lapíthatunk és okoskodhatunk:

„Te nagy konyhádba helyezéd embered

s elnézed néki, hogy kontárkodik,

kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.

De hogyha elfecsérli s rontja majd a főztet,

akkor gyúlsz késő haragra.

Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?”

(Madách Imre)

 

Ilyen sarkából kifordult ez a világ, amelyik szemétdombra kidobott kiskutyák sorsa miatt aggódik, de törvénybe fogalmazza a megfogant emberi lények elpusztításának feltételeit vagy az idősek leselejtezését. Mert nem csupán a nőkre érvényes Madách másik bölcs meglátása:

„Minő csodás kevercse rossz s nemesnek

a nő: méregből és mézből összeszűrve.

Mégis, miért vonz? Mert a jó sajátja,

míg bűne a koré, mely szülte őt.”

(Madách Imre)

Csontváry őrülete nem elmebetegség volt, hanem a be nem gyógyult sebek fájdalmas és csodálatos megnyilvánulásai. Jajkiáltás a fájdalom miatt, segélykiáltás a megértésért és szeretetért, és harmóniára vágyakozó és hívó színvarázs.

„Ami a napból van,

azt tedd ki a fényre,

önmaga tükre a felismerés,

amennyit felfog és elbír még az elme,

ameddig bizton felér az ész.”

(Mihályi Molnár László)

Eddig tart a normalitás.

Ami ezen túl van, azok Isten titkai. Csontváry is ide tartozik. Tudjuk szeretni, mert hagyja szeretni magát, bár teljességében felfoghatatlan.

Próbálkozzunk meg mégis közelebb jutni hozzá.

Tudást kétféle módon szerezhetünk. Az egyik a tanulás, szorgalom és önfeláldozás, ami rengeteg ismeretre adhat esélyt, de nem mindig bizonyos, hogy mégis eredményre vezet, hogy a tudás lényegét, a bölcsességet és a világ teljességére való rálátás képességét elnyerjük. A másik mód, hogy a tudást ajándékba kapjuk: mint kész bölcsességet és a teljesség felé mutató elhivatottságot. Mint egy képességet, hogy egészben lássuk azt is, ami volt, de összetört, darabokra hullott, és érzékelve azt is, ami van, de a szemnek láthatatlan. Ezt az ajándékot a próféták kapják, a zsenik/géniuszok, a művészek és néhány polihisztor. Az igazi művészek, akik a világegészt, ami elérhetetlen, a maguk kifejezőeszközeivel próbálják behatárolni, megjeleníteni, valamiként lehetségesként érzékivé, érzékelhetővé tenni a lehetetlent, ahogyan például a hologram kép megjelenik a permetfelhőben, ahogyan a lézersugár nyomvonala láthatóvá lesz a szálló porban, vagy amiként két egymás felé közeledő pólus között átugrik a szikra. A műalkotás érzékelhető (látható, hallható) elemei csak útjelzői, sarokpontjai, behatárolói, hordozói a mű lényegének. Hasonlatként, ahogyan a tartály köpenye csak behatárolja a vákuumot, ami a Semmi vagyis a Nincs, de a tartály szilárd burka nélkül nem lenne meghatározható. Avagy két hang közti idő, a csend is egy behatárolható semmi két létező valamivel. Ugyanakkor két szó vagy kifejezés ellentétbe, párhuzamba vagy egymásba fonva beállítva, mint metafóra kifejezheti a teljességet, azt, ami Van, vagyis a Mindenségre mutathat, bár önmagában nem az a Mindenség, hanem csak annak jelzés értékű látomása.  Csak két dolog kell hozzá: HIT és KÉPZELET. S a nagy ajándék, a prófétai lényeg az erre való affinitás – meghívás, elhivatottság és elfogadás, a teljes odaadás, átlényegülés, a személyiség teljes átadása, egy olyan élmény, ami a létünk ember fölötti körével hoz összhangba, harmóniába. Mint ahogyan két egymással nem érintkező vezeték esetében az egyikben folyó elektromos áram a másikban indukál (gerjeszt, ébreszt, támaszt, teremt) feszültséget, vagy amiként néhány, puszta hangok sorából álló szó pl. vers hallatára egy másik emberben valódi emberi érzések támadnak anélkül, hogy a szavakkal megjelenített helyzetet fizikailag átélte volna.  

A lélek, a szellemiség, a spirituális nyilvánvalóság így hatol át egy másik lélekhordozóba.

Be lehet ezt fogadni tudatos felkészüléssel, ráhangolódási gyakorlatokkal, hogy alkalmasakká váljunk a közvetítő frekvencia vételére, ha ugyanolyan hullámsávra leszünk képesek beállítódni. Ám vannak, akik minden előképzettség nélkül is a ráhangolt éberség állapotában vannak: ezek a született tehetségek. De ők veszélyeztetettek, mert érzékeny és finom lelkek, álmodozók és nagyon törékenyek. „Szívem egy nagy harangvirág s finom remegések az erőm.” – mondja Ady. A szél, a vihar, az áradás hamar elpusztíthatja őket, kárt tehet bennük, és ilyenkor azt mondják: őrült. És még cifrázzák is: skizofrénia, paranoia, Borderlaine-szindróma, autizmus stb. Pedig ők már megjárták a poklot, és nekik kell számot adniuk a pokolba vezető útról, hogy mi elkerülhessük azt, idejében felismerjük, hogy megforduljunk, megtérjünk. Ez a metanoia. Mint az édesvizi halak, mielőtt a sós tengerbe sodródnának az árral. Mert a próféta sorsa és végzete, hogy meglássa a poklot, és a küldetése, hogy figyelmeztesse a világot, akkor is, ha senki sem figyel rá, ha csupán pusztába kiáltó szó lesz, és magára hagyottan, de erős gyökerekkel kell megkapaszkodnia a kopár magaslatok sziklái között: megtépázva, lecsonkolt ágakkal, de egyenes gerincű törzzsel. Ez a sorsa, és amit Ady, azt akár Csontváry is elmondhatta volna magáról:

„Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”

(Ady: Szeretném, ha szeretnének)

Vagyis elmondta, mert megfestette a magára hagyott libanoni cédrust. Mert azt akarja, azt szeretné, ha nem ott fent, hanem lent a gazdag sík mezőben, a rét közepén, dús lombozattal adhatna hűs árnyékot, enyhet, menedéket a hozzá zarándoklóknak, az elfáradt utazóknak, a hazafelé tartó vándoroknak, az örömtáncot lejtő ünneplőknek, a Heródesek elől menekülőknek, rokonaikat kutató szkíta örökösöknek s az ide tévedt útkeresőknek egyaránt. Az otthon, a haza, a biztonság és megértés, a család és a szeretet vágya az, ami ezt a cédrust oda rendelte a kép közepére.

De ez csak a vágy, mert a valóság ott van fent, magára hagyva a magaslaton:

„Tudod-e,

milyen öntudat kopár öröme

húz-vonz, hogy e táj nem enged és

miféle gazdag szenvedés

taszít ide?

Anyjához tér így az a gyermek,

kit idegenben löknek, vernek.

Igazán

csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.

Magaddal is csak itt bírhatsz,

óh lélek! Ez a hazám.”

(József Attila: Elégia)

 

S e két képet, e két kép szintézisét festette meg versben József Attila is élete végén, hiszen testvérek voltak, üres gyomorral is jó szóra, szeretetre éhező lelki rokonok, bár talán soha nem találkoztak:

„Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek hozzám sokan.

Magad vagy, mondták; bár velük

voltam volna én boldogan.”

(József Attila: Íme, hát megleltem...)

A libanoni cédrus, mint Jézus vagy Csontváry vagy József Attila, nem magányos, hanem az üzenetükre még felkészületlen világban magukra maradt, magukra hagyott, meg nem értett útmutatók. Előttünk járnak, de ez száraz értelemmel fel nem fogható, csak hittel és elfogadással, hogy átérezzük a világ teljességének, Egész-ségének üzenetét a jelképekben, dallamokban, metafórákban, hangulatokban.

Elfogadni megbékélve, alázattal, mint a halált, ami nem a vég, hanem a végtelenség, az örökkévalóság kezdete.

Mihályi Molnár László