Az izgalmas, fordulatos cselekmény, a kitűnően megformált karakterek (és fűszerként a mindig jelenlévő szerelmi szál) olyan krimi rajongóknak is tetszik, akik nem ismerik fel a sok-sok irodalmi utalást. Azoknak az ínyenceknek pedig, akik felismerik, különösen élvezetes olvasmány.

(Kis krimi katalógus, különös tekintettel Akunyinra) 

A klasszikus krimi voltaképpen egy matematikai feladvány, plusz kell hozzá egy zseniális detektív.

Lehetőleg különc, ráadásul van valami speciális defektusa: Sherolk Holmes kokainista, Poirot öntelt, rendmániás piperkőc, Fandorin erősen dadog. Ráadásul agglegények. Nem hivatásos rendőrök, hanem magánnyomozók, szenvedélyből keresik a megoldhatatlan rejtélyeket. A rendőrség gyakran kéri a segítségüket, és bár a nyomozásban lehet, hogy fej fej mellett haladnak, végül is alulmaradnak a hivatásosok. A zsenik pedig rendkívüli megfigyelőképességgel és hasonlóan lenyűgöző logikai készséggel rendelkeznek, a memóriájukról már nem is beszélve.

A műfajban sokáig az angol regények vitték a prímet.

Az amerikaiak meg kitalálták az úgynevezett hard-boiled krimit (Dashiell Hammett, Raymond Chandler). Az efféle bűntörténetek olyan metropoliszokban játszódnak, mint például San Francisco vagy Los Angeles, ahol a bandaháborúk dúlnak. A nyomozó keményöklű fickó, aki utcai harcot vív a bűnözőkkel, amúgy pedig egy kiégett, cinikus fazon, de persze a "jófiúk" oldalán áll.

Meg ne feledkezzek Georges Simenonról, aki számtalan Maigret-sztorijában ötvözi az angol klasszikus, és az amerikai hard-boiled elemeit.

Aztán a második évezred elején a skandináv krimi bankot robbantott – azonban ők más kaptafát használnak: az ő nyomozó főhőseik a rendőrség kötelékébe tartoznak, csapatmunka segíti őket. A különlegesen brutális gyilkosságok leírásában a skandináv szerzők szinte egymással vetekedve lubickolnak a sokkoló részletekben. (Stieg Larsson, Jo Nesbø, Camilla Läckberg, Jussi Adler-Olsen, Arnaldur Indriðason, Yrsa Sigurdarðardóttir). Míg Conan Doyle és Agatha Christie gyilkosainak indítéka vagy a féltékenység vagy a pénz, addig az északiaknál majdnem mindig a lelki traumáit feldolgozni nem tudó pszichopatáról van szó. És gyakran részt vesznek a történetekben társadalmi problémák is: korrupció, drog- és szervkereskedelem, rasszizmus, családon belüli erőszak, fanatikus vallási szekták.

E kis kitérő után megérkezünk a tulajdonképpeni tárgyhoz. Tudniillik az oroszok valahogy kimaradtak ebből a kb. másfél évszázados folyamatból. Ezt mindig is furcsállottam, hiszen szinte mindegyik Dosztojevszkij-regény olvasható krimiként is. Hogyhogy nem vették észre ezt a lehetőséget?

Nos, úgy áll a helyzet, hogy én voltam az, aki nem vette észre egy jó darabig, hogy Grigorij Cshartasvili, alias Borisz Akunyin Fandorin-történetei időközben bestsellerré váltak.

És igen, igen: Dosztojevszkij részt vesz az orosz krimi diadalútjában!

Akunyin általában a klasszikus sémát használja. Zseniális nyomozója, Eraszt Fandorin – angol és belga kollégáját túlszárnyalva – hihetetlen fizikai képességekkel is rendelkezik. Otthon van a japán harcművészetekben, hiszen egy volt jakuza fiú az ő Watson doktora. De nem is jó ez a metafora, hiszen a japán Masza nem passzív csodálója a nyomozónak, hanem közel egyenrangú társa, aki rendkívül okos, és oktatni is tudja Fandorint. Masza az orosz zseni hatására jó útra tért, és megtanította Fandorint mindenre, amit a szamurájok és a nindzsák tudnak. Sőt, sőtisszimó: az ő hatására a zen buddhizmus meditációs tréningjeit is gyakorolja a nyomozó.

A regények pedig telve vannak a szöveg örömével:

Egyrészt Masza ugyan kitűnően tud oroszul, ugyanakkor – mivel a japán nyelvben nincs „l” hang – nagyon szórakoztatóan beszél, "l" nélkül. Ez lehetőséget ad az írónak (és a fordítónak) a nyelvi brillírozásra: pl. „halál” helyett „harár”, „gyilkos” helyett „gyirkosz”… és így tovább.

A humor általában is fontos szerepet játszik a Fandorin-regényekben.

De ami a szöveg örömét illeti, ebben Akunyin a legtöbb krimiírónál sokkal jobb.

És most jön Dosztojevszkij! Meg a többiek.

Akunyin ugyanis minden regényében számtalan célzást, utalást tesz klasszikusokra, sőt egyenesen jól felismerhető figurákat és szituációkat idéz – nem csak Dosztojevszkijtől.

A Halál szeretője c. regényében például Dickens Twist Olivérjének orosz hasonmása az egyik főszereplő. A Színház az egész világban pedig a szerző halmozza az irodalmi allúziókat. Shakespeare még csak hagyján – de Csehov, Csehov színháza és Csehov özvegye is színre lép. És ez még mindig semmi, hiszen a „Szegény Liza” is részt vesz a cselekményben, aki nem más, mint Nyikolaj Karamzin   szentimentalista kisregényéből a hősnő. (Szegény Liza szerelmesének keresztneve pedig Eraszt, mint ahogy Fandoriné is.)

Az Azazel című regényében a krimi atyját, Edgar Allan Poe-t idézi fel az író.

Az államtanácsos Dosztojevszkij Ördögök-jére játszik rá, a Gyémántszekér a japán haikun kívül Alekszandr Kuprin kémregényére. A Különleges megbízatásokban pedig van egy Pikk Bubi nevű szereplő, aki nem kevésbé ijesztő, mint a pikk dáma kártyalap Puskin novellájában.

Mert – hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem – Akunyin történelmi krimiket ír: minden Fandorin-történet 1917 előtt játszódik. Ez alkalmat ad rengeteg társadalmi-politikai és művélődéstörténeti tudnivalóban való tobzódásra.

(Kitérő 2.: Umberto Eco A rózsa nevé-ben széleskörű betekintést nyújt a középkor kultúrájába, vagy Steven Saylor Gordianus-sorozata az ókori Róma életébe, vagy Böszörményi Gyula az Ambrózy báró eseteiben az Oszták-Magyar Monarchia mindennapjaiba, vagy Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusa az 1936 és 1956 közötti főváros életébe.)

Akunyin esetében a történeti műveltséganyagon és a számtalan intertextuális szövegjátékon kívül néha a bűnügyi regény ironikus kifordítása, az anti-krimi-játék is jelzi, hogy tipikus posztmodern szövegekről beszélünk.

A posztmodern jellemző sajátossága, hogy áthidalható az úgynevezett elitirodalom és az úgynevezett populáris irodalom közötti szakadék.

Így hát az izgalmas, fordulatos cselekmény, a kitűnően megformált karakterek (és fűszerként a mindig jelenlévő szerelmi szál) olyan krimi rajongóknak is tetszik, akik nem ismerik fel a sok-sok irodalmi utalást. Azoknak az ínyenceknek pedig, akik felismerik, különösen élvezetes olvasmány.

Ráadásul nagyon szimpatikus, hogy Akunyin – a körülötte kultuszt csináló rajongói ellenére - nem tartja magát nagy írónak, egyszerűen csak lektűr szerzőnek.

Annak viszont egészen kiváló.

Veress Zsuzsa