Kazuo Ishiguro novelláskötetének címe az éjszaka, illetve a szerelem ihlette zenedarabok műfaji megnevezése.

Az idén magyarul is megjelent kötet nem más, mint a legfrissebb Nobel-díjas első könyve   hiszen a díj után már minden érdekes, amit korábban leírt.

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

A címnek megfelelően a kötet darabjaiban a férfi-nő kapcsolat, és a zene motívuma közös. Ily módon az öt novella egy öttételes zeneművé áll össze.

A dalszerzőként is ismert író úgy komponálta meg a szövegeket, ahogy egy profi zenészhez illik.

Párhuzamok és ellentétek szép ritmusa szerez örömet az olvasónak:

A táncdalénekes című első, és a Csellisták című ötödik elbeszélés Olaszországban játszódik, mindkettő hőse a vasfüggöny mögül érkező kelet-európai muzsikus. (Nekünk különösen izgalmas lehet, hogy az ötödikben egy Tibor nevű magyar gordonkás a főszereplő.) E két novella meglepő fordulatot tartalmaz, csattanóval zárul. Kiderül, hogy a giccs is tud életbevágó lenni – és hogy a meg nem valósult zene is zene.

A második és a negyedik mű is poénos, sőt, kifejezetten burlesque-szerű. Az előbbiben (Akár esik, akár fúj) a narrátor azt a feladatot kapja egykori barátjától, hogy saját szerencsétlenségével, elrontott életével példát szolgáltasson a barát ingadozó feleségének: hogy lám-lám, nem az ő férje a legnagyobb lúzer. Ráadásul a feleség a narrátor hajdani szerelme volt, akit a férj valaha elvett tőle – de most szükség van rá, illetve nem is őrá, hanem a nevetségességére, hogy a feleség jobb belátásra térjen. A három szereplő bénázása elképesztően mulatságos történetsorozatot produkál, mintha egy Stan és Pan-, avagy Chaplin-filmet látnánk.

A Noktürn címet viselő negyedik novella szaxofonos főhőse pedig egy luxusszanatóriumban találkozik egy öregedő amerikai sztárral, s hogy a bohózat teljes legyen, mindketten éppen egy plasztikai műtéten vannak túl, a gézkötések alól alig látnak ki, nem ismerik egymás arcát.

A harmadik novella – A malverni dombvidék – az egyetlen, nem kerekre zárt történet. Az elbeszélés véget ér, de a történet nem. A végén ugyanis a gitáros főhős egy félkész darabon dolgozik, a zenész házaspár elindul a dombról, nem tudni, hová; utak vezetnek a végtelenbe.

Ishiguró megmutatta, hogy tud ilyen divergens, posztmodern elbeszélést is írni. Ez áll középen, ebből vezetnek írói utak is az előtte és az utána lévő párhuzamos-ellentétes szerkesztésű szövegekhez.

Ennek a párhuzamos-ellentétes ritmusnak kifejezői a hangszerek is. Az elsőben (A táncdalénekes) és a harmadikban (A malverni dombvidék) gitáros, a negyedikben (Noktürn) szaxofonos, az ötödikben (Csellisták) csellista szerepel – és akkor itt is van egy kakukktojás: a második (Akár esik, akár fúj), melyben a főhős nem zenész, csak szereti a régi amerikai Broadway-dalokat.

Máskülönben az egész kötetet jellemzi valamiféle melankolikus irónia.

A párkapcsolatok mind az öt novellában éppen széthullóban vannak; groteszk, tragikomikus szituációkat láthatunk.

A zene ügyében hasonló a helyzet: lecsúszott, divatból kikopott sztárok – és soha be nem teljesülő „ígéretes” kezdők a novellák zenészszereplői. Mindkét kategóriába tartozók a vendéglátós zenélésnél kötnek ki: kisvendéglőkben, vagy felkapott turistaközpontok populáris kávéházaiban játszanak. Az igazi zenélés mindannyiuk álma, vagy nosztalgiája – mindenesetre az elbeszélés idősíkjában elérhetetlen számukra.

Emblematikus, hogy a kötet első és utolsó darabjában is a Keresztapa zenéjét játsszák –  aznap sokadszor.

Kazuo Ishiguro, az Angliában élő, angolul író japán író nemzetközi helyszíneken mutatta be az elrontott vagy semmibe tartó emberi életek fájdalmas ügyetlenkedéseit.

De azt is, hogy a zene azért tud vigasztalni. Ahogy a művészet mindig is tudott.

Veress Zsuzsa