Nem szeretem Márai Sándort. Ezt bevallani szintén nem szeretem, mert a legtöbbször úgy hat, mintha egy vendéglőben az abroszba töröltem volna az orromat, vagy valami más, ehhez fogható kínos illetlenséget követtem volna el.
A vallomással túlestem a nehezén. Jöhet az indoklás. És bajban vagyok…

Mert hát felsorolhatnám, hogy hányszor kaptam rajta csak amatőrökhöz méltó tollhibákon. Például az Eszter hagyatékában egy bizonyos Vilma nevű fontos szereplő hol a hősnő nővéreként, hol húgaként szerepel. Úgy tűnik, a szerző nem vette észre, hogy el kellett volna döntenie, hogy ez a Vilma akkor most fiatalabb vagy idősebb Eszternél. Vagy, teszem azt, a Béke Ithakában című regény egyik részletében a szereplők húszoldalnyi beszélgetése alatt kétszer jön fel a Hold. Nem arról van szó, hogy másodszor újra kibukkan a felhők közül – hanem az író egyszerűen megfeledkezett arról, hogy ezt a mondatot néhány oldallal előbb már leírta egyszer. Több ilyen in flagranti után már-már kialakult az a meggyőződésem, hogy Márai soha nem olvasta el azt, amit leírt. Na de, hogy lehet az, hogy rajongó olvasói sem vették észre ezeket a felettébb kellemetlen kis cikiket mindezidáig? Ez roppantul bosszantott, és már „csakazértis” elkezdtem keresni benne a további kivetnivalókat.

Aki pedig keres, az talál.

Irritált – némelykor bizony modorosságba tévedő, keresetten választékos stílusa; idegesített, amikor lélektani cizelláltság helyett szentimentalizmust véltem felfedezni a szövegeiben; agyamra ment a gőgje. Ez utóbbi többféleképpen is. Észrevettem benne a nőket lenéző hímsovinizmust (pedig én is hajlok a férfiak szellemi felsőbbrendűségének bármikori hangoztatására – khm); feltűnt, hogy európaiként és magyarként milyen lekezelően emlegeti a az amerikaiakat (pedig ha van előítélet bennem, akkor éppen az amerikaiakkal szemben van – ismét: khm), a négereket, vagy akár a tőlünk keletebbre élő szomszéd népeket. Fölényérzetből és nem tudásból fakadó vakságot és indokolatlan pökhendiséget tapasztaltam bizonyos kitételeiben, melyek a faluról, a parasztságról szólnak.

Ott hagytam abba, hogy bajban vagyok…

Ugyanis (ahogy a zárójeles megjegyzéseim is jelölik) némely, általam Márainak tulajdonított bűnben bizony magam is osztozom. Arról már nem is beszélve, hogy például Esterházy Pétert imádom, pedig ahhoz kétség nem fér, hogy ő is sokszor modoros. Hogy Dosztojevszkij szentimentalizmusa nem zavar az iránta való rajongásban, pedig ő néha a giccshatárt is átlépi. Hogy Thomas Mannt bálványozom, európai, német, és férfiúi fölényének szembetűnő fitogtatása ellenére is. Vagy hogy, mondjuk, Szerb Antal nem kevésbé „sültvárosi, sültpolgári” hülyeségeket le tudott írni az úgynevezett népiségről – és neki ezt minden további nélkül elnézem.

Na, kérem: végül kilyukadtam oda, hogy van egy szerző – egy bizonyos Kosztolányi – aki ugyan az általam kipécézett vétségek nagy részét szintén elkövette, és… mégis nagyon szeretem.

Sőt! Ők ketten rettentően hasonlítanak egymásra. Számos, illetve számtalan Márai-szöveget felolvashatunk úgy, még vájt fülűeknek is, hogy „vájt fülű legyen a talpán”, aki meg tudja állapítani, hogy Kosztolányi vagy Márai írta-e az adott részletet.

Akkor hát mi bajom van Máraival??

Amikor beleütköztem ebbe a problémába, először el akartam hessenteni azzal a felületes szellemességgel, hogy Kosztolányi és Márai között ugyanaz a különbség, mint Mozart és Haydn között: hogy tudniillik Haydn olyan, mint egy gyengébb Mozart-darab. (Ámbár nyilván vannak zeneértők, akik ez ellen is tiltakoznának – és joggal.)

Második nekifutásra egy még léhább szellemességgel magyaráztam magamnak a bizonyítványomat: 

Megesik, hogy az ember találkozik egy olyan férfival, aki kifejezetten a zsánere, de az illető nem tudja kielégíteni. Ha valami, akkor ez tud igazán megvetést és gyűlöletet kiváltani. 

És hát nekem igenis a Márai-fajták az eseteim: az okos, művelt, csillogóan szellemes, elegáns szépírókra bukom. Csak Márai aztán nem tud megfelelni az általa keltett olvasói várakozásaimnak…

Ebben a hasonlatban – bármennyire frivol is – van valami…

Addig töprengtem, mígnem arra jutottam, hogy egy dolog fájdalmasan hiányzik Máraiból, és valószínűleg ezt érzem megbocsáthatatlannak: nincsen benne szeretet.  Ez elég súlyos. Enyhítsünk rajta – mint a Csipkerózsikában a tündérek ítéletén. („Na jó, ne haljon meg, csak aludjon száz évig!”). Szóval, enyhítve: Máraiból hiányzik – az élet, az emberek, a többi lény iránti – melegség. Hidegség van benne. Vagy még enyhébben: hűvösség, egyfajta közöny.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a vele való vívódásaim közben, épp e kínlódások miatt szertelenül sokat olvastam tőle. Már csak azért is, mert adok magamra, meg arra, hogy a véleményem megalapozott legyen.

A szeme közé akartam nézni, amúgy „végérvényesen”, és ezért elhatároztam, hogy az idei költészetnapi műsoromat az ő – kevésbé ismert – munkáiból fogom összeállítani. Talán nem okozok meglepetést, ha most azt mondom, hogy eközben a célirányos, sok hónapos Márai-olvasás közben találtam olyan gyönyörűségeket, amilyenekre álmomban sem számítottam. És hatvanpercnyi szöveget vágtam ki, állítottam össze, kizárólag számomra is szimpatikus szövegeiből.

Idézetek helyett teljes egészében ideiktatom azt a versét, mely leginkább rácáfol fenti eszmefuttatásaimra. Ezt a verset az elmúlt nyáron, a középajtai Rovás-táborban többeknek felolvastam – és mondhatom, hogy a jelenlévő képzőművész hallgatóságot ugyanúgy elbűvölte, mint engem. 

Következzék tehát egy remek verse, mely nemcsak okos és szellemes, hanem pompás a humora is, ugyanakkor sugárzik belőle az életöröm. Számomra a szabad vers és a hexameteres lüktetés közötti lebegés még ellenállhatatlanabbá teszi.

HŐSKÖLTEMÉNY A FEHÉR EGEREKRŐL

(Ezt a verset theozofiai és élettani társaságok ülésein érzékeny hangú tenorista olvashatja csak fel.)

Kronológiailag pontosan öt perccel egy óra után volt délben – 

Greenwichi időszámítás szerint –, hogy e sorok írója, a fiatal költő tétlen,

Egy állatkereskedő kirakata előtt – a 62-es villamosból szállt ki – megállott

S nézte, ahogy félpercenként egy vöröshártyás valami megtisztelte a világot,

Egészen piros ittlétével, amennyiben megszületett.

A fiatal anya, menyecske még,

Szinte, kacér loknival rózsás fülei mögött, lábait görcsben vetette szét.

Merev állásban, gyöngy fogaival a ketrecrácsba harapott

S így rángatózva a fájdalomtól szült rakásra fehér egereket, számszerint hatot.

A téren téli nap sütött és csönd volt. A kirakatból az üvegen át is elég büdös

Levegő ömlött s a fiatal költőnek módja volt most céltalan és bűnös

Életéről gondolatokat csinálni, amik erre beállított agyával nem is estek nehezére.

S így állt ott és bámulta, mint csorog a menyecske-egérnek a vére.

A fűrészpor piros volt már alatta. No igen, gondolta a költő, nézd csak, ott a kirakatban

Kiszakadt most egy csomó új élet (ilyen intelligensen mondta, mert nagy ökonómiája volt a szavakban).

Ez nékik biztosan egészen fontos, a hat hártyás porontynak és az anyának,

Fontos, sőt valószínűleg esemény ez nekik, hogy megszülettek és látják egymást és fáznak

És tátognak és bőrük kocsonyásan reszket, anyjuk vérében forgatják magukat.

Biztosan éhesek is már szegények s a kirakatból bámulják a hósáros utat,

Amelyen konflisok támolyognak és költők és rendőrök és nagy, szürke felhők az égen.

Bizonyosan éhesek szegények és nem tudják, hogy kabinetválság van Németországban éppen.

S hogy Poincaré szablyáját köszörüli s Einstein felolvasást tart Japánban. – 

A hat egér összebújt műveletlenül s az anya most halálra váltan

Melléjük döglött, egészen kiadta magát, neki már nem kellett étel, sem szerelmi játék,

Ő megtette kötelességét e világon, megszülte a hatot és megszolgált a halálért.

S Isten tartotta most kiürült testét tenyérben s lágy ujjakkal vörös szemeit lezárta.

Finom kis lábai rángatóztak csak, mint a zenére, a görcs és a fájdalom taktusára, 

Miközben az apaegér, röstellem el is mondani, mert alig hinné az ember,

Nemtelen tendenciával egy öregebb nőstény egeret főzött a gazember.

A fiókák lassan nekimentek az anyának és szopni kezdtek. A nap eleredt

A decemberi felhőkön át és furcsa aranyzengésű zene indult a felhők megett

És minden csillogott és a költő szívébe különös béke költözött,

Mert ott állhatott ő is a kirakat, az aszfalt, a felhők, Isten és az egerek között

S énekelhetett: „Ecce, mus, musculus – hat új élet, legyen nektek hozsánna,

Az ételek boldog íze s a napsütés s a kéj s a fűrészpor puha párna

E földön. S mint aki vak szemekkel fényességes nagy kincsre is talál,

Úgy legyen nektek tudattalan és könnyű a halál.”

Szemeit lezárta egy pillanatra, mint aki nagy tűzbe lát és fél, hogy megvakul,

Mert fényesség ömlött a ronda ketrecből, a véres fűrészporból és a nyughatatlanul

Táplálkozó hat fiatal egérből s béke és erő és bölcsesség és közöny.

A világ hat élettel gazdagabb lett s a költő szeméből kicsordult a könny,

Amit nagyon szégyellt, mert a boldogság könnye volt ez: hogy minden rendben van és semmi

Nem történhet velünk s rögtön el is határozta, hogy ma egész nap pihenni

Fog és semmit a világon nem csinál, ellenben kisétál az állatkertbe és leül egy padra

S rágyújt egy cigarettára és dicséri az Istent s meleg füstöt fog fújni a fagyott gallyakra.

     

Valószínűleg át kell gondolnom ennek az írásnak az első mondatát: hátha már csak múlt időben használható.

Veress Zsuzsa

RovArt archívum