Semmelweis Szalon, Budapest, Üllői út 26., 1. emelet, 108.

2023. 06. 08. - 09. 15.

A fatáblákon hagyományos, plextollal kevert pigmenttel, porfestékkel felvitt kép, a reneszánsz motívumok, az összeszedettség fegyelme, a kompozíció tisztasága, struktúra-tisztelete, s egyfajta puritanizmus, Molnár Eszter szavaival: szerzetesi szigor felidézik az itáliai reneszánsz quattrocento időszakát, a régi műhelyek művességét.

Évek óta készülök arra, hogy megírjam Nádas Alexandra Madonnáit, s megpróbáljak ennek a különlegesen erős kisugárzású festmény-sorozatnak szavakkal is belemerülni a világába. S most erős ihletést kaptam nemrégiben, a Semmleweis Szalonban Molnár Eszter vezette megnyitóból és beszélgetésből.

Legelőször 2020-ban az Art Marketen találkoztam ezeknek a képeknek egy szűkebb, válogatott csoportjával, s akkor állítottak meg először: ott, a zajló Piac közepén, abban a boxban különösen csendes, meditatív, befelé figyelő-mélyülésre invitáló, nőiesen finom és ezzel együtt mégis fegyelmezett, szinte szigorúan rendezett munkák vettek körül.

A munka kifejezést különösen is igaznak érzem ebben az összefüggésben: jelen van a faber, az iparos gondos működésének sikerült eredménye, és ugyanakkor a művész nyitott, éber, a jelenre kitáruló figyelme is. Egy piac kellős közepén a szépség csendes megnyílása váratlan, erős élmény volt. Azóta is keresem a megfelelő szavakat, amelyekkel le tudom írni, hogyan történt, történik ez.

Most ha a fenti két fogalom segítségével indulok tovább, az egyensúly harmóniáját ismerem fel a képeken. A fatáblákon hagyományos, plextollal kevert pigmenttel, porfestékkel felvitt kép, a reneszánsz motívumok, az összeszedettség fegyelme, a kompozíció tisztasága, struktúra-tisztelete, s egyfajta puritanizmus, Molnár Eszter szavaival: szerzetesi szigor felidézik az itáliai reneszánsz quattrocento időszakát, a régi műhelyek művességét. A régi mesterek hagyományának, átadott tudásának folytatása, az anyaggal való biztos-közvetlen-tisztelettel teli – ahogy Alex mondta: meditatív – munkálkodás, az anyagi természet rendjének és törvényeink tisztelete, a szó mélyebb értelmében alázatos, reflektív alakítása. Ennek a rendnek a megnyilvánulása, feltárulása erőt és biztonságot sugárzik. Visszafogott, megzabolázott erő ez, maga is tiszteletet ébreszt. Azt hiszem, e művek egyik fontos jellegzetesége, hogy megérintik a szemlélőben élő tapasztalatot a rajtunk kívüli, „fölénk boruló” de egyben minket is átjáró, meghatározó valóság törvényeinek kérlelhetetlen és vonzó szépségéről. Talán ez is hozzájárul ahhoz, amit Molnár Eszter a képek szakrális jellegéről, szent terekhez való esetleges elemi tartozásukról vetett fel.

Az egyensúly másik eleme az újabb kori művészet sajátossága: új valóság alkotása, a teremtés felelőssége. A művész kreatív és odaadó gesztusa ez: erővel és gyengédséggel tartja kézben a születő valóságot. A növekvő palánták, csírák, növények, a csecsemő és a mindezeket gondosan körülvevő-védő, óvó gesztusok, ház- és hajótestek tematikusan is megjelenítik ezt az oldalt. A születő valóságra, az éppen zajló most-ra irányuló figyelmes, eleven pillantás több nőalak arcán is megjelenik, a kép meghatározó eleme. Ez a pillantás nem személyes, abban az értelemben, hogy nem kapcsolatot keres, hanem éberen szemlél.  Önmagát bizonyos értelemben kioltva engedi a másik, a szemlélt valóság szabad kibontakozását, szabadságot, teret és figyelmet adva neki. A bibliai teremtéstörténet sejlik fel: a teremtés napjainak végén Isten látta, hogy mindez jó, ahogy van. „Látta”, meglátta benne, az általa teremtett új létezőben, hogy így jó, ahogy van.

A képek egyensúlya másként is megközelíthető: a grafitos-grafikai elemek és festői részletek közti kettősségben. A lágy, visszafogott, finoman kezelt színek és a világos, szinte élesnek ható fekete-fehér karcosság természetesen kapcsolódó egymás mellettisége „ki-hív” és ezzel együtt tágasabb horizontra vezet. És ugyanígy hat a rejtett, eltakart, fátyol vagy fal mögött alig felsejlő tárgyak és a világosan „olvasható”, érthető részletek együttese.

A Semmelweis Szalon kiállító tere két helységből áll, a nagyobbik, egy reprezentációs célú nagyterem inkább elrejti a képeket, s azok egymástól is leszakadva, kicsit magányosan állnak. Elveszettnek tűnnek a képek és a Profán Madonnák ebben a díszes környezetben, kiszolgáltatottak, védtelenek. De közelítve hozzájuk, az is felmérhető, mekkora térbeli ragyogása van egy-egy alkotásnak A kisebb teremben bensőségesebb a hangulat, itt szóba állnak egymással ezek a figyelmes nők, szinte át –áthajlanak egymáshoz.

Tornay Krisztina