A szociális elégedetlenséget és a politikai tiltakozást vizuális és verbális formában számos alkalommal kifejezték a történelem során. A graffiti firkák a falon, a felvonulások során az utcán szétszóródott képek, a környezetet beterítő plakátok mind hozzájárultak ehhez.

Az ilyen agitációs képek hatalmi küzdelmet jelenítenek meg, lázadást és harcra hívást a fennálló rend ellen, vagy egy szenvedélyes, aggodalommal teli kiáltást egy ügy érdekében. Röviden a változás – akár egyéni, akár tömeg dühe által vezetett követelés – keresztülvitelére tett próbálkozást örökítik meg. Ennek a képi világnak az érzelmek, agresszió vagy azonnaliság ad vizuális erőt, ami a néző indulataival kapcsolódik össze.

Az Egyesült Államokban a hatvanas évek közepe sokféle formában hozott forradalmat. Fiatalok lázadtak az „Eisenhower-generáció” és annak értékei ellen. A társadalomból kivonultak az öltözködés új kulturális kódjai (hosszú haj, póló, farmer), valamint a zene, szex és drogok révén fejezték ki magukat. San Francisco vált a hippikultúra nem hivatalos központjává a „béke és szeretet” nevében, de az új életmód hamar elterjedt az országban és azon túl is. A tömegkultúra számos érdekes formát öltött. A komplex vizuális mintákat, világos, vagy ragyogó/„savas” színeket és alig olvasható betűket használó, azaz kábítószer által kiváltott állapotot idéző pszichedelikus plakátok erősen kötődtek a zenéhez és zenekarokhoz. Az underground sajtó (magazinok és újságok) tükrözi ezt a hallucinatív művészetet és a szembeszállást a „rendszerrel” a politikai témák tárgyalásán, hírek közlésén vagy eszmecseréken keresztül.

A korszak vitathatatlanul legkedveltebb grafikai műfaja a durva, nyers, túlszexualizált, sértő és gyakran vicces underground képregény volt. Az underground plakátokhoz, sajtóhoz és/vagy képregényhez legszorosabban kapcsolódó alkotók közé tartozott Victor Moscoso, Wes Wilson, Rick Griffin és Robert Crumb. A földalatti sajtó, az általa képviselt elképzelések és művészet – utazók révén vagy egyszerűen bőröndökben – átjutott az óceánon Európába, és hamarosan nemzetközi ismertségre tett szert.

Nagy-Britanniában a hatvanas évek elején egy új generáció jelent meg, amely a régi társadalmi rend ellen maró gúnnyal lépett fel, ami a szatíra fellendülését eredményezte. Egy szubverzív „Beyond the Fringe” nevű színházi revüvel kezdődött, ami gúnyt űzött a kormányból, az osztályrendszerből, tudósokból, politikusokból, a királyi családból, a vallásból… és Nagy-Britannia nemzetközi szerepének elvesztéséből. Ebben meghatározó szerepe volt az 1961-ben alapított Private Eye (Magándetektív) nevű szatirikus magazinnak, amely mindent és mindenkit kifigurázott. Különösen ismert hírhedt borítóiról, és még ma is létezik. Nagy-Britannia saját underground sajtója is létrejött, olyan magazinok jelentek meg, mint az Ink (Tinta) és az It (International Times, Nemzetközi Idők), amelyek híradással szolgáltak az USA-ban zajló eseményekről és tüntetésekről, de közelebbi területekkel is foglalkoztak.

Az idő múlásával egyre erőteljesebb vizuális jelek jelentek meg, amelyek a világ más részein tapasztalható tiltakozásra és elégedetlenségre utaltak: politikai foglyok szabadon bocsátását követelő egyetemi hallgatók lemészárlására az 1968-as Mexikói Olimpiai Játékok előestéjén, vagy a Dél-Afrikában a Fekete Öntudat Mozgalmat elindító Stephen Biko (gyanús körülmények között bekövetkezett) halálára. Ezenkívül világszerte tiltakoztak az USA részvétele ellen a vietnámi háborúban (1965–73). Kevés tiltakozás volt azonban olyan dühös és szenvedélyes, mint amilyenek az USA-ban zajlottak egyetemi tüntetések, dalok és előadások, kiadványok, felvonulások, gyűlések, sztrájkok, népszavazások, katonai behívó égetések (hiszen sorozás zajlott a seregbe) formájában. Hatalmas mennyiségű vizuális tiltakozóanyagot hoztak létre ismert és ismeretlen művészek: művészeti kollektívák és műhelyek, fotográfusok, dizájnerek, reklámügynökségek és átlagemberek/tüntetők az utcán. Törekvéseik eredményeként született egy amerikai tüntetőplakát-mozgalom, amit sem minőségi, sem mennyiségi szempontból máig sem sikerült meghaladni.  Ehhez még hozzá kell adni azt a számos alkotást, amelyek más országokban zajló tiltakozásokhoz kapcsolódtak.

A bizonytalan légkör táplálta a kitörésre váró társadalmi feszültségeket is. Az Egyesült Államok Polgárjogi Mozgalma olyan tevékenységekkel kezdte az ellenállás évtizedét, mint a szegregációval szembeni fellépés (például ülősztrájkok csak fehéreknek fenntartott gyorsbüfékben) és a szavazati jogot követelő felvonulások. Martin Luther King egy 1963-ban, Washington D.C.-ben tartott tömegtüntetésen mondta el felkavaró „Van egy álmom”-beszédét. Öt éven belül meghalt: Tennessee-beli Memphisben gyilkolták meg 1968-ban. A másik nagy befolyással rendelkező személy, Malcolm X visszautasította az erőszakmentességet, és kiállt a feketék azon joga mellett, hogy saját sorsukat alakíthassák. A fegyveres önvédelmet is támogatta. 1965-ben ölték meg, ami arra ösztönözte Huey P. Newtont és Bobby Seale-t, hogy megalapítsa a Fekete Párduc Párt az Önvédelemért (Black Panther Party for Self-Defense, BPP) nevű szervezetet 1966-ban a (rendőrséggel szembeni) önvédelem, a gazdasági igazságosság elérése és az egyszerű feketék hatalomhoz juttatásának elveire alapozva. Több mint hatvan közösségi kezdeményezést indítottak, köztük az Ingyenes Reggeli Gyerekeknek (Free Breakfast for Children)-programot, és egy ötven fős oklahomai, illetve kaliforniai csoportból 5000-nél több főt számláló országos szervezetté váltak. Erős vizuális jelenléttel rendelkeztek, amely az öltözködésükben (fekete svájcisapkák, bőrdzsekik, afro-frizura) és az általuk készített grafikákban is megnyilvánult, különösen „forradalmi plakátjaik” és újságjuk, a Black Panther (Fekete Párduc) formájában.

A szexuálpolitika is átalakult ebben az időszakban. A Nők Felszabadítása Mozgalom a hatalmi politika átalakításán dolgozott, amelynek a nők ki voltak téve. A nők felfedezték a saját identitásukat és az önértékelés jelentőségét tudatosságnövelő csoportoknak, tüntetéseknek és egyéb tevékenységeknek köszönhetően. Erőt és tiszteletet harcoltak ki a saját testük, az egészségük és orvosi ellátásuk feletti kontroll visszanyerésére, az egyenlő munkavállalói esélyekre és fizetésre és a nők ellen különböző módon megnyilvánuló erőszakkal szemben való fellépésre késztető mozgalom és a bajtársiasság (a „női testvériség”, amit egy erőteljes grafikai jelkép is támogatott) által motiválva. A női testvériség globális volt, és a világon mindenhol létezett a feminista csoportok nemzetközi hálózata és sajtója, amely újságokat és magazinokat jelentetett meg. A női testvériség rendkívül kreatív volt. A feminista írók vizsgálták, hogy a nők eredményei hogyan és miért maradtak ki a történelemből, és a „her story”, azaz a női történelem fogalmának létrehozásával billentették helyre az egyensúlyt. Feminista kollektívák, sajtótermékek és műhelyek világszerte posztereket, képeslapokat, a „női kérdésekkel” foglalkozó, vagy a szolidaritás üzenetét hordozó dinamikus és élénk grafikai alkotásokat készítettek.

Az 1968 májusában zajló párizsi zavargások művészi és politikai szempontból egyaránt képviselik a hatvanas évek forradalmi szellemiségét. A tömegtiltakozás változást követelt Charles de Gaulle elavult szemléletű kormánya, valamint az oktatási rendszer által előírt szigorú, hagyományos értékekkel szemben. Már megszokott módon egyetemi hallgatók és munkások általános sztrájkban egyesítették erőiket. Elfoglalták a gyárakat, irodákat és iskolákat, és heves zavargásokra és tüntetésekre került sor. Az École des Beaux-Arts (Képzőművészeti Főiskola) sztrájkba lépett, így a hallgatók elfoglalták a műtermeket és nyomdai műhelyeket. „Atelier Populaire” néven dinamikus, energikus – szitanyomott, litografált vagy stencilezett – plakátok özönét készítették el és helyezték el Párizs-szerte. A sztrájk végül véget ért, de ezeknek a plakátoknak az egyszerűsége, közvetlensége és élettelisége az évek során egyetemi hallgatók, valamint képzőművészeti és a tervezőművészeti szakemberek generációira gyakorolt maradandó, máig aktív hatást.

A hetvenes évek közepén a gazdasági válságba és a „no future”, a jövő nélküliség komorságába süllyedő Nagy-Britanniában a „punk” forradalmi szellemisége adott lökést az egyéni kreativitásnak, amit a felforgatás és az utca energiája táplált. Fiatalok űztek gúnyt a hatalmi szimbólumokból. Kreatív kifejezési lehetőséget találtak olyan agresszív zenekarokban, mint a Sex Pistols, illetve „fanzine”-ok (azaz utcán árult „csináld magad” újságok és magazinok) készítésében és a rájuk jellemző exhibicionisztikus divat vagy „utcai stílus” kialakításában. Vivien Westwood volt a korszak divatvilágának egyik újítója, aki életre hívta a „felforgató öltözködés” koncepcióját. A „csináld magad” esztétikája a grafikai műfajokra is nagy hatással volt. Jamie Reid révén jött létre a punk grafikai stílus és ő alakította ki a rá jellemző szókincset. Vegyes betűtípusokkal dolgozott, zsarolólevelekre emlékeztető betűkkel, kivágott vagy szakadt formákkal vagy üvöltő szappanszínekkel, amit mind használt az általa tervezett plakátokon, lemezborítókon vagy Sex Pistols-pólókon. Szubverzív képi világ jellemez más albumborítókat vagy fanzine-okat is, különös tekintettel Linder szokatlan fotómontázsaira.

Nagyon eltérő típusú tiltakozás figyelhető meg az Earth (Föld) – akkoriban Ökológiai (Ecology) vagy Zöld (Green) mozgalomként is ismert – mozgalom megszületésében. A gyökerei a hatvanas évekbe nyúlnak vissza, amikor a társadalomból kilépő hippik jobb kapcsolatra vágytak a Földanyával, és az 1973-as olajválság – amely néhány országban felvásárlási pánikot okozott – idején egyesítették erőiket. Az emberek bolygójukért (és annak korlátaiért) érzett felelősségérzete lassan fejlődésnek indult. Az alternatív életmód és önállóság reprezentatív jegyzéke volt a The Whole Earth Catalog (Teljes Földkatalógus, 1968–1985). Idővel számos kiadással és permutációval bővült, és sokszor tekintették az internet előfutárának. A hősök abban az időben az 1971-ben alakult Greenpeace nevű környezetvédő-nyomásgyakorló csoport tagjai voltak a bálnák megmentésére (Save the Whales/Mentsük meg a bálnákat) irányuló korai próbálkozásaiknak köszönhetően. 

Nagy figyelmet kapott és aggodalmat keltett a nukleáris energia kérdése, mint új, megbízható és állítólag biztonságos energiaforrás. A biztonságosságával kapcsolatos aggodalmak indokoltnak bizonyultak, amikor 1979-ben baleset történt a Pennsylvania-beli Three Mile Island atomerőmű egyik reaktorában a közvélemény további fejlesztésekbe vetett bizalmát lerombolva. Egy másik kérdés, amivel ausztrál plakátkészítő csoportok rendszeresen foglalkoztak, a Csendes-óceáni térségben zajló folyamatos nukleáris kísérletek problémája volt. A hidegháború (ami a hetvenes években még javában zajlott) ezen termékét környezetkárosító hatásúnak tartották, amely negatívan befolyásolja a Csendes-óceáni szigetvilág lakossága, illetve az ott élő, későbbi generációk életét is.

Zeman Zoltán

Felhasznált irodalom:

Lars Müller, Protest: The Aesthetics of Resistance, 2018

Milton Glaser, Mirko Ilic: The Design of Dissent, 2017

Liz McQuiston: Protest! A History of Social and Political Protest Graphics, 2019

Margaux Lebel: First Things First Manifesto, 2016

Bonnie Siegler: Sings of Resistance, A visual history of protest in America, 2018