Elgondolkodtató az is, hogy a műkincsek egy része 1938-ban Prágában, a szlovákiai művészetet bemutató kiállításon volt kiállítva. Ezzel talán jobban felhívva magára az „érdeklődők” figyelmét.

Bevezetés

Ajánlom dr. Kéthelyi Sándor vizsgálóbíró emlékének

Az ember természetéből adódóan kíváncsi lény. Fantáziáját mindig megmozgatják a rejtélyes esetek, történetek, főleg az olyanok, amelyekre a mai napig nincs elfogadható magyarázat, bizonyíték.

Még inkább felkeltik az ember érdeklődését azok, amelyek szűkebb környezetében történtek és amelyeket, ha ő maga nem is, szülei, nagyszülei megéltek. Nincsen ez másképpen az én esetemben sem.

Számomra ez a szűkebb környezet Kassa. A város 20. századi történelmében két máig is megoldatlan rejtélyes eset is előfordult, amelyek híre és következményei messze túllépték a város határát, sőt országhatárokon is túlnyúltak.

Az első, amely 1939-ben történt, nem járt tragikus következményekkel, bár gondolom, hogy az érintettek itt is megélték a saját emberi tragédiájukat.

A második 1941. június 26-án emberi sorsok igazi tragédiáját vonta maga után. A városban 29 halott és sebesültek egész sora maradt a nyomában. Következménye pedig egy ország tragédiájába torkollott. Ez volt az azóta is „híres" kassai bombázás. Az elkövetők és parancskiadók személyét, hovatartozását a mai napig homály fedi. Ezzel azonban már más helyen foglalkoztam.

Térjünk azonban vissza az elsőhöz. Erről sem sikerült kiderítenie senkinek, hogy ki vagy kik voltak az elkövetők, bár gyanúsítottak ebben az esetben is voltak. A tettesek és az ellopott műtárgyak a mai napig nem kerültek elő. Ez volt a botrányos kassai műkincsrablás, amelynek néhány mozzanatára itt szeretnék rámutatni.

Az előzmények

1939. július 12-én a kassai Szent Erzsébet székesegyház fő sekrestyése, Ványai István és sekrestyése, Barilla Alajos feljelentést tett ismeretlen tettes ellen a m. kir. rendőrkapitányságnál lopás bűntette miatt, mert 1939. július 9-ről 10-re virradó éjjel álkulcs segítségével behatoltak a székesegyházba és annak nyitott sekrestyéjéből 3 db. kelyhet, zárt kincstárából 5 db. kelyhet 750.000 pengőn felüli összértékben, és a sekrestye egyik zárt perselyéből, amelyet feltörtek, kb. 10 pengő aprópénzt tulajdonítottak el.

A bűnvádi eljáráshoz sértettként később a kassai székeskáptalan, saját nevében Hartsár István nagyprépost, a római katolikus egyházközösség nevében Tost Barna prelátus-plébános, Kassa szab. kir. város, mint kegyúr nevében pedig Pohl Sándor polgármester csatlakozott.

A székesegyház kelyhei részben a sekrestye üvegszekrényében, nagyobb részben pedig a sekrestyéből nyíló kincstárban voltak elhelyezve. A kincstár feljárati ajtajának kulcsát Ványai István fő sekrestyés őrizte. A kincstár belső ajtajának felső zárjába illő kulcs Tost Barna plébánosnál, az alsó zár kulcsa pedig Münszter Tivadar székesegyházi fő gondnoknál volt őrizetben.

A kincstár ún. bösztörzárját (Wexier-zár) csak a két kulcs együttes felhasználásával lehetett volna felnyitni! Az ajtó rendkívül erős fából készült, s mint a detektívek mondták, csak dinamittal lehetett volna felrobbantani.

1939. július 4-én este Ványai István fő sekrestyés Klembala Károly segéd sekrestyést elküldte Tost Barna plébánoshoz a kincstár egyik kulcsáért, Bednarik János ministránst pedig Münszter Tivadar fő gondnokhoz a másik kulcsért. Július 5-én ugyanis Hartsár István nagyprépost aranymiséjéhez szükség volt a kincstárban lévő miseruhákra. Különös, hogy a fentnevezettek a kulcsokat a szokásoktól eltérően el is küldték.

1939. július 5-én reggel Ványai és Barilla azonban nem tudták kinyitnia kincstár ajtajának a felső zárját. Ványai utasítására Reisz István lakatos a felső zárat javítás céljából leszerelte és magával vitte. A kincstár feljáratának és az ajtó alsó zárjának kulcsát Ványai a miseruhák használata után a sekrestyébe lévő íróasztalának a fiókjába tette és azt egy Wertheim rendszerű ún. „5-ös széria” kulccsal lezárta. Ez utóbbit magánál hordta. Ugyancsak nála voltak éjszakánként a székesegyház kapuinak kulcsai.

1939. július 6-án Gerevich Tibor egyetemi tanár és kísérete, Tost Barna plébános engedélyével a kincstár műemlékeit tekintette meg Ványai jelenlétében. Ez utóbbi azután az őrizetében lévő két kincstárkulcsot ismét a sekrestyében lévő íróasztalának fiókjába az ott felhalmozott iratok alá helyezte és a fiókot bezárta.

1939. július 8-án Tost Barna nyaralásra Olaszországba utazott, anélkül, hogy az őrizetére bízott kulcsot visszakérte, vagy kapta volna.

1939. július 9-én este litánia volt a dómban, amely kb. 6 óra 30 perckor ért véget. Ványai utasította Olenics Demeter segédsekrestyést, hogy a sekrestyét zárja be, ami azonban nem történt meg, mert Bednarik János ministráns az elromlott csengőhúzót javította és Olenics később megfeledkezett róla. Azután mindnyájan együtt távoztak.

1939. július 10-én reggel 5 óra 30 perckor Olenics Demeter segédsekrestyés nyitotta ki a székesegyház kapuit azokkal a kulcsokkal, amelyeket Ványai Ulrich Anna nevű cselédjétől vett át aznap kora reggel. A reggeli miséhez a Kmetz György káplán által használt kelyhet azonban nem találta a sekrestye szekrényében és ezért másikat készített elő.

Később, amikor megérkezett Ványai és Barilla, újból keresni kezdték a kelyhet. Ekkor állapították meg, hogy a sekrestyéből azon kívül még két másik kehely is hiányzik. Olenics azonnal a rendőrségre ment és feljelentést tett. Kb. 10 óra tájban Ványainak eszébe jutott, hogy a kincstárt is megnézi. A nála lévő 5-ös kulccsal kinyitotta íróasztalának fiókját és megállapította, hogy a kincstár kulcsai az iratok tetején fekszenek, tehát azokat valaki időközben használta. Midőn Olenyiccsal a kincstárba jutottak, kitűnt, hogy a kincstár nyitott szekrényéből több értékes kehely hiányzik. A kincstárat bezárták és Ványai az esetet jelentette a rendőrségen.

Eddig a száraz tények a nyomozást leállító ügyészségi határozat és a kihallgatási jegyzőkönyvek alapján.

Az ellopott műkincsek leírása

Bár Tost Barna később az újságíróknak azt állította, hogy a dóm kincseinek nincs és nem is volt leltári összeírása, ez nem felelt meg teljesen a valóságnak, mivel Wick Béla 1936-ban megjelent könyvében „A kassai Szent Erzsébet Dóm" pontos leírást közöl a székesegyház kincseiről (359–369 old.). Talán ezt használták a nyomozó hatóságok annak a megállapításához, hogy tulajdonképpen mit is loptak el a kincstarból.

Az ellopott kincsek leírása:

1. XV. századból származó 23,7 cm magas, 10,6 cm átmérőjű, aranyozott ezüstből készült sodronyzománcos gót kehely. Fülkés nodusza van a fülkékben szentek szobrocskái, a talp peremén halhólyagos párta. A kehely talpazatán a következő felirattal: „S. E. C. C.„ (Sancta

Elisabeth Civitatis Cassoviensis).

2. XV. vagy XVI. századból származó 23,7 cm magas, 10,6 cm átmérőjű aranyozott ezüstből készült sodronyzománcos kehely, ennek is fülkés, kápolnás nodusza van a fülkékben szentek szobrocskái. Talpszegélye levéldíszes pártás.

3. Kassa sz. kir. város nagyladnai erdejében a XVII. században egy kidöntött tölgyfa gyökerei között talált román stílű ún. huszita kehely. A XIV. században készült, magassága 16 cm, talpának átmérője 11,5 cm, kupájának átmérője 10,5 cm. Aranyozott ezüstből készült kerek, áttört pártával díszített talppal. A kehely henger alakú szárán fent "Ave Maria" alul „Gratia" felirat, a kiálló rotulusokon „I. E. S. V. S." betűk. A kupa tölcsér (infundibulum) alakú. A kehely talpán vésett indák között 6 szenteket ábrázoló kezdetleges medalionnal.

4. XVI. század elejéről származó csúcsíves kehely. Aranyozott ezüstből készült. Halkarélyos talpán öntött medalionokban a Kálvária, Agnus Dei, Angyal, Keresztelő Szt. János a Három Király és Szt. Sebestyén. A kupa kosarán a medalionok ismétlődnek, de itt a Három Királyok helyett egy Madonnát találunk. A talp hat oldalán a medalionok fölött zománcos lapok: angyal, sas, növény dísz stb. A szár hat oldalán a pogácsa alakú rozettás nodusz fölött I H E S V és alatta M A R I A. A talp alján bevésve S. E. C. C.

5. Nem túlságosan régi az 1831-ben Hanff János mester által készített 25,5 cm magas 14,7 cm talp átmérőjű aranyozott ezüstből való kehely. Kupáján Szt. István, Szt. László és Szt. Imre, talpán Szt. Erzsébet, Szt. Bertalan és Szt. András képeit feltüntető zománcképekkel. A kupán lévők ellipszis alakúak, a talpon levők kör alakúak. A talp peremén bevésett felirat: „Mathias Joób de Fantsal, Abbas B. M. V. de Zér - Monostra, Cant. et Can. Cass ex Voto curavit pro Eccl. Cath. Cass. 1831." Vagyis: „Fancsali Joób Mátyás a Bold. Szűz Máriáról nevezett Zér - monostori apát kassai éneklő kanonok fogadalomból készítette a kassai székesegyház részére 1831.”

6. Talán a legértékesebb Anthonius kassai ötvös által 1503-ban színaranyból készített 21,3cm magas, 15,3 cm alsó átmérővel és 10 cm felső átmérővel bíró, rekeszes zománccal, drágakövekkel és igazgyöngyökkel díszített kehely. Halkarélyos talpán Kassa 1502-ben nyert címerével és az 1503 évszámmal.  A talpazatán a következő felirat: „Quicunque manducayerit panem hunc, vel biberit calicem Dni indigne, reus erit corporis et sanguinis Dni. I. Cor. Cap. II. V. 27. Renov. 1829." Vagyis: „Aki méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Kor. 1. 2. fejezet, 27. Megújíttatott 1827-ben."

7. Egy „özv. Pürstinger Erzsébet a kassai székesegyháznak a fölszentelés alkalmából 1896. szept. 6." feliratú kehely.

8. Egy Hartsár István püspöki helynök nagyprépostnak ezüstmiséje alkalmából paptársai által 1915-ben ajándékozott értékes kehely. Felirata: „Stephano canon. Hartsár exactis quinque lust ris ministerii, dioeceseos fratres in Xto ex voto offerunt". Vagyis: „Hartsár István kanonoknak a szent szolgálatnak ötször öt esztendős betöltése alkalmából Krisztusban egyházmegyei testvérei fogadalomból felajánlják". A felirat számjelző betűinek összege 1915.

A műkincsekkel egyidőben eltűnt a dóm kincstárából Nepomuki Szent Jánosnak az ereklyéje is.

„Aki méltatlanul issza az Ur kelyhét..."

A feljelentés nyomán óriási kavarodás támadt. A nyomban bevezetett nyomozás élére olyan, talán nem a helyzetük magaslatán álló rendőrtisztek kerültek, akik a sajtót a nyomozás minden mozzanatáról informálták.

A nyomozást Miklós Dezső dr. Rendőrtanácsos vezette, aki a későbbiekben hivatalos titoktartásra hivatkozva nme mert az ügyre vonatkozó tanúvallomást tenni a vizsgálóbíró előtt. Csak belügyminisztere utasítására tette ezt meg, addig azonban még nagyon sok idő telt el.

A dómbetörés ügyének referense a kassai kir. ügyészség részéről dr. Altdorffer (később Áldorfalvy) István kir. főügyészhelyettes volt.

1939. július 12-én a budapesti és kassai sajtó első oldalon főcímben adta hírül, hogy „A kassai szent Erzsébet székesegyházból felmérhetetlen művészi és történelmi értékű kincset loptak el.”

Budapestről kisegítésképpen detektívek egy 6 tagú csoportja érkezik Kassára. Nemsokára azonban eredménytelenül siettek vissza, főleg azután, hogy a jelek mindinkább belső elkövető felé mutattak.

Természetesen a sekrestyések voltak a főgyanúsítottak, de mindnyájuknak megingathatatlan volt az alibije és a házkutatások náluk sem vezettek eredményre.

Egymást érték a különböző bejelentések, besúgások. Egyesek politikai tőkét igyekeztek kovácsolni az ügyből. Megpróbálták a magyarok és a szlovákok közötti ellentéteket is szítani.  

Az első helyszíni szemle is elég amatőr módon történhetett, mert mint a másodiknál kiderült, elég sok „áruló" nyomot hagyott maga mögött a helyszínlelő bizottság. Pl. nyugodtan dohányoztak a tett színhelyén a gyufaszálakat a földre dobva stb.

A bizottság tagjai: Altdorffer István dr. kir. ügyész, Eckerdt Zoltán dr. vizsgálóbíró helyettes, Pohl Sándor dr. polgármester és Rédeky István dr. tiszti főügyész, a két utóbbi a várost, mint a Dóm kegyurát képviselték. A bizottságot Miklós Dezső dr. rendőrtanácsos vezette.

A kassai törvényszék vizsgálóbírója dr. Kéthelyi Sándor rendes évi szabadságát töltötte Görömböly-Tapolcán. Amikor az újságokból értesült a Kassán történtekről, ajánlott levélben jelentkezett szolgálattételre, de ennek nem volt foganatja. Közben a helyettese dr. Eckerdt Zoltán kezdett foglalkozni az üggyel. Ő is tagja volt az első helyszínelő csoportnak, s azon kívül, hogy nem ügyelt a helyszínelés rendes lefolyására azt a hibát is elkövette, hogy szakértőként Reisz Istvánt és Farkas Sándort, tehát azokat a lakatosokat hívta meg akik a zárat a lopás előtt leszerelték és javításba vették (Tost Barna tudta nélkül), Buchner Béla országos hírű lakatos helyett, akinek a nevét kihúzta a meghívandó szakértők közül.

A vizsgálóbírót annak ellenére, hogy a szabadsága lejártával visszaérkezett hivatalába érdekes módon kihagyták az ügyből. Az ügyészségen tartott titkos megbeszélésre is a helyettesét hívták meg, "tulajdonképpen kizárva ezzel ebből őt és jegyzőjét dr. Sauberer Andort is.

1939. július 21-én kezdődnek a kihallgatások, a bűncselekmény elkövetését követően közel két hét múlva! Olaszországi szabadságáról hazaérkezett Tost Barna plébános-prelátus.

1939. július 22. és 23-án cikk jelenik meg a Felvidéki Újságban Kéthelyi Sándor dr. tollából.

„Aki méltatlanul issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen!” címen, amely a

„A dómbetörés bűnügyi, kórtani es kriminalisztikai tanulságai" alcímet viselte. Az írás különféle reakciókat váltott ki. Volt olyan is, aki azt kifogásolta, hogy vizsgálóbíró létére miért foglalkozik ezzel a témakörrel.

Az ok pedig igen egyszerű volt, mégpedig a hetek óta folyó nyomozás tehetetlensége.

A második helyszíni szemlére, amelyen már részt vett Tost Barna prelátus, meghívást kapott a vizsgálóbíró is. Itt derült ki, hogy milyen felületes lehetett az első szemle, amikor is gyufaszálakat és más „nyomokat” hagyott maga után a bizottság. Igazi nyomra azonban már nem igen akadtak. Még ha voltak is netalán fellelhető ujjlenyomatok, tökéletesen megsemmisültek abban a „tisztogatásban, amit a prelátus úr végzett a megmaradt kincseken letörölgetve róluk a rájuk rakódott port”.

A vizsgálóbíró, mivel hivatalosan még mindig nem kapta meg az ügyet, elkeseredésében és mint visszaemlékezéseiben írja „dühében" írt Timkó Zoltán koronaügyésznek kérve őt, „vezesse hozzám ezt a szomorú aktát, hátha tudok még benne valamit produkálni”. Ami meg is történt, de csak hetek múlva! A bűnt pedig addig kell üldözni, amíg a nyomai melegek. Ebben az ügyben bűnös, vagy hallatlanul gondtalan könnyelműség folytán a nyomozás semmit sem tartott sürgősnek.  

Dr. Hacker Ervin miskolci jogakadémiai tanár tanácsára és közvetítésével levélben fordult a bécsi Internationale Kriminalpolizeiliche Kommisiohoz kérve az eltűnt kelyhek ügyében a nyomozás bevezetését s a négy nyelvre lefordított körözvényének a 31 tagállamban történő közlését. A kelyhek fényképeit s a szükséges leírásokat Kőszegi Elemér a kassai múzeum akkori igazgatója bocsájtotta rendelkezésére.

A körözés sajnos nem vezetett eredményre az I. K. P. K. később ebből arra következtetett, hogy a műkincsek talán még nem kerültek külföldre. Később ezért is megkapta a magáét azzal, hogy itthon legyen vizsgálóbíró, és ne szaladgáljon külföldre.

A körözéseket kiterjesztette az ismert templomi rablókra is, ami szintén nem volt olyan egyszerű, mint lenne az napjainkban, mivel abban az időben nem volt nemzetközi bűnügyi nyilvántartása az itteni rendőrségnek. Így is sikerült elfogni a 10 éve bujkáló Balogh Bertalan templomi betörőt, aki már 1929-ben betört a dómba és a kassai domonkosok templomába is.

Az ő ujjlenyomatait pl. a prágai rendőrség küldte meg. Ebben az ügyben azonban nem volt bizonyítható szerepe.

A nyomozás egyre inkább belső, a körülményeket igen jól ismerő emberre mutatott. A tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, amelyek a birtokomban vannak, is egy bizonyos egyházi személyre mutattak. Ennek azonban nem csak a városban, hanem mint főrendiházi tagnak, igen magas helyeken voltak pártfogói. Kihasználva összeköttetéseit, sikerült félreállítani a túlságosan esküjéhez és az igazság felderítéséhez ragaszkodó vizsgálóbírót, aki őt is a gyanúsítható személyek közé merte sorolni.

1940. május 29-én dr. Fülöp Dezső kir. ügyészségi elnök a további nyomozást beszüntette.

A meglepetésszerűen befejezett nyomozás csak dr. Pohl Sándor polgármesterből vált ki jogos haragot, aki egy elég mérgeshangú beadványban folyamodja fel az ügyészség megszüntető határozatát a főügyészhez.  

Érdekessége az ügynek, hogy bár egyértelműen bebizonyosodott, hogy emberi hanyagság és igen nagyfokú gondtalanság játszott közre a rablásban, senkit sem vontak felelősségre érte.

A Tost Barna prelátus által a nyomravezetőnek felajánlott 200 pengő „jutalom” még arra sem volt elég, hogy a nyomozásban részt vett detektívek benzinszámláit fedezze.

Elgondolkodtató az is, hogy a műkincsek egy része 1938-ban Prágában, a szlovákiai művészetet bemutató kiállításon volt kiállítva. Ezzel talán jobban felhívva magára az „érdeklődők” figyelmét.

A korabeli dokumentumokból kiderült, hogy milyen nagyfokú bürokrácia akadályozta az olyan ember munkáját, aki gyorsan és hatásosan akart cselekedni. Egy percig sem érezhette maga mögött elöljáróit, sőt, arról kellett meggyőződnie, hogy ügybuzgóságával s igazságkutató eljárásával nem a gyanúsított, hanem a saját sírgödrét ássa.

Ezzel az ügy hivatalosan is lezárult. A tettesek vagy tettes személye ismeretlen maradt ugyanúgy, mint ahogy a műkincsek sem kerültek elő a mai napig sem. Rejtély, amely még megoldásra vár.

Befejezés

1941. június 26-án bekövetkezett Kassa bombázása és ezt követőleg Magyarország belépése a háborúba. Más értékek és érdekek léptek az előtérbe. A kassai templomrablás lassan a feledésbe merült, csak néha bukkan fel aranykincsek sorsával foglalkozó írásokban.

Én is csak azért fogtam hozzá, mert kezembe kerültek rokonom, dr. Kéthelyi Sándor vissza emlékezései, az üggyel kapcsolatos iratok, fényképek, tanúkihallgatási jegyzőkönyvek.

Helyszűke miatt itt csak egy rövid összefoglalóra futotta. Magának a nyomozásnak a leírása, az egyes tanúk által ismertetett tények sajnos nem fértek ebbe bele. Több fényt sem sikerült deríteni erre a rejtélyes ügyre, de nem is ez volt a célom. Inkább csak röviden szerettem volna felvázolni azt a tényt, hogy bármely időszakban milyen nehéz az, ha valaki a hatalmon levők ellen igyekszik igazságot szolgáltatni.

Felhasznált irodalom

1. Felvidéki Ujság, II. évf. 161. sz. 1939. július 18.

2. Felvidéki Ujság, II. évf. 162. sz. 1939. július 19.

3. Felvidéki Ujság, II. évf. 163. sz. 1939. július 20.

4. Felvidéki Ujság, II. évf. 164. sz. 1939. július 21.

5. Felvidéki Ujság, II. évf. 165. sz. 1939. július 22.

6. Felvidéki Ujság, II. évf. 166. sz. 1939. július 23.

7. A kassai kir. ügyészség 1939 B. 3646/30 sz. határozata, 1940. május 29.  

8. Tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, korabeli dokumentumok, fényképek dr. Kéthelyi Sándor hagyatékából

9. A kassai Szent Erzsébet székesegyház botránya, dr. Kéthelyi Sándor visszaemlékezései (kézirat), 1946

10. Milan Vároš: Osudy zlatých pokladov, Smena Bratislava l967, str. 135–147.

11. Halász György: MEMENTO, Kassa – 1941 – Košice, Henszlmann Imre Helytörténeti Társaság Kassa, 2001

Halász György

Forrás: Almanach 1992-2002, 9–15. o.